Jegyzet
íráskényszer egy felhőfejessel megspékelve
Péntek délután még úgy gondoltam, hogy ha már a válogatott mérkőzés miatt még egy hetet kell várnunk a derbire, egy rendhagyó fotelszurkoló fogja értékelni az esti Hollandok elleni EB selejtezőt. Nagy volt a várakozás, szinte mindenki győzelemről, a magyar foci feltámadásáról írt és remélte azt, hogy annyi savanyú év után végre kijutunk egy nagy nemzetközi eseményre. Nem így történt. Nem először és utoljára vagyok annyira pesszimista és realista is egyben, hogy tudjam, ez kudarc nem utoljára esett meg velünk.
A nagy várakozásnak nyögés lett a vége. Durvábban is lehetne fogalmazni, de nincs sok értelme. A magyar foci ismét visszakerült a helyére, egy álommal ismét kevesebbek lettünk. 0:4 után meg nem éreztem semmilyen kényszert arra, hogy belebújjak a fotelszurkoló bőrébe és lelkesen, biztatóan és megértően írjak egy olyan mérkőzésről ahol úgy alázták a nemzeti mezben öltözött játékosainkat, mintha azoknak soha, semmilyen közük sem lett volna ehhez a csodálatos játékhoz. Ehhez meg nem volt kedvem. Egyrészt az elmúlt két hétben eleve kénytelen voltam vereségekről írni (ráadásul azok még sokkal jobban fájtak is) és egy újabb kudarc már végleg lebénította volna az ujjaimat, másrészt buzog még bennem annyi nemzeti büszkeség, hogy inkább széttöröm a billentyűzetet, mint hogy egy újabb megalázásról írjak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A 0-5 nem mezei, kétszeres történelmi Fradi-vereség
A Videoton 110 év alatt az első vidéki csapat, amely ilyen alaposan kitömte a zöld-fehéreket otthonukban
Sima, mezei vagy történelmi vereségbe szaladt-e bele a Ferencváros labdarúgócsapata a Videoton ellen? Vitán fölül az utóbbiba, tekintve, hogy saját pályáján majd’ hat évtizede nem szabtak rá ekkora zakót. A „mezei” jelző legfeljebb annyiban állja meg a helyét, hogy a Vidi kispadján Mezey doktor ült szombat este az Üllői úton…
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben III. rész
N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben
III.
„Nekem a »barát« abszolút bizalom…”
Én meg beszéltem Varga Zoltánnal. Nem egyszer, hanem sokszor, élete utolsó két esztendejében közelről ismerhettem őt. Az alkalmat a véletlennek, ami nincs, mint tudjuk, illetve Borsi-Kálmán Bélának, Az aranycsapat és a kapitánya című könyv szerzőjének köszönhetem, aminek 2008. áprilisi bemutatóján Varga is szerepelt. Jó szívvel írtam róla, ahogy a legendás játékos néhány héttel később megjelent önéletrajzi kötetéről is aztán. Menten felhívott, olvasta, nagyon köszöni, s találkozzunk, beszélgessünk is mihelyt lehet. Július eleje volt, egy budai bevásárlóközpont sörözőjében váltottunk szót – aztán is itt lett a „törzshelyünk” –, én az akkor tizenöt éves, halk szavú, de már valóságos futballszakértő fiammal mentem, akit azonnal megszeretett, úgyannyira, hogy búcsúzáskor odasúgta nekem: „mondd meg neki, legyen kissé vagányabb, s nehogy Zoli bácsinak szólítson legközelebb”. Nyugodtnak, derűsnek s rendkívül fiatalosnak mutatkozott, mint találkozásainkkor általában, de láttam többször keserűnek is. Hogy barátjává fogadott, kimondani nem merem – írt róla, miért, tény, fukarul mérte ezt a szót –, de éreztem, tudtam, hogy ragaszkodik hozzám. Ha Budapesten élek jóval többször futunk össze, ez bizonyos, sokszor váltottunk szót telefonon („találkozzunk, dumáljunk egyet”, így mondta mindig), hívott a Rőzse utcába („ott nyugodtan, bármeddig dumálhatunk”), örömmel készültem, no meg „ráérősen” talán, hisz rémálmomban sem gondoltam, hogy azzal a látogatással nagyon sietni kellene.
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben II. rész
N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben
II.
„…a lelkem, a lábam és a labda együtt volt”
Az első részként megjelent nekrológ-féleséget Varga Zoltán honlapjára írtam, a halálát követő hét elején, aztán napokig javítgattam, szöszmötöltem rajta, nehezen engedtem el, mert elégedetlen voltam vele már akkor is. Valamiféle tanácstalan bénultság lett úrrá bennem, amikor szólni muszáj, de a szóhiány helyére rendre az üresen kongó „nagy szavak” szöknek csupán, így a személyes megrendültség magánügy marad, a vallomás méltósága – s hitelképessége – pedig végképp odalesz. Mi tagadás: most, hogy e hónapok óta tervezett búcsúzóba belevágtam, hiába próbálom egyengetni, nyesegetni, fegyelmezni hol széttartó, hol döcögős áprilisi mondataimat, látom, ama tanácstalanság szorítása alig-alig engedett, s nemigen lettem higgadtabbá, okosabbá, azóta sem. Vajha pontosabb lehetek e legalább?
