„Otthonunk e Szentély”
1974. május 19. – sokunk számára második születésünk napja. Egy hely, mely a második otthonunk. Egy stadion, ahol felnőttünk, ahol Fradistává váltunk. A Szentély – mely szó a hívő emberek számára a szertartás színtere, számunkra hitvallás a három E betű mellett, az örökké élő Fradizmus mellett. Mely összeköt, mely egyetlen nagy családdá kovácsolja a zöld-fehér szín szerelmeseit. Ahhoz azonban, hogy megértsük és megfejtsük a titkát, nem elég a mostani stadion megnyitásáig visszatekinteni. A jövőt csak úgy lehet felépíteni, a jelent csak úgy lehet megérteni, ha ismerjük a múltunkat is. 2013. március 24.-e, az utolsó fellépésünk a Szentélyben sem jöhetett volna létre, ha 1911. február 12-én nem adják át a Ferencváros első saját stadionját. A Fradi addig a Soroksári úton játszott, az utolsó ottani mérkőzésünkön, 1910. október 30.-án, az UTE ellen nyertünk 7:1-re. Egy saját stadion építése 1908-ban, az engedélyek beszerzésével indult el.
„A sporttelep az egyesület élete, ettől függ léte vagy nem léte” – mondta Mattyók Aladár, az FTC-pálya tervezőmérnöke.
A bölcs megállapítás a mai napig érvényes, még akkor is, ha voltak idők, amikor nem volt igazi „otthonunk” és voltak olyan idők is, amikor volt otthonunk, csak a létünk volt veszélyben.
1911. február 12-én, délelőtt megérkezett Bárczy István polgármester a Könyves Kálmán krt.-i kapuhoz, dr. Springer Ferenc az FTC elnöke köszöntette, majd átadta neki a pálya bejárati kulcsát. A stadion ajtaja kinyílt, a Ferencváros hazaérkezett. Ez a dátum kevésbé ismert, pedig labdarúgásunk történetének egyik legfontosabb napja. Otthonra leltünk. Soha nem feledhetjük a Fradi akkori vezetőit, mecénásait, a tervezőket, az építőket. Nélkülük talán a 2013. március 24-i vasárnap sem érkezett volna el. A pályaavató mérkőzésen 2:1-re nyertünk az MTK ellen. A fagyos, zord időben megrendezett ünnepi találkozón a kor legkiválóbb játékosa, Schlosser Imre lőtte első Fradi gólt. Az akkori Nemzeti Sport ezekkel a mondatokkal méltatta az új stadiont:
“Akárhogy nézzük, monumentális alkotás és örvendenie kell minden tisztességes érzésű sportembernek, hogy létrejöhetett. Bár volna elég erő mihamarabb még másik tíz egyesületben, hogy saját pályát teremthetne magának, ha nem is olyan fényeset, mint a Ferencvárosé.”
Igazából nem is lehet az Üllői úti stadionnál fényesebbet elképzelni. A történelem viharaiban számos fejlesztésen, bővítésen esett át a legendás fatribünös stadion. Egy évvel az átadás után már korszerűsítették, két új tribünt építettek, elkészültek a cementlépcsők és a nagy tribünt számozott helyekkel “ruházták” fel. A következő nagyobb volumenű fejlesztés a húszas évek elején került sor, a pálya itt lett igazán stadionszerű. Az Üllői úti és a Könyves Kálmán krt.-i rész is új tribünt kapott és Mátray Lajos szobrászművész Springer emlékműve is elkészült, amit 1922. szeptember 24-én, “impozáns ünnepség keretében leplezett le az FTC vezetősége”. Ezekkel a bővítésekkel a stadion Közép-Európa legnagyobb sporttelepe lett. A következő évtized inkább a csapat sikereiről szóltak (bajnoki címek, KK siker, 100%-os bajnokság), bár kisebb-nagyobb “események” azért színesítették az Üllői úti stadion legendáját.
1930.május 11-én, az olaszok elleni válogatott mérkőzésen “szólalt” meg először a rádió mikrofonján Pluhár István. “Ez a csoda, mely ma délután fogan, a rádió kivételes csodája lesz” – írták a legendás “szpíker” első közvetítésekor. A közönség már azokban az években is okozott “kellemetlen” perceket. Az egyik ilyen emlékezetes szurkolói botrányra 1931. szeptember 8-án került sor (a 100%-os bajnokságunk idénye) a III. kerület elleni mérkőzésen, amikor is egy meg nem adott “hendsz” utáni “hülyézés” (eredeti szöveg) miatt a bíró 25 percig beszüntette a találkozót. 1935 februárjában az óra szenvedett balesetet. “Recsegve, ropogva dőlt hanyatt a Springer-szobor mögött.” Majd augusztus 14-én egy hatalmas vihar rendezett pusztítást a pályán. Szinte játszi könnyedséggel kapta fel a B-tribün tetejét és repítette át az Üllői út másik oldalára, ahol a Pénzverde kerítése “állította” meg és zúzta szét, miközben megrongálta a villamosvezetékeket is, mely után több óráig a villamos sem tudott közlekedni.
1936-ban felszántották a pályát! Mielőtt bárki a “fejéhez” kapna, nem kukoricát vagy búzát vetettek a játéktéren, hanem fűmagot. Bár gyeptéglázni akartak, de annyi pénze nem volt a klubnak, így az “ősi” megoldást választották. Ez idő alatt “albérletbe” költöztünk – történelmünk során először. A régi poros, göröncsös pályát felváltó gyeptakarót 1936. június 21-én “szentelték” fel a Slavia ellen aratott 5:2-s győzelemmel.
A háború borzalma után, 1947. május 4-én a stadion gyásznapja lett. A magyar-osztrák válogatott mérkőzés 12. percében, amikor a csapat már 2:0-ra vezetett és a lelátó örömittasan éljenzett, a B-lelátó és a Springer-szobor közötti állóhelyen levők rázuhantak az alattuk lévő korzóülés közönségére. Néhányan meg is sérültek. De ha csak ennyi történt volna. A második félidő 6. percében az elsőnél sokkal nagyobb szerencsétlenség következett be az állóhelynek a város felőli kanyarjában. A lelátóról csak azt lehetett látni, hogy megmozdul a hatalmas embererdő az állóhely teniszpálya felőli sarkában és lefelé zuhan. Mintegy 8 méter magasságban szakadt be a magas betonoszlopokra helyezett padlózat. A balesetben több százan megsérültek, de szerencsére haláleset nem történt. A legsúlyosabb sérültet, aki az egész életére rokkanttá vált, a klub később pénztárosként alkalmazta és a klubházban is lakott. A pályát betiltották, mely nem tartott sokáig, mert május 27-én már nemzetközi mérkőzést játszottunk a Slovan Bratislavával.
Az elnyomás éveiről, a nevünk, színünk, címerünk elvételéről sokat tudunk, de arról talán kevesebbet, hogy a stadion ezekben az években is átesett kisebb-nagyobb felújításon. 1954-ben megszépült az öltöző, majd a pálya Könyves Kálmán krt.-i részén, a Springer-szobor mögött elkezdték építeni a “kiszolgáló épületet”, ahová garázst, fürdőt és mosókonyhát terveztek, valamint a lelátók szerkezetének megerősítése is folyamatban volt.
Stadiontörténetünk következő fontos dátuma, 1962. július 19., amikor bejelentették, hogy a fából épült lelátók az idők folyamán nemcsak elavultak, hanem egyre veszélyesebbé váltak. 15 év telt el a baleset óta, de még sokakban éltek azok a borzalmas percek. Szakaszosan kezdték bontani, az “öreg tribün” 1962. október 14-én búcsúzott, rá egy évre, 1963. november 20-án, a DVTK 3:0-s legyőzésével a csapat is búcsúzott a stadiontól. Bár utána még játszottunk több edzőmeccset, de a DVTK elleni volt az utolsó bajnoki mérkőzésünk a „régi” stadionban.
