Bár nehéz volt megemészteni a debreceni fiaskót, de Laudetur barátommal egy pillanatig sem gondolkoztunk azon, hogy szombaton délután útra keljünk. Két órás út, mely soha nem szokott unalmas lenni, de most talán még gyorsabban elröppent. Volt mit megbeszélni, néha egymás szavát sem hallva “osztottuk az észt”, kielemezve a számunkra hibásnak vélt és látott csapatszerkezeti hibákat. Sok mindenben egyet is értettünk, hiszen a hátvédsorunk gyengeségeit, a középpályánk üresjáratait és a megmagyarázhatatlan cserékben nem volt vita. Persze ez a kritikai hadművelet nem tartott sokáig, Dömsöd környékén már eljutottunk arra a pontra, hogy tulajdonképpen nem is játszottunk olyan rosszul Debrecenben (amiben azért van is egy kis igazság) és ha belőjük a helyzeteinket, még nyerhettünk is volna. Az M0-s autópályán már dúdoltuk a Fradi indulót és mikor odaértünk az Üllői úti felüljáróhoz Laudetur akkorát fékezett, hogy majdnem egy kocsigúla tetején találtuk magukat. Nem egy “lila majom” futott át előttünk és nem is kapott görcsöt a lába, egyszerűen balra nézve elébünk tárult az új Szentély magasodó lelátói amit egy csiga lassúsága mellett kellett magunkhoz ölelni. Már láttam magam a lelátón zöld-fehérben öltözve, mely egy pillanat alatt kirugdalta belőlem a maradék kételyt és mikor befordultunk szerkesztőtársam utcájába biztos voltam benne, hogy simán verjük a Kecskemétet. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →