Feljegyzések a fotelból – „Országomat” egy gólért!
Amikor William Shakespeare az XVI. század végén megírta a világirodalom egyik leghosszabb színházi darabját, a III. Richardot és vele létrehozta a drámát, talán még ő sem gondolta, hogy ez a műfaji megjelölés mennyire be fog épülni a mindennapokba. Mert lenyűgöző a „Rózsák háborúja” utáni angol történelem egyik legvéresebb királyának a története, és aki egyszer is végig olvasta vagy végignézte a drámát színpadon vagy filmen (van aki nem emlékezik Laurence Olivier alakítására?) az biztos benne, hogy a drámaiság itt kezdődik, és valószínűleg ott befejeződik be, amikor is elhangzik a király kétségbeesett fohásza a vesztes csata után, hogy „országomat egy lóért!”. 2012. december 2-án, advent első vasárnapján az Üllői úton, szitáló esőben, fázósan toporogva a lelátón, a mérkőzés 53. percében, kétgólos vendég vezetésnél, amikor Böde lövése a kapu belső éléről nem befele, hanem kifele pattant, több ezer Fradi szurkoló érezhette azt, amit III. Richard. Csak mi nem lóért, hanem gólért fohászkodtunk!
Laudetur barátom a fohász mellett a csurom vizes sapkáját majdnem kihajította a stadionból és miközben elég idegesen felénk fordulva közölte, hogy ő most bizony elmegy, beül az autóba, mert nem tudja tovább nézni a csapat szenvedését. Egy pillanatra talán meg is rémültem (akkor én mivel és kivel megyek haza?), de azért sejtettem, hogy nem gondolja komolyan. A következő pillanatban már a fején volt a sapka és olyan harsány „Hajra Fradit” üvöltött bele a hideg estébe, hogy erre még szerkesztőtársam is felénk fordult, aki a tőle megszokott nyugodtsággal (kivétel amikor az eléggé furcsa bírói ítéleteket szokta „méltatni”) csak annyit mondott: „Nyugalom fiúk, 3:2-re nyerünk.” Nem tagadom, elég furcsán néztem rá, egyrészt láttam rajta, hogy a folyamatos eső már bőrig áztatta, ráadásul a szombat estéje a sok-sok éves osztálytalálkozó miatt egy kicsit „görbére” sikeredett, így azt gondoltam, hogy ezek közös együtthatása egy kicsit „elvakította”.
Túl sok időm nem volt a további elmélkedésre, mert a csapat is úgy gondolta, hogy ez tényleg nem mehet így tovább és olyan offenzívába kezdett melynek a vége csakis egy jól megtervezett Hollywoodi happy end lehetett. De vajon hogyan is jutottunk el idáig? Azt nem mondhatom, hogy göröngyös volt az út, inkább vizes és csúszós, amihez a mérkőzés elején még jól is alkalmazkodtunk. Még negyedóra sem telt el és már gólokkal vezethettünk volna… de ha szokásos „volna” ismét bénítóan hatott a lábakra és a legjobb lehetőségeket is kihagytuk. A bénító hatás ráadásul az első félidő közepétől már a játékra is rányomta a bélyegét, egyszerűen nem találtuk az ellenszert a zártan és jól védekező pécsiekkel szemben. Az igazi rémálom, a dráma első felvonása a félidő vége felé jött, amikor is a pécsi játékos egy „kisszögletet” úgy csavart Jova kapujába mintha az tényleg a világ legegyszerűbb mutatványa lenne. A mai Nemzeti Sport „óriási” gólnak titulálja, mi a lelátón nagy bakinak tartottunk, amit egy Fradi kapusnak egyszerűen nem „illene” elkövetnie.
A szünetben, miközben megpróbáltuk kicsavarni magunkból a vizet (az esővizet), azt tárgyalgattuk, hogy ha a második félidő elején sikerülne az egyenlítés, akkor biztosan meg lesz a meccs. Akkor eszünkbe sem jutottak az egy héttel ezelőtti események, pedig az akkori forgatókönyvet sikerült lekopíroznia a csapatnak. Még el sem kezdődött a második félidő, máris 0:2 „vigyorgott” az eredményjelzőtáblán. A gól sokak szerint les volt, igazán nem is nagyon láttuk, még helyezkedtünk a tribünön, próbáltuk minden létező „lyukat” betömni magunkon, hogy a szakadatlanul eső ne találhasson utat a szárazabb ruhadarabjaink felé. Arról, hogy a gól után mit is éreztünk és miket is kiabáltunk, inkább eltekintek, mert azok csak pillanatnyi felindulásból elkövetett „csínytevések” voltak, bár nagyon hűen tükrözték azt, amit éreztünk. Áztunk, fáztunk és vesztésre álltunk.