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben I. rész
N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben
I.
Zoli, hát végleg el…?
Mindannyian elmegyünk földi életünk törvénye szerint, emlék, s megbékélés marad utánunk leginkább, de van veszteség, amely feldolgozatlan marad, mindörökre talán. Petőfi, József Attila, Soós Imre vagy Latinovits Zoltán halála például valami fel-feltörő kollektív lelkiismeret-furdalásként él bennünk nemzedékeken át, tán a szégyen s az önvád kevercseként is valamiképp; hogy nem figyeltünk, hogy nem vigyáztunk reá (reájuk) eléggé, hogy nem értettük őt (őket) igazán, hogy már megint eltékozoltunk valamit. Németh László szava jut eszembe még: „egyszer az emberiség is így fog ránk mutatni – írta 1944 háborús telén –, »ezek azok, akik Adykat kaptak s azon túl, hogy megölték őket, nem tudtak mit kezdeni velük«”. Egy váratlan távozás döbbenete, a sajgó hiány különösen felkorbácsolja az érzelmeket, ez igaz, ám higgyük el: lelkünk mélyén a bélyeget a beletörődést követően is viseljük tovább és tovább.
Fekete István – Nagy Domokos Imre: Magasles (részlet)
A magyar kultúra napja előtt szerzőtársunk, Nagy Domokos Imre könyvének 2009-es bemutatásával tisztelgünk. íme a könyvrészlet, avagy hogyan kapcsolódik a vadászat Pintér Atillához. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
MLSZ – mi 6:2, és láttam a városi legendákat
„Mi akkor is győzünk, ha kikapunk…”
Egy kis cím magyarázat, hogy értsék azok is, akik oldalunkon esetleg évek múlva olvassák ezt a bejegyzést. Baráti társaságunk 12 órakor indult a székháztól, két autóval és tíz fővel a kellemesnek induló első 2011-es túrájára Szegedre.
Öten már a hét elején megvették a belépőjegyeiket a Fradi shopba, mert még véletlenül sem szerettek volna lemaradni az év első Fradi meccséről. Jómagam és két szurkolótársam jegy nélkül vágott neki az útnak, ketten pedig akreditációjuknak köszönhetően, mint fotós és tudósító volt biztosítva a bejutás az MLSZ által szervezett BORSODI TEREMLABDARÚGÓ BAJNOKSÁG eseményére. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Társkereső
„…Az élet már csak ilyen. Az ember kényszerből mindenét eladná. A lelkét és a testét is. A muszáj nagy úr, erről McCabe is órákig mesélhetne, aki lassan olyan lesz, mint Guszi bá’, a vállfaügynök. Házal a portékával, kínálja itthon, ajánlgatja külföldön.
A portékát Ferencvárosnak hívják.
Kikérhetnénk magunknak az angol pénzember üzleti lépéseit, csakhogy ebben az egyre abszurdabb történetben nem ő a negatív szereplő. Sokkal inkább a magukat fradistának valló, jómódú magyar vállalkozók, akiknek eszük ágában nincs pénzt fektetni kedvenc csapatukba. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A Spartacus lovagjai
Honlapunk elindítása óta az „alapító” szerkesztők mellett történész, volt Fradi elnök, sportoló, örökös bajnok, újságírók és külföldön élő honfitársunk is késztetést érzett arra, hogy a szeretett csapatunkról, a Fradiról megossza emlékeit, élményeit és gondolatait az olvasókkal. Számunkra ez külön öröm, hiszen ezzel még több információt juttathatunk el és még több nagyon értékes embert ismerhetünk meg.
A FTC labdarúgásának történetét feldolgozó honlapunk ma egy újabb értékes „adománnyal” bővül. Tegnap levél érkezett Nyíregyházáról, a feladója dr. Hargitai János, a nyíregyházi TIT igazgatója, testnevelő tanár és labdarúgó oktató, aki elküldte „A Spartacus lovagjai” című írását, mely a Nyírségi Gondolat című havi folyóiratban jelent meg és amit honlapunk változatlan pdf formában jelentet meg. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Debreceni emlék!
Az elmúlt évek ferencvárosi sikerei a Debrecen ellen / 1960 Népstadion: 7:0, 1963: 5:1 / már múltnak tűntek, amikor is közel száz Fradi szurkoló gyülekezett a Keleti pályaudvar csarnokában, hogy segítse csapatát, annak debreceni mérkőzésén.
Az időpont: 1964 május 10-e 7:50 volt.
A szurkolók tudták, hogy a csapat már egy nappal a mérkőzés előtt leutazott a Cívis városba és a Nagy Szállóban szállt meg.
Vidám hangulat, nótázás –közte persze többször is a Fradi induló- és még jó néhány régi szerzemény, dal éneklése jellemezte a hangulatot. Nem volt rendőri kíséret, nem volt biztosítás, de rongálás, megbotránkoztató viselkedés sem.
Az utazó szurkolók között volt egy „meglepetés tábla” is.
Ez csak a vonatból történő kiszállás után Debrecenben került elő. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
