„Tanári etűdök” az öltözők világából – II.

„Zöld fű felett, kék ég alatt, legjobb edző dr. Lakat!”

***

1967.IV.16., Népstadion, Újpesti Dózsa – Ferencváros 0:3

Lakat doktor:

Ahol eddig voltam, minden csapatban amiatt zsörtölődtek a játékosok, hogy szófukarrá válok, amikor dí­csérni kell. Valóban, az én mércém magas. Most azonban azért nem nyilatkozom, mert ha őszintén megmondanám a véleményemet, egyesek talán rajongónak vagy nagymellényűnek tartanának.

***

A mérkőzést egy fiatal chilei vezeti! Miért kellene ettől félnünk?!

Az első félidőben „csak-csak”, de amit a második félidőben produkált, az minden képzeletet felülmúlt. Az „apróbb” eseteket nem emlí­tem, csak a lényeget: kezdte azzal, hogy a sérült Kozma helyett a 2 (!) perce beállt cingárvékony Sikorát „durvaságért” kiállí­totta, holott mindenki látta, hogy félelmében inkább az árnyékot rugdosta, mint az ellenfelet. Szentmihályi gyors sprintet vágott ki (sose láttam ilyen gyorsnak!) és máris a játékvezetőnél termett. Hogy mit mondott, illetve akart mondani, azt ma már senki sem nem tudja, mivel mondat közben a kiállí­tás sorsára jutott, í­gy 9 (!) emberrel maradtunk. (Illetve csak 7-en, mivel a kilencbe Szőke és Puskás is bele tartozott.)

Először és utoljára a túrán, az ellenfél szerezte meg a vezetést, 1:0! Mi lesz itt, vége az ártatlanságunknak? Novák azonban ezúttal is mesterlövésznek bizonyult, persze, hogy 11-esből! Ha a vége jó, minden jó, az eredmény 1:1, csapatunk 9 emberrel (azaz 7-tel!) megúszta ezt a legnehezebb mérkőzést is: veretlen maradt!

Viszont ne csodálkozzék a jámbor olvasó, ha ezentúl néha í­rásban is találkozik azzal a névvel, ahogyan én később ezt a csapatot neveztem „FORTUNA” SC.

Néhány „rosszmájú” játékos szerint ugyan inkább NEKEM volt szerencsém, hogy ilyen jó csapatnak az edzője lehettem!

(Dr. Lakat Károly – Túralevél 1968)

***

A fröccseit is (nem egyet!) mindig a gyúróval, a pályamunkásokkal, meg a szertárossal issza meg Kollár néni büféjében, és soha nem konyakozik a hatalmasságokkal egy szobával odébb, a protokollteremben. Egyszer, amikor már nagyon éles támadások érték az italozás miatt, egy meccs után hazafelé villamosozva az 52-esen, bizonyos fokig akkor már engem is felnőttként kezelve mondta:

– Tudod, nálunk az úgy van, ha egy edző megiszik két vagy három fröccsöt, akkor az az emberek szemében merő alkoholizmus. Ha egy miniszter vagy egy tábornok iszik meg tí­z konyakot, arra azt mondják: reprezentál… A kettő között megí­télésben ég és föld a különbség! Pedig iszik az egyik is, iszik a másik is.

Megrögzött antialkoholistaként pontosan értettem, ha megérteni soha nem is voltam képes, ez volt talán az egyetlen olyan tulajdonsága, amelyet soha nem irigyeltem tőle, amelyben nem szerettem volna hasonlí­tani rá! „Történelmi gyökérként”, no meg jobb hí­ján elfogadtam azt az anekdotát, amelyet vagy Hidegkúti Nándi bácsitól, vagy a csodálatos Sándor Csikartól hallottam egyszer.

Ők a Fradi- és az MTK-játékosok közötti meghatározó különbséget (sok egyéb mellett persze) abban látták, hogy mí­g a Fradi-játékosok isszák, addig az MTK-sok eladják a bort!

Márpedig apám világéletében és í­zig-vérig fradista volt, még ha akkoriban a Honvédnál edzősködött is.

(Részlet Lakat T. Károly Apám regénye c. könyvéből)

***

Őrjöngés, dörgő tapsvihar, újságí­rók hada. Szentmihályi az ellenfél mezbeöltözött szurkolóinak a vállán. Ilyen még nem volt: egyszerűen elszabadult a pokol — de most pozití­v értelemben. De minden dicséretet megérdemelnek ezek a fiúk! (Ezt azért kár volt leí­rnom!) Egyenesen rejtély előttem: hogyan tudják előttem is titkolni, mennyire tudnak ők focizni?

(Dr. Lakat Károly – Túralevél 1968)