Ezután jött Böde kapufája, majd Laudetur kifakadása, amit szerkesztőtársam egy kissé morcos biztatása zárt le: „Nyugalom fiúk, 3:2-re nyerünk.” Bár nem hittem neki (őszintén ilyenkor totál le tudok lombozódni), de mikor Böde egy nagyszerű fejessel elindította a „lavinát”, már én is elkezdtem bizakodni. Biztonság kedvéért még Józsira néztem, aki csak annyit mondott: „Ha 5 percen belül egyenlítünk, nyerünk.” Vissza akartam kérdezni, hogy mi ez a feltétes mód, amikor az előbb még fix egyesre játszotta a tippmixet, de a Szentélyben felzúgó hangorkán már nem engedte a beszélgetést. Szurkolni és biztatni kellett, Bönig még vezényelt is hozzá és hiába esett továbbra is eső, már nem fáztunk, már nem érdekelt, hogy hová folyik be a víz, bennünket is vitt előre a csapat lendülete és töretlen győzni akarása. Mert ezt csak szeretni lehet! Mindegy, hogy az ellenfél vezetett kettővel (akkor már csak eggyel), mindegy, hogy nem ment a játék, de volt hajtás és volt küzdés.
A legendás Fradi-szív nem engedte meg, hogy advent első vasárnapján, és Ferencvárosi labdarúgás születésnapjának előestéjén ne nyerjen a csapat. Az utolsó 20 percre már alig emlékszem vissza. Egy folyamatos offenzíva képe maradt meg, szögletettek, beívelésekkel, kapu előtti tömegjelenetekkel, és helyzetekkel. Arra még emlékszem, hogy 5 perc letelte után kérdőn néztem szerkesztőtársamra, de ő elég hamar „lekezelt”: „Majd akkor telik le az 5 perc amikor én mondom.” Talán még be sem fejezte a mondatát amikor Perics egy nagyszerű mozdulattal a kapuba perdítette a labdát. „Most telt le!” – kiáltotta örömittasan. A remény visszatért, a hangulat leírhatatlan volt. Akkor már én is elhittem, hogy van esélyünk a végső győzelemre is. De az idő egyre csak fogyott, a vendégek már csak az idő húzásával voltak elfoglalta és azzal, hogy minél messzebb rúgják a labdát a kapujuktól.
Arra meg a válasz, hogy miért is kezdtem William Shakespeare drámájával, a találkozó utolsó perce adja a választ. Azt eddig is tudtuk, hogy Ricardo Moniz nagyszerű edző, remek pedagógus, aki olyan hittel és alázattal viseltetik a labdarúgás iránt, amiért csak rajongani lehet. De arra szerintem senki sem számított, hogy a hosszabbítás utolsó percében cserélni fog, hiszen ilyenkor általában a bekkelő csapat szokott időhúzási jelleggel cserélni. Azt meg senki sem gondolhatta komolyan, hogy a mester az időt akarta húzni. Ő nyerni akart, mert számára mindig csak a győzelem az elfogadható. Az utolsó szögletre behozta Mátét és a kispadhoz legközelebb lévő Ottent hozta le, ezzel is „rövidítve” az időt. Talán azzal a felkiáltással küldte a pályára a csatárt, amivel III. Richard próbált kitörni a számára nem elfogadható szituációból: „országomat egy gólért!”. Akkor, ott, mi is mindent odaadtunk volna (persze az országunkat azért nem, de a shakespeari mondat is az eltelt 400 év alatt önálló „életet” él) egy gólért. Azt persze nem tudjuk és nem is akarom bemagyarázni, hogy Máté beállítása mennyire zavarhatta meg a pécsi védelmet, de végül is Jenner szögletét Böde, nyakán három pécsi védővel, a végig jól védő Dibusz kapujára bólintotta.
A fohászunk meghallgatásra talált! Egy olyan mérkőzést nyertünk meg, ahol nem játszottunk jól, de végig olyan odaadással és hittel küzdöttünk, mely láttán a sors is meghajolt. Bár az időjárás mindent elkövetett, hogy rosszul érezzük magunkat, de advent első vasárnapján, a Ferencvárosi labdarúgás születésnapjának előestéjén, a drámát csak így lehetett befejezni.
