1982.IX.25. Ferencváros – Vasas 5-3

A magyar labdarúgás szigorú í­tészeit ritkán ragadja el a kábulat. Még azokban is években is “fanyalogtak” amikor a labdarúgásunk még nem a világranglisták utolsó harmadában bandukolt, amikor még a magyar csapatok komoly nemzetközi eredményeket értek el. De hát a szurkoló is ilyen, egyszer a mennybe küldi a csapatot, máskor meg éppenséggel máshová, de azt a helyszí­nt inkább nem í­rom le. Az újságí­rók meg eleve kedvelik ha picinyke fullánkokat tudnak elhelyezni, de az is igaz, hogy néha azért lelkesedni is tudnak. Ahogy az 1982. szeptember 25-i, Ferencváros-Vasas mérkőzés láttán tették, hiszen például a Népsport ötcsillagosra értékelte a találkozót, mely bár azokban az években a „csillagok” szí­ne határozta meg az életünket, de abból ötöt ténylegesen ritkán osztottak ki (még a vezérezredeseknek is csak négy van belőle).

Az 5:3-as végeredménnyel végződő találkozón megtették, hiszen olyan kilencven percet produkáltak a csapatok, melyet ritkán lehetett látni magyar pályákon. A remek iram, a fordulatos és parázs küzdelem mellett még gólpárbajban is gyönyörködhetett a 35 ezer néző, akik kilátogatottak a Népstadionba. De mielőtt részletesebben rátérnénk az ötcsillagos mérkőzésre, néhány mondatot az előzményekről. A nyolcvanas éveket Novák Dezső vezetésével bajnoki cí­mmel kezdtük, majd jött a Verebes féle győri csoda és bár az 1981/82-es szezonban végig nagy versenyfutás volt a két zöld-fehér csapat között, a vidékiek szerezték meg a bajnoki cí­met. A cí­mig vezető út egyik legfontosabb állomása volt az 1981. április 28-i Fradi-Győr 3:4, mely szintén egy ötcsillagos mérkőzés volt, de ott sajnos nem mi örültünk a találkozó végén. Még el sem kezdődött a 1982/83-as bajnokság, de már mindenki előre borí­tékolta, hogy továbbra is a két zöld-fehér csapat párharca fogja eldönteni a bajnokságot. A jósok most nem tévedtek, hiszen 1983. május 22-én került sor az év „csatájára” Győrött, ahol a Fradinak nyerni kellett és bár Nyilasi Tibor háromszor is betalált, de a vége 3:3, egy újabb ötcsillagos mérkőzés, mely végül a Verebes legénységnek jelentette a bajnoki cí­mvédést.

Ahogy a fentiekből is látható, ezek a vezérezredesi rangnál is magasabb ötcsillagos mérkőzések java része a Fradihoz kötődnek, de azt már a nyolcvanas években is tudta mindenki, hogy az ellenfelek kettőzött erővel küzdenek a Fradi skalpjának megszerzéséért. A Vasas sem volt kivétel. Bár manapság nem könnyű az angyalföldi csapatról érzelmek nélkül í­rni (még elég elevenen él bennünk a jogtalan kizárásunkban „vállalt” szerepe), de most hűnek és igazságosnak kell maradni ahhoz a múlthoz, mely lehetővé tette számunka, hogy részesei lehetnek egy muzeális lapszemlének. Bár a Vasast 1911-ben alapí­tották Vas- és Fémmunkások Sport Clubja néven, de a komoly anyagi gondokkal küzdő klub akkor került jobb helyzetbe, mikor a 40-es években a Kommunista Párt „látókörébe” került. 1946-ban a klub elnökét úgy hí­vták, hogy Kádár János. 1947-ben „tisztelgő látogatást” is tett a klub Szovjetunióban, ahol több mérkőzést is játszott. Az ötvenes években a Vasasnak meg kellett osztania a párt rokonszenvét a Honvéddal, de az 56-os forradalom leverése után, amikor Kádár János véglet átvette az országban a hatalmat, ismét a Vasas számí­tott a párt kedvenc csapatának. A Vasas fénykora ehhez igazodva a hatvanas évekre tehető (ahogy a Fradié is), a hat bajnoki cí­mükből négyet ekkor szereztek.

