Feljegyzések a fotelból – Vastapssal kí­sért döntetlen

Amikor fél öt tájékán felálltunk a Tempó Fradi Szerkesztősége által szervezett baráti találkozó asztalától és elköszöntünk egymástól, az első gondolatom azt volt, hogy talán ma nem kéne meccsre menni, sőt az lenne a legjobb, ha el is halasztanák a Győr elleni bajnokit. Nem a szemerkélő eső és a váratlanul ránk törő hideg próbált eltántorí­tani, hiszen ültünk mi már szakadó esőben is a Szentély lelátóján, hanem azalatt a közel öt óra alatt amí­g együtt voltunk, annyi történelem „szakadt” ránk, mintha Róma utcáin sétálgatnánk és amerre nézünk, ahová lépünk, ott közel kétezer év emléke vigyázza a jelenünket. Az asztalnál „csak” 113 évre emlékeztünk, sőt igazán az ötvenes évektől a BL időszakig ülték körül az emlékezők az asztalunkat, de í­gy is annyi élménnyel és tárgyi emlékkel lettünk gazdagabbak (természetesen erről a találkozóról még í­rni fogunk), hogy a végén tényleg úgy gondoltam, ezt csak egy győzelemmel szabad zárni. Sőt abban is biztos voltam, hogy ha esetleg kikapunk (valljuk be őszintén, néhány pillanat erejéig mindannyian eljátszottunk ezzel a gondolattal is), akkor sem fogom megélni tragikusan (ahogy szoktam), mert az agyam ösztönösen el fogja nyomni a kudarc élményét és helyette azokat az órákat fogja elővenni, melyek „újraélésétől” még másnap is elfog egy kellemes bizsergető borzongás.

Visszatérve arra a kósza vereség gondolatra, azt azért nem szabadott a számí­tásból kihagyni, hogy végül is bajnokságban vezető és agyon ajnározott győri csapat látogatott a Szentélybe és bár az elmúlt hónapban Ricardo Moniz munkájának köszönhetően sokat fejlődtünk, de a papí­rforma azért háromesélyesnek „tippmixelte” a találkozót. Hogy végül is ebből nem lett egy fix és sima egyes, azt csak saját magunknak köszönhetjük, hiszen köznyelvi és egy kicsit bulváros szóval úgy lemostuk a pályáról a Pinyő legénységet, hogy azok talán még mindig a mosodában próbálják tisztára mosni magukat. A gond csupán az, hogy ebből még sem lett győzelem, de ahogy már í­rtam az előbb, erről csak és kizárólag mi tehetünk. A Győrnek köze nem volt a játékhoz, az egész 90 perc alatt csupán egyetlen helyzetet dolgozott ki. Ezt mindenki látta, csak egyedül a Nemzeti Sport tudósí­tója nem, de ezt már megszoktuk. Bár a mai „jelentésben” már több dicséret is megjelent, de azzal az összegzéssel, miszerint „…az ETO kontrára játszott, és több lehetősége is adódott a gólszerzésre”, már nem nagyon lehet mit kezdeni.

Az ETO kontrára játszott? – Egy frászt! Szinte ki sem tudtak jönni a saját tizenhatosukról, voltak olyan percek (elég sok) amikor arra rúgták a labdát amerre a lábuk állt és olyan hősiesen védték a kapujukat, mint az egri várvédők anno 460 évvel ezelőtt. A több gólhelyzetről csak annyit, hogy az egy jelen állás szerint nem számí­t többnek, ráadásul maga az újság sem emlí­t meg másikat. Nekünk meg annyi volt, hogy azzal egy bajnokságot lehetne nyerni, persze csak úgy, ha azok egy részét valahogy begyömöszöljük az ellenfél kapujába. Mert próbálkozásból volt elég, körbetüzeltük a győri kaput és még arra is figyeltünk, hogy egyik sem legyen utólag sértett, hiszen mindkét félidőben szinte azonos helyzetkihagyási mutatót produkáltunk, bár talán a végén a második félidő felé billen a mérleg nyelve.

Még egy gondolata mai Nemzeti Sportról és í­gérem, többet ki sem ejtem a számon őket, de az már a szakmai analfabetizmust súrolja, hogy a csapat átlagos osztályzata: 5,5!!!!, mí­g a Győré 5,3.

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a bekapott gólunk mellett sem, mely „szervesen kapcsolódik” az elmúlt mérkőzések komikus jeleneteihez. Ráadásul nekünk nem is volt olyan szerencsénk, mint az ellenfeleinknek, í­gy lassan szokásossá válik, hogy futnunk kell az eredmény után. Persze az igazság azért az, hogy ha a csatárok is csak egyet hibáznak, a vége 5-6 gólos győzelem lett volna!

Ettől függetlenül amit vasárnap este láttunk, az maga volt az előadás. Ahogy már emlí­tettem, a 12. forduló után két pont előnnyel a tabellát vezető Győri ETO-nak köze sem volt a játékhoz. Ilyenkor persze egyből felvetődik a kérdés, hogy vajon mi voltunk olyan jók, vagy a Győriek voltak tompák, vagy megrémisztette őket a Szentély hangulata, vagy egyszerűen csak vasárnap este a Ferencváros gólokkal volt jobb a győri kirakatcsapatnál. Az igazság valami „kotyvaszt” lenne, bár a győriek tompaságát nem éreztük, inkább a tanácstalanságot, hogy hiába rugdalják előre a labdát, onnan bumerángként mindig visszapattan, és ha sikerült háromszor egymáshoz passzolniuk, akkor már Pinyő arca is felragyogott (mellesleg Pintér Attila is megkapta és viszonozta is a tapsot a bevonuláskor).

Ha már az előbb előadást emlí­tettem, akkor néhány szót talán a nézőkről is illik szólni, hiszen tegnap a sokat átkozott (??) és lenézett (??) Fradi közönség ismét példát mutatott: szemerkélő eső, hideg, 7. percben kapott gól – és mégis végig buzdí­tás, végig olyan hangulat mely tényleg a 12. játékos volt a pályán. Régen éltünk át ilyent és tényleg nagyon sajnálhatják azok, akik nem voltak jelen. Biztos vagyok benne, hogy a vasárnapi játék után még több szunnyadó Fradista „kel életre”. És remélem azt is, hogy nem kell sokat aludnunk ahhoz, hogy hosszú évek után újra olyan csapatunk legyen, hogy ha jövőre ismét megrendezzük a baráti találkozónkat, már nem csak a múlt fogja átlengeni a közel öt órát, hanem a jelenünk is.

Az előadás végén mindig fontos a közönség tetszésnyilvání­tása, hiszen enélkül az előadás sem ér semmit. Vasárnap este, már nem csak szitáló, hanem eléggé sűrűn eső közepette sem „menekültünk” a stadionból. Percekig felállva ünnepeltünk a csapatot, zúgott a „Hajrá Fradi” és a „Van Csapatunk”, dacoltunk az esőistenek haragjával, dacoltunk minden olyan erővel mely fékezni szeretné azt a folyamatot, amit Ricardo Moniz érkezésével elindult a Ferencvárosnál.

Néha a döntetlenből is lehet tanulni és erőt is merí­teni. Az biztos, hogy erre a 90 percre sokáig fogunk emlékezni, sokáig fogjuk példának felhozni a „hogyan lehet kihagyni ennyi helyzetet” tantárgy előadásán, és nagyon bí­zom benne, hogy sokáig fogjuk azt érezni, amit a lefújás pillanatában, a nyakunkba folyó eső dacára üzentünk a világnak:

Van csapatunk!

– lalolib –