Csak egy szimpla Fradi-Tarján

Az már az élet örökre megválaszolatlan kérdése marad, hogy abból a 30 000 nézőből, akik 1970. április 26-án, egy gyönyörű, napsütéses délutánon kimentek a Ferencváros-Salgótarján NB I-es bajnoki labdarúgó mérkőzésre, hányan maradtak volna otthon, ha a zöld-fehérek kezdőcsapatában (közel egy esztendős kihagyás után) nem Albert Flórián újra a center.

Nem kettős meccs volt a Népstadion programja azon a napon, tehát, aki kiment az a Fradi vagy a Salgótarján, vagy a Fradi és a Salgótarján bajnoki csatározására volt kí­váncsi. A szurkolói részarányokat, nevezetesen, hogy a szektorok 30 000-es közönségéből hányan szorí­tottak a zöld-fehérek és hányak a „Stéc锝 sikeréért, most ne forszí­rozzuk, ám, hogy Albert nagy comeback-je nem hagyta hidegen az embereket, azt fényesen bizonyí­tja: amikor két héttel korábban ugyanitt kettős meccs volt műsoron (Ferencváros-Bp. Honvéd, Újpesti Dózsa-Vasas) 50 000-en voltak jelen a létező legjobb leosztású, akarom mondani, szereposztású futball-gálán. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nincs mese, a Fradinak kell egy középcsatár

Az a tény, miszerint az 1969-ben még mindig messze az első számú magyar futballistának számí­tó Albert Flórián nincs a pályán, nincs harc– és frontközelben mind számára, mind most, ebben a fejezetben nekünk is kiváló alkalmat teremt arra, hogy egy kicsit szétnézzünk az öltözőkön túli világban.

Régen jártunk már a stadionokon kí­vül, aminek kézenfekvő az oka: főhősünknek 1958 novembere és 1969 júniusa között annyi teendője van a magyar, az európai és a világ futballpályáin, hogy azok lelkiismeretes számbavétele is statisztikus lelkületű krónikásért kiált.

Pedig a világban attól még nem állt meg az élet, hogy Magyarországon hol futball-lakodalmat, hol futball-temetést rendeznek a szurkolók (gyakorta, sajnos ugyanezt teszik a sportágért felelős illetékesek is). Kiválóan jellemezte labdarúgásunkat az az osztrák futballfőnök Hugo Meisl, aki már az 1938-as világbajnokság alatt megállapí­totta: „A magyarok vagy lakodalmat ülnek, vagy halotti tort tartanak!”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A fradista Love story a filmvásznon folytatódik…

Flóri tehát újra jár.

Mit jár, játszik, a tarcsiban győztes gólt rúg, a fradista tábor lélegzet-visszafojtva figyeli minden lépését, még az edzéseken is a megszokottnál többen vannak – Albert-vizitben…

Hogy jó lesz-e a lába, vagy, hogy lesz-e még egyszer olyan, mint a dániai traumatikus karambol előtt volt, azt nem tudhatja senki, ő maga pedig szemérmesebb és babonásabb annál, minthogy naponta tartson „sajtótájékoztatót” lábának pillanatnyi állapotáról a tréningekre kijáró nyugdí­jasok számára.

így aztán mindenki csak figyel és megpróbálja magában összevetni Flóri mozgását, mozdulatainak látványát azzal a mozgással és azzal a látvánnyal, amelyet tőle az évek során láttak és megszoktak. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Örkényi” 90 perc, a hátsó földesen…

Örkény István óta tudjuk: virtuóz tehetséggel (Ö. I. esetében a zseniális jelző is bőven megengedett) tí­z-tizenöt sorban akár a világmindenség is leí­rható.

A remekműnek nem a terjedelem a mércéje.

így aztán majdhogynem szentségtörés számba megy, hogy egy Népsport tudósí­tást bármilyen összefüggésben is örkényi környezetbe helyezzek, de mit tegyek, amikor az ominózus beszámolóra ráleltem, azonnal a nagy magyar remekí­ró „egypercesei” jutottak az eszembe.

Tizenegy (11) sorban ennyi drámát, ennyi sorsot, ennyi életutat és ennyi továbbgondolásra késztető pályafutást összesűrí­teni előre megfontolt szándékkal lehetetlen. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Felfordul a világ, csak a bicegés a régi…

A Ferencváros történetének valaha volt egyik legnagyobb csapatának széthullását Albert Flórián nem az Üllői úti öltözőben, hanem orvosi rendelőkben, az Árpád fejedelem úti lakásban és a gödi nyaraló teraszán éli végig.

1969 őszének Albert nélküli kudarcsorozata közben nagy élet zajlik a klubon belül, az erőviszonyok jelentősen kezdenek átrendeződni.

Szerencsére apám mániákus naplóí­ró volt (ne hosszú fejezetekre, csak egy-egy odavetett mondatra kéretik gondolni, ám ezekből a félszavakból tökéletesen nyomon követhető minden későbbi változás előtörténete), í­gy onnan tudom, hogy Flóri hetekig a Sportkórház lakója, hiszen valamelyik játékos társaságában a napi edzés után minden nap meglátogatja, (előfordul olyan is, hogy csak egy kórházi szobával kell tovább mennie, mert ott meg a sérült Páncsics fekszik) de, hogy augusztus 11-én már a gödi nyaralóban pihen az biztos, hiszen a naplóbejegyzésben ezen a napon ez áll: „Katonával, Novákkal Albertéknál Gödön!”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egy „fél” Albert már csak a bronzéremhez elég…

Azt kérdezi tőlem Esterházy Péter (mert ő szokott ilyeneket kérdezni, ha nem dolgozik éppen egy minimum 15 000 oldalas nagy regényen) jól emlékszik-e: az 1966-os, ’67-es , ’68-as Fradi rengeteg 11-est kapott annak köszönhetően, hogy a Varga-Albert duó rávezette a labdát az ellenfelek védőire, aztán vagy addig adogattak, kényszerí­tőztek egymással, amí­g valamelyikük kihagyhatatlan helyzetbe nem került, vagy a védőknek nem maradt más választásuk, mint, hogy vagy Albertet vagy Vargát felvágják a 16-oson belül, hiszen a biztos gólnál még mindig jobb a büntető.

Mert azt, ugye ki is lehet hagyni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egy dollármilliókat érő térdben minden tropára megy…

Már önmagában az a tény, hogy Dániába kell utazni válogatott mérkőzést játszani 1969 júniusának közepén a magyar válogatott számára nem jelentett többet egy kí­nlódós, nyüglődős, „ha már kötelező, menjünk, de legyünk gyorsan túl az egészen” jellegű kötelezettségnél, hiszen Dánia válogatottja akkoriban még nem volt tagja az európai futball királyi elitjének.

1955 és 1969 között a magyar és a dán nemzeti tizenegy ötször találkozott egymással: öt magyar győzelem (6:0, 6:0, 3:1, 6:0, 2:0) 23:1-es gólarány!

Lehet (kell?) ehhez bármit hozzátenni? Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Az Akácos út és egy bajnoki aranyat érő fejes…

1968. május 4-én 80 000 néző fergeteges tombolása közepette a magyar válogatott Európa-bajnoki selejtezőn a Népstadionban 2:0-ra veri a Szovjetuniót.

Több, sokkal több volt ez a mérkőzés és ez a győzelem egy prózai futballsikernél (amely ráadásul még nem is jelentett katarzist, hiszen egy hét múlva Moszkvában visszavágót kellett játszani, amely véglegesen döntött az EB négyes döntőjében való részvételről) a zsúfolásig megtelt Népstadion 80 000-es közönségének jószerivel 90 percen át tartó tombolása felért egy politikai tüntetéssel is.

Szimpátiatüntetés ez, hiszen senki sem fujjol vagy fütyül, hanem szinte transzba esve őrjöng a boldogságtól, mert egyébként hivatalos mérkőzésen Budapesten először verjük a szovjeteket (akkoriban még csak otthon, szigorúan egymás között, akkor is szinte suttogva volt használatos az „oroszok” megjelölés), méghozzá olyan játékkal, hogy a vége akár egy négyes is lehetett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →