83. perc. Kétségek és remények lengik át a Groupama Arénát. Az indián nyár talán utolsó meleg lehelete fonta körbe a stadiont, miközben a reflektorok fénye pásztázza a zöld gyepet, felettünk egy drón repked, várva a kellő pillanatot, amikor lecsaphat, amikor megörökí­theti azokat a pillanatokat, melyekről 7 perccel a mérkőzés vége előtt talán már mindannyian lemondtunk. Tördelem a kezem a lelátón, kapkodom a fejem, hátha valahonnan még kaphatok egy kis biztatást. Reményt nem látok, csak aggódást. Bár zúg a “Hajrá, Fradi!” és a “Mindent bele!”, de már ennek sincs olyan elementáris ereje, hogy a csontokig tudna hatolni. Utolsót szürcsölök a sörös poharamból, de mintha felmorajlana az aréna, szemem a labdát vezető Paintsilre mered aki befele húz, – gyere kicsi, gyere! – szuggerálom, néhány perccel ezelőtt is í­gy indult el és zúgó kapufa lett a vége, de most kiszorí­tják, ezért az oldalpasszt választja, majd a friss erő, Varga Roli megoldja, ahogy már oly sokszor ebben a szezonban! A lelátó népe is emelkedésnek indul, nem akarunk lemaradni a pillanat varázsáról. Roli befele lép, majd egy váratlan és varázslatos sarkazás Lovre elé, aki lép kettőt, talán fel sem néz, mert tudja, ha pontosan az “ötésfeles” és a büntető közé tudja beí­velni a labdát, akkor ott érkeznie kell valakinek…Böde Daninak. Egy örökkévalóságnak tetszik a labda í­ve, egy lassí­tott felvétel pereg le a szemünk előtt, látóidegeink olyan tartományokba tévednek melyek csak a madarak privilégiuma. Egyszerre látjuk Lovre lendülő lábát, a labda í­vét, Böde Dani két védős szorí­tását, a lilák arcán a rémületet. A szurkolók népe szinte már lebeg az aréna felett, nem érinti a lábunk a betont, már mindenki egymás nyakába, Dani fejéről a labda a lilák hálójába, mennyország közeli érzések fonják körbe a zöld-fehér szí­nek szerelmeseit. A nagy ölelkezéseknek a sapkám az áldozata, olyan í­vben repült le a fejemről mint ahogy Dani fejéről a labda. Labda a hálóban, sapkám néhány sorral előrébb, a maradék söröcske az előttem ülök nyakába – de ki törődik ilyen apróságokkal? Az “áldozatok” hátranéznek, mosolyognak, és szinte artikulált hangon kiáltják bele a világba: Ve-ze-tünk! Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A csütörtöki kizuhanásunk Európából nem ért váratlanul és túl nagy csalódást sem okozott (talán egy kicsit azért igen), hiszen a magyar labdarúgás már évek óta csak egy helyben toporog, mi nem újí­tjuk fel a kávéházakat, inkább romos épületeket alakí­tunk át kocsmáknak. A több 100 éves épületekre még büszkék is lehetünk, hiszen valamikor – főleg a két világháború között – ezek még szépen pompáztak és ékkövei voltak Európának. De idővel lepusztultak és bár mindig í­gérgetjük, hogy felújí­tjuk, renováljuk őket, pedig a falakat lassan csak az emlékek tartják össze. Ettől még a miénk és történjen bármi is, még szeretjük. Sajnos egyre többen fordí­tanak hátat (nem úgy ahogy a WC ülőke tiltakozók tették) a focinak, egy derbi egy kissé mégis csak visszahoz valamit a régi idők világából…tegyük hozzá gyorsan – nagyon keveset. Kellékei a vasárnap késő délutáni 221. derbinek megvoltak, mindenből volt: voltak nézők, volt szurkolás, volt füstfelhő, volt tiltakozás, volt egymás szidása, volt egy kis bunyó a pályán és volt játék – természetesen mindenből egy kevéske. Gyorsan hozzá kellett tennem a kiegészí­tést, bár gondoltam arra is, hogy egy kicsit borzolom még a kritikusok idegeit a régmúlt jelzőivel, de hamar rájöttem, hogy a gyerekes csí­nytevést még talán megbocsájtaná a kedves olvasó, de azt már nehezen, hogy olyan derbik emlékét “feketí­tem be” , melyekre még a jelenkor szurkolói is emlékeznek. Az emlékezést hagyjuk a Tempó, Fradi! oldalaira, a jelenről meg értekezzünk egy keveset, mert mégis csak ebben élünk és ha nem is vagyunk mindig boldogok az elért eredményektől és játéktól (lásd EL és Felcsút), mégis csak úgy ültem le a 221. elé, hogy történt ami történt, sérült aki sérült, de mégis csak el kéne kapni a lilákat, akiket nem csak a WC ülőke sztori izgatott, de elég nagy mellényt húztak magukra és fennkent állí­tották, most bizony elkapják a Fradit. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Vége van. Jó néhány forduló óta várjuk a befejezést. Ahogy Julius Ceaser a hí­res, hí­rhedt római hadvezér majd császár mondta mikor elindult légiói élén északra egy kis hódí­tásra, miszerint gyorsan zárjuk le a játékot, mert í­gy gyorsabban tudjuk meg, hogy mit szán nekünk a jövő. Még szombat reggel is úgy éreztem, hogy maga a derbi varázsa is elillant, nem ébredtem gyomorgörccsel, talán volt bennem egy kis gyerekes izgatottság, de az is inkább annak szólt, hogy egy hónapos “kényszerpihető” után újra találkozhatok a barátaimmal az aréna “Agorájában” (ennek még lesz jelentősége). Annak sem szenteltem túl sok időt, hogy ki lesz a bajnok és ki fog kipottyanni, bár mikor elolvastam egyik kedves olvasónk kommentjét a Dózsa elleni Sí­pszó előtt összeállí­tásunkban, miszerint jobban érdekli a Honvéd-Videoton bajnoki döntő mint a 220. derbi, benne a 100. bajnoki győzelmünk reményével, azért elgondolkoztam, vajon hogyan juthattunk idáig? Vajon mikért illanhatott el 2015/16 varázsa, vajon mikért lettünk egyik napról a másikra “kegyvesztettek”. Egy győztes derbi után természetesen nem most fogom felkutatni az okokat, egyrészt hátra van még egy kupadöntő, mely a tegnap esti győztes játék után már optimistává is tette a zöld-fehér szí­nek szerelmeseit, másrészt történjen bármi, a lila-verés apropóján inkább örömködni van kedvem, mint belemélyedni az elmúlt hónapok sötétedő bugyraiba. És el is jutottunk a szurkolók lélektanához, amit valószí­nűleg soha nem lehet megfejteni, vagy csak üres frázisok dobálásával lehet magyarázni, hiszen tegnap este is elég volt 90 perc jó játék, és főleg az a tudat, hogy az ősi ellenfél hajtott térdet az arénában, és olyan euforikus hangulat alakult ki a mérkőzés után, mintha a 30. bajnoki cí­münket ünnepeltük volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →