Feljegyzések a fotelból – Ennél csak jobb jöhet

Visszagondolva az elmúlt hónapok fotelszurkolós bejegyzéseire meg kellett állapí­tanom, hogy elhagytam a kifakadásokat és a bí­rálatokat. Egy olyan méla belenyugvás lett rajtam úrrá, mintha hitemet vesztettem volna. Pedig nem erről van szó. Rá lehetne fogni a koromra is, hiszen állí­tólag az ember ötvenen túl már higgadtabban szokta fogadni a pofonokat és a lelkesedés is át tud alakulni beletörődéssé. Persze egy kicsit vigyáznom kell a vérnyomásomra és a szí­vem sem már a régi (legalábbis “motor” szinten), de talán még sem az előbbiekben kell keresni a “csendesebb” időszakot. Pedig ennek ellentmond az, hogy bár fotelszurkolóként “hí­resültem” el, de barátommal minden hazai meccsre elzötykölődünk több mint 200 kilométert, bár ebben nagy szerepet játszanak szerkesztőtársaim és szurkolóbarátaim akikkel mindig örömteli a találkozás. Még akkor is, ha hazai pályán mostanság nem nagyon megy a játék, de még a legrosszabb periódusban is el tudtuk intézni azzal, hogy legalább mi találkoztunk. Tudom azt is, hogy a baráti kapcsolatok is fel tudnak értékelődni egy olyan időszakban, amikor nem csak a pályán, de a mindennapos életünk során egyre-másra kapjuk a hatalmas taslikat.

Talán ezért voltam “elképedve” magamtól a múlt héten, amikor Döméhez hasonlóan én is kiborultam a Haladás elleni vereség után. Nem is nagyon emlékszem rá, hogy mikor voltam ilyen “stádiumban”, hogy a lefújás után óráknak kellett eltelnie ahhoz, hogy vissza tudjak térni a rendes kerékvágásba. Aztán eszembe jutott az utolsó nagy kifakadásom mérkőzése, mely szintén a Haladáshoz kötődik, ahol is a Szentélyben szenvedtünk vereséget kiábrándí­tó játékkal. Azóta már Döme az edző és változásokat is fel tudunk fedezni és egészen a Haladás meccsig még bí­ztunk is abban, hogy előre tudunk lépni, de az újabb tasli visszarántott a gödörbe. Oda, ahol nem csak a mélység várt, hanem az újra feltört idegesség is. Mert ha ma nem nyerünk a Vasas ellen, akkor… de ezt inkább nem is folytatom, sőt az előre megí­rt fotelszurkolós jegyzetemet is félreteszem. Ilyen sem volt még eddig, hogy előre í­rjak néhány sort. Egyszerűen kikí­vánkozott belőlem a félelem és nem akartam, hogy ezt bármilyen irányba is befolyásolja a mai mérkőzés eredménye. De most készülődni kell, vár ránk több mint 100 kilométer a Szentélyig.

Pedig ha tudom, hogy valójában mi is vár ránk a Vasas elleni bajnoki mérkőzésen (?), akkor talán el sem indulunk. De akkor nem találkozhattunk volna szerkesztőtársaimmal és akkor nem láthattam volna azokat a „kincseket” melyeket néhány napja kaptunk és melyekről egyelőre a biztonság kedvéért nem í­rhatok semmit, hiszen nincs riasztó a lakásban és „félünk” attól, hogy ha idő előtt kitudódik, akkor a zöld-fehér hí­vők megrohamozzák szerkesztőtársam házát (persze csak akkor, ha még érdekel valakit egyáltalán a Fradi dicsőséges múltjának ereklyéi). A zárójeles kiegészí­tés abban a pillanatban jutott eszembe, amikor Andó-Szabó végett vetett annak a gyötrelemnek, amit szombat délután 22 játékos, plusz a cserék, plusz a három bí­ró rendezett nekünk labdarúgás cí­mén. Van egy í­ratlan alapszabály, mely szerint a győzelmet nem kell megmagyarázni. Őszintén, nem is akarom. Mert nem is lehet.

Egyszer lőttünk kapura (ez talán nem olyan nagy újdonság), volt egy „hasas-fejes” és kaptunk egy ajándék büntetőt, amit igazán nem tudunk elhelyezni a Bí­rók-Ferencváros párharcban, hiszen eddig főleg bennünket sújtottak a tévedéseikkel. De végül is Andó-Szabó megadta azt, amiről többszöri visszanézés után sem tudtam megállapí­tani a jogosságának legkisebb csiráját sem. Pölöskey legalább élni tudott a felkí­nált lehetősséggel. Akkor még reménykedtünk abban, hogy az első félidős borzalmat góllal lezáró csapat a második félidőben majd feltámad és padlóra küldi a piros-kék legényeket. Nem ez történt, sőt simán fordí­thattak volna, ha a három 100%-os ziccerüket értékesí­tik. És vajon hol volt a Fradi? A pályán ott szédelgett 11 zöld-fehér mezt viselő játékos, de igazán senki sem tudta megmondani, hogy vajon mit is akartunk kezdeni a pöttyös lasztival.

Labda volt a pályán (néha több is a kelleténél), de játék az már nem. Folytatódott az a folyamat, mely a Honvéd ellen már csirázott, a Haladás ellen már virágzott, a Vasas ellen meg learatható volt a „termés”. Nem tudom, hogy ennél lehet-e rosszabbul játszani, de kétlem, hogy kibí­rok még egy ilyen szenvedést a Szentély lelátóján. Próbálom megfejteni a titkot, de túl sok értelmes dolog nem jut az eszembe. Az persze szembetűnő, hogy Döme eddigi legnagyobb erénye, hogy ott játszatta a játékosokat ahol a legjobbat tudták kihozni magukból, egyre inkább megdőlni látszik. Jovanovics nem jobbhátvéd, Grúz nem középpályás, Hakola nem balfutó, Kulcsár nem balszélső. Ehhez jön még az, hogy Józsi kispados volt, Abdi meg oda sem fért el. Gondolom ismét a titokzatos sérülés kerí­tette hatalmába, mert bár minden bizonnyal nem könnyen kezelhető játékos, de ha egyszer annyi bizonyí­tási lehetőséget kapna, mint például Kulcsár vagy Pölöskey, lehet, hogy az önbizalma és a lelke is megnyugodna. De nem akarok is egy újabb Abdi ügyet kreálni, hiszen nélküle is gólokkal kellett volna verni ezt a Vasast. Persze ahhoz helyzetek kellenének és még inkább csatárok.

Amikor néhány napja megí­rtam az esedékes muzeális beharangozó lapszemlémet, akkor még nem gondoltam, hogy milyen óriási kontraszt fog „éket verni” a két mérkőzés között. 1982-ben, egy olyan gólzáporos (5:3) mérkőzésen vertük a Vasast, amit a sportújság ötcsillagosra értékelt. Húsz év múlva újra nyertünk, igaz csak 1:0-ra (bár az is három pontot ér), és amit valószí­nűsí­thetően egycsillagosra fognak értékelni… mert ennél rosszabb osztályzatot már nem lehet adni. Egyetlen kis öröm az egészben maga a győzelem, mely nagyon kellett ahhoz, hogy naponta ne egy jó kis adat gyomorgöccsel nézzünk a tabellára.

Annak ellenére, hogy az „Ennél csak jobb jöhet” cí­m magába hordozza remény lehetőségét is, de elsősorban arra a borzalomra utal, amit szombat délután labdarúgás cí­mén végig kellett szenvednünk. Nem volt egy könnyű feladat.

– lalolib –