Boldog születésnapot Ferencváros!
– lalolib –
Kb. 50 éve “élvezem” ezeket a 0-1-el induló Fradi meccseket, tulajdonképpen már meg is szoktam, szinte természetesnek veszem. De Ez a csapat ezt is felül tudta múlni -- 0-2 a 70. percben????
(Ez már olyan, mint a rossz amerikai filmekben: az első félórában a tettes sorba öli, erőszakolja az áldozatait, az adrenalin az egekben a nézőknél… aztán jön a happy end…)
Valami ilyet éreztem vasárnap -- mit mondjak, az én koromban ez már ártalmas az idegrendszerre…
De azért nagyon örültem a végén, a sors kegyéből ezúttal nem mi kaptuk a gólt a 94. percben!
Hajrá Fradi, hajrá Mr.Moniz, hajrá Böde!!!
Köszönjük meg Moniz mestrenek, hogy hosszú idő után nála kezd a Fradi igazi Fradi lenni. Mert mi kell nekünk elsősorban? Egy olyan csapat, amelyik csúszva-mászva a vérét adja ha kell, a győzelemért. minden meccset nem lehet megnyerni, de minden meccsben legyen benne az utolsó percig a győzelem esélye. Ez a hajrá vagy a Debrecen elleni már régi legendás nagy Fradi-fordításokra emlékeztetett. Köszönjük! A játék még nem az igazi, de tavaszra az is összejöhet. Milyen jó is lenne most, úgy, mint a 60-as 70-es években, elmenni 6-8 meccset játszani Dél-Amerikában, kiváló csapatok ellen, jó pályákon, jó időben. Adjon az Isten szebb tavaszt! (Most sajnálom csak igazán a Hali elleni MK-buktát, de a dobogó még összejöhet)
Nem tartózkodtam Magyarországon,de a napot úgy időzítettem,hogy ne maradjak le az év utolsó bajnokijáról.Most mivel úgy is közeledik a Karácsony nem szapulok senkit név szerint.Igen cspatnak legalább annyi tartása van és ez Moniz edző alatt alakult ki,-mert nagyon hosszú ideje nem volt ilyen-,fordulókon keresztül hajt, küzd a győzelemért.Remélem a tavaszi rajt előtt vagy a tarcsiból vagy máshonnan találunk egy stabil jól védeni is tudó kapust, két kemény és vedekezni is tudó hátvédet ,minimum egy irányítót és Böde mellé még 2 igazi catárt , így azt az 5 embert ,akire gondolok bízom benne sokat nem látom már tavasszal a Fradiban játszani.
Természetesen gratulálok a csapatnak.
Végre, megint van egy olyan csapatunk, amely az utolsó sípszóig képes hajtani. Ne felejtsük el, hogy Besics és Alempijevics eltiltása, Csukics és Klein hiánya miatt, ugyancsak tartalékos védelemmel álltunk fel. Ezért értékes, hogy a csapat 0:2-ről is fel tudott állni, a meg nem adott gól (és esetleg egy 11-es), a kapufa, az ellenfél szimulálásai és időhúzása ellenére! Szép volt fiúk, bravó Moniz! Érdemes volt ázni-fázni! Hajrá Fradi!
U.i.: Wittrédi “bombagólját” Nyilasi is nagyra értékelte… Szerintem egy ilyen helyzetből rúgott lövést nem illik a kapusnak “benézni”!
Sokan átéltük ezt a nagyszerű estét. Mindenem csupa vízes volt mire hazaértem. Kaptam is asszonytól, hogy ennyi eszem van, de megérte! Igy legalább nyugodtan várhatjuk az ünnepeket és van reményünk arra is,hogy szép tavaszunk legyen.
Izgalmasra sikeredett születésnapi előest…de minden jó, ha jó a vége!
A világért sem hagytalak volna “egyedül” hazajönni drága barátom, de van ami már az én idegeimnek is sok…még szerencse, hogy egy ilyen csodás közeg vesz körül minden egyes alkalommal amit a Szentély varázslatos hangulatú légkörében tölthetek el. Mert lehet mérgelődni, lehet kritizálni a játékosok teljesítményét, sőt akár szidni is lehet őket a hibákért… de SZERETNI KELL a CSAPATOT az odaadó küzdeni tudásért, a hitükért, és győzni akarásukért, mert mi vagyunk a FERENCVÁROS!
HAJRÁ FRADI!!!!!!!!!!!! HAJRÁ Mr. MONIZ!!!
Klassz emlékezés!