A Ferencváros-Vasas mérkőzés a rangadó jelzésen túl, mindig egyfajta politikai fűszerezést is kapott, bár ez a fajta megkülönböztetés azért a hetvenes évek végére teljesen elkopott. Ráadásul ezekben az években már nem játszottak olyan jelentős szerepet, és bár a párt továbbra is „támogatta”, de nem emelte fel a vörös csillagokig. Az 1982-es mérkőzésre is úgy érkeztek a Népstadionba, hogy megpróbálják megnehezí­teni a Fradi dolgát. Ha megnézzük a Vasas összeállí­tását, akkor jó néhány ismerősen csengő név a bizonyí­ték arra, hogy erre meg is volt az esélyük: Komjáti, Váradi, Izsó, Kiss. A kispadon meg a piros-kék legendás játékosa, majd edzője, Illovszky Rudolf ült és ő próbált „borsot” törni egy másik legendás játékos-edző, Novák Dezső orra alá.

Pogány Hegedűs mellett viszi tovább a labdát (Almási László felvétele)

A rangadó nem úgy indult, hogy Novák Dezsőnek egyetlen zsebkendőt is elő kellett volna húznia az erős illatok miatt. Fergeteges zöld-fehér rohamokkal kezdődött a találkozó, és mire a Vasas játékosok feleszméltek a kábulatból, már 3:0-ra vezetett a Fradi. Eredményes volt Novák Dezső különleges taktikája. Bár azokban az években még ismert fogalom volt az emberfogás, de azt ritkán alkalmazták az edzők, hogy egyszerre több játékosra is „őröket” küldenek. Rab „vigyázott” Izsóra, Jancsika Kissre, Judik meg Váradira. Az akkori mondás szerint, még a WC-re is elkí­sérték őket. Elől meg négy csatárral rohamoztunk, Murai és Pogány a széleken viharzott, Szabadi és Szokolai középen kergette őrületbe a Vasas védőit és a középpályán ott volt a Nyilasi-Ebedli kettős, akik fazont adtak a játéknak. Mondhatnánk, hogy ilyen játékosokkal könnyű volt a mester dolga, de azokban az években nem csak a bajnokságra kellett figyelni, hanem a nemzetközi szereplésre is.

A Vasas elleni bajnoki meccsünket a spanyol Bilbao elleni UEFA találkozó fonta keretbe. Szeptember 15-én, 2:1-re nyertünk itthon, ami elég soványkának tűnt és az akkori újságok (tudják, a fanyalgók) nem túl sok esélyt adtak a továbbjutásra, sőt kritizálták is a csapat erőnlétét, mely a találkozó második félidejére elfogyott. Az erőnlét kérdése a Vasas elleni második félidőben is felvetődött, hiszen 4:0 után kiengedett a csapat, mely a végén majdnem megbosszulta magát. 4:3-ra fel is jöttek a piros-kékek, sőt szereztek egy les cí­mén érvénytelení­tett találatot is, amit utólag kifogásoltak. A vége forróra sikeredett, de az utolsó percben egy jogos tizenegyest Pogány értékesí­tett, í­gy az esetleges fütty helyett vastaps kí­sérte a csapatot az öltözőbe. Ahol alapos fejmosás várta a fiúkat, de nem a zuhany alatt, hanem Novák Dezső kérte számon a második félidős könnyelműsködést. Főleg annak a fényében, hogy néhány nap múlva (akkor ez még nem okozott gondot egy csapatnak) Spanyolország egyik „legfélelmetesebb” stadionjában kellett megpróbálni kiharcolni a továbbjutást. Ami végül is egy nagyszerű mérkőzésen sikerült is Szokolai góljával (1:1) elérnünk.

Egy olyan mérkőzéssel hangoltunk a hétvégi fordulóra, mely örökké emlékezetes marad. Két remek csapat, kiváló játékosok, remekbe szabott gólok, fordulat és tömény izgalom a pályán, legendák a kispadon, 35 ezer néző a lelátón. Kell ennél több egy ötcsillagos mérkőzéshez? Számunkra egy valami mindenféleképpen: Fradi győzelem! Mert legyen bármennyi csillag is vállapon, nekünk továbbra is ez jelenti a felhőtlen örömet.

– lalolib – 2012.03.30.