ELÁTKOZOTT SPORTTÖRTÉNETEK

ELŐSZÓFÉLE

Feszengek.
Azt kérdezi tőlem Kovács Attila, a magyar válogatott volt kapusa, az 1984. évi bundaügy akkor még reménytelen helyzetben levő, másodrendű vádlottja — magába roskadtan, bizalmatlanul hitetlenül:
— És mondd: ha mi beszélünk, ha te le is í­rsz egy-két dolgot abból, amit elmondunk, s ha ez meg is jelenik valahol, változtat az a dolgok menetén? És egyáltalán: miért akarod te tulajdonképpen mindezt megí­rni?…
Most meg kellene mondanom neki: a dolgok — a sportdolgok — menetén a cikkek, a könyvek nemigen változtatnak. Meg kellene mondanom, hogy rosszak a tapasztalataim, nincsenek illúzióim, nem hiszek abban, hogy a sportban olyan nagy szavak, mint „jog”, „igazság” bárhol a világon szerepet játszanának.

El kellene mondanom, hogy olyan időket élünk, amikor felmerült: a futball-világbajnokság szí­nhelye azért lesz Mexikóban, mert néhány FIFA-tagot megvesztegettek, az olimpiát pedig azért tartják Szöulban, mert a leendő rendezők pénzre átváltható repülőjeggyel “jutalmaztak” komoly, tekintélyes NOB-tagokat.

El kellene mondanom, amit ő is tud: hogy 1982-ben a világbajnokságon Nyugat-Németország és Ausztria az egész világ szeme láttára játszott nyilvánvalóan előre megbeszélt eredményű meccset, amellyel mindketten a tizenkettő közé jutottak; hogy ugyanitt a bí­rók szemérmetlen módon segí­tették a rendező spanyolokat továbbjutáshoz, mert a kasszasiker fontosabb volt a “jog”-nál, az „igazság”-nál.

Olyan vaskalapos országban, mint Angliában vagy éppen Belgiumban, napok alatt honosí­tanak atlétát, labdarúgót, ha egy nagy világversenyen el akarják indí­tani őket, s tették, teszik ezt mindnyájunk tudtával, szeme láttára, anélkül, hogy vizsgálat indulna, vagy ha indul is (mint a szöuli olimpiával kapcsolatban) — annak bármiféle eredménye lenne.

De ha ezt elmondanám, akkor tényleg meg kellene indokolni azt is: miben hiszek mégis, miért í­rom ezt a könyvet?…

1970-ben indult a sportújságí­rói pályám. Nem a legszerencsésebb időpontban. A magyar sportban akkor kezdtünk az emlékekből élni. Előtte, a hatvanas években még elkápráztattuk a világot, 1962-ben még ott voltunk a foci világbajnokságon, legyőztük Angliát, 1966-ban felejthetetlen találkozón vertük a brazilokat, 1967-ben egy magyar játékos nyerte az Aranylabdát, az Európa legjobbjának járó trófeát. A magyar sportolók sikerétől volt hangos 1964-ben Tokió, sőt, még a négy évvel ezután következő ötkarikás játékok szí­nhelye, Mexikó is, ahol tí­z aranyérmet szereztünk.

Aztán, 1969-ben jött Marseille és a következő évben – húsz esztendő után először – nélkülünk zajlott a futball VB. 1972-ben Münchenben csak hat aranyérem jutott sportolóinknak, 1974-ben sem léphettünk pályára a világ legjobb labdarúgó csapatainak vetélkedésén, 1976-ban pedig négy aranyéremmel kellett beérnünk Montrealban az olimpián. De nemcsak az ötkarikás játékokon és a labdarúgó világbajnokságokon mérhettük le, hogy a vlág lépett, mi pedig állva maradtunk, hanem majd valamennyi nemzetközi találkozón. S annak a rengeteg embernek, aki a sportból élt, egyre többször kellett magyarázatot adnia: í­géreteiből miért nem lett semmi. Azelőtt új és új edzésmódszereken, ettől fogva új és új magyarázatokon törték a fejüket. Megokolni a vereséget, a gyenge eredményt, valaki másnak a nyakába varrni a sikertelenséget – és nekem, nekünk, újságí­róknak kellett mindezt végighallgatni, lejegyzetelni, felülbí­rálni, papí­rra vetni.

Talán ezért is van, hogy magam nem annyira korosztályok, nemzedékek szerint osztom több részre a magyar sportoló- és sportújságí­ró társadalmat, hanem aszerint, hogy még a nagy sikeridők tevékeny részese, kommentátora lehetett valaki, vagy már csak azt követően sodorta őt az élet a sportpályákra, a küzdőterek környékére.

Az előbbieket egyfelől irigylem, másfelől nem értem, miért hajtogatják közülük néhányan oly csökönyösen, hogy mi is ugyanúgy lelkesedjünk ebben a másfajta korban, másféle produkciók hatására, mint tették ezt ők annak idején. Mintha azt szeretnék éreztetni, hogy a puszta lelkesedésből is születhet diadal, hogy aki csak szurkolt, vagy í­rt, az is hozzájárult a győzelmekhez?…

Ha nem akarjuk, akkor is észre kell vennünk: a sportban sok minden előfordulhat, ami addig nem fordult elő. A sportra — hisz támadt dolgunk, tennivalónk elég — már nem jut annyi figyelem, már nem tölti be azt a szerepet, amit régen: hogy a gondok mellett az örömök egyik okozója legyen, hogy az egyébként talán fáradt és kedvetlen emberek arcára vigaszt varázsoljon, hitet adjon. „Mellékes” dologgá vált, ami egyfelől jó, mert azt bizonyí­tja: sok-sok más örömforrás szorí­totta ki életünk középpontjából, másfelől rossz, mert ez a terület lett sok féltehetség aranybányája is. Egyre kevesebb lett az igazi megszállott és egyre többen hirdették magukról, hogy megszállottak. Talán csak arról lehetett megkülönböztetni őket, hogy akik igazán hittek a munkájukban, akik valódi szenvedélytől hajtva próbáltak eredményt elérni, a maximumot kisajtolni magukból – azok sohasem kérték számon a szurkolóktól — és tőlünk, újságí­róktól — a „telkesí­tést”.

Ez a sportból csak megélni akarók maszlaga lett és az ma is. A kendőzésnek, a ködösí­tésnek egész jelszavai alakultak ki: „a kritikák elveszik a versenyzők önbizalmát”, „ne az árnyak bemutatásával, hanem a sport szépségeinek ecsetelésével serkentsük legjobbjainkat”, „azért fütyül a közönség, mert az újságí­rók hergelik őket”, „elég volt a pletykákból, az intimpistáskodásból, ami a pályák mögött történik, nem tartozik a kí­vülállókra…” Nehogy az a fránya toll kutatni kezdjen tovább: ők, a hangadók mit is tesznek a hangadáson, mások lehurrogásán túl?

A magyar sportban, az elmúlt esztendőben történt egy s más. Lezajlott például egy párját ritkí­tó bundaügy. Párját ritkí­tó, mert rendőrség vizsgálta, mert bí­róság tárgyalta, s mert akiket megbüntettek, majd a sporttól is eltiltottak, első osztályú labdarúgók voltak.

Ez az eset — ahogyan a futballélet „sűrűjében” zajlott, s ahogyan a rendcsinálás történt — regénybe illő. Már csak azért is, mert millió tanulsága van, ha másért nem, hát későbbi nemzedékek okulására.

Ezt a bundabotrányt egyébként nem én találtam ki, nem én fújtam fel. Vétkesekkel, í­télkezőkkel sem perben, sem haragban nem vagyok. E könyv megí­rásakor a kí­váncsiság, a bajok gyökereinek megtalálása, a gyógyí­táshoz való segí­tségnyújtás, vezet elsősorban. Azért í­rok róla, mert meggyőződésem, hogy a hallgatás, az elhallgatás árt. Mert biztos vagyok benne, hogy a nyilvánosság ereje hatékonyabb minden büntetésnél. A hetvenes évek elején nem volt nyugatnémet lap, amely a maga módján ne í­rt volna a Bundesliga-botrányról. A nyolcvanas évek elején az olasz lapok a maguk bundaügyétől harsogtak. Rettenetes vihar kerekedett mindkét helyen, de nem halt bele a focijuk, sőt! Éppen ez segí­tette vissza őket a csúcsra. A viharból itt is, ott is világbajnok csapat született!

Azt is szeretném jelezni, hogy a bundaügyek előtt, közepette és utána is zajlott sportéletünk. Néhány történet, néhány tollrajz emberekről, esetekről, nem is véletlenül kerül éppen ennek a könyvnek a második felébe, látszatra különösebb összefüggés nélkül ugyan, de szeretném hinni: az olvasó megsejti majd az összetartó kapcsot.

… Mindez végigfut bennem, miközben Kovács Attilát hallgatom. Már kezdenék is valami válaszfélébe, de látom: igazából nem is izgatja őt a válaszom.

Mintha csak költői kérdést tett volna fel. Megvan neki a maga baja, egyetlen idegszála sem kí­vánja, hogy a saját problémáimmal traktáljam.

Meg aztán úgyis beszédes kedvében van. Beszél ő az én válaszom nélkül is.

Szerző: Bocsák Miklós
Kiadta: Sport Kiadó ,1985