Nagyon sokunk stadiontörténete az elején már említett, 1974. május 19-vel kezdődik, de méltatlanok lennénk, ha nem emlékeztünk volna meg az Üllői úti stadion teljes történetéről.
A mai Szentélyt 1970-ben kezdték építeni. A négy évig tartó építés során a szurkolók szinte naponta zarándokoltak az Üllői útra, hogy figyelemmel kísérjék az építkezést. “Soha nem lesz ez kész”, “Igazi atmoszférája lesz ennek a stadionnak“, “Kezdenek megvalósulni az álmok” – ehhez hasonló mondatok hangzottak el naponta az Üllői út környékén.
A zöld-fehér álmok végül is beteljesültek.
Elkészült a stadion, 1974 óta több fejlesztésen esett át: felújították, restaurálták a Springer-szobrot, 1978-ban „kigyulladtak” a fények, 1995-ben felújították a székházat, a fapadokat székek váltották fel, mely során a 30 ezres befogadóképesség majdnem a felére esett vissza. 2001-től pedig elkezdődött egy 12 éven át zajló „ötletbörze”, mely először a stadion megújítását, majd újra építését vette célba. Az igazi fordulatot a tavalyi év hozta meg, elkészültek az új stadion tervei és hétfőtől már talán a bontási munkálatok is elindulnak.
A Szentély újabb erőpróba előtt áll. Néhány hónap és 40 év sikereinek a helyszíne válik „Karthágóvá”. De csak a kőfalak omlanak le, az emlékek, a győzelmek, a soha semmihez sem hasonlítható hangulat örökké velünk marad. Nehéz lesz a búcsú, nehéz lesz megválni a több évtizedes emlékektől, a barátoktól, az ismerősöktől a lelátón. Tudjuk, hogy másfél év múlva egy új stadiont avathatunk. Mégis könnycseppek gördülnek az arcunkra, mégis szeretnénk az egész stadiont becsomagolni és magunkkal vinni. Mert itt nőttünk fel, mert ide köt 40 év emléke. Legyen az örömteli vagy szomorú, de mikor utoljára lépünk ki a Szentély kapuján, a szívünk fog megszakadni.
Vannak olyan pillanatok, amikor az élet bizonyos dolgokat elválaszt egymástól. Tudnunk kell, hogy ezt kizárólag azért teszi, hogy megértsük, milyen sokat jelentünk egymásnak. A Fradi és a Szentély, a Szentély és a Csapat, a Csapat és Szurkoló – mi egyek vagyunk, mi soha nem szakadhatunk el egymástól. Most egy fontos láncszem kiesik, nem lesz igazi kapocs, de biztosan át fogjuk vészelni, ahogy a hatvanas évek sikereit is albérletben értük el a Népstadionban. Most is oda tartunk (most már Puskás Ferenc Stadionnak hívják), de biztosak vagyunk abban, ha felülünk az ottani lelátóra és behunyjuk a szemünket, az Üllői úti Szentélyben érezzük majd magunkat.
Mert nekünk az igazi otthonunk mindig is ott volt.
„A búcsúzás nem számít, egyáltalán nem. Ami igazán számít, az az idő, azok a napok, amit az elválás előtt együtt tölt valakivel az ember, és azok az események, amiket együtt éltetek át, és amire emlékezni lehet.” (Patricia Reilly Giff)
Nekünk van mire emlékezni. Már több mint száz éve.
Nagyszerű írás! Én jelenleg teljesen el vagyok keseredve.Nem akarok új stadiont.Csak ezt,a régit,az otthonunkat….
Remek írás, mint mindig. Érdekes, hogy én is, fiatal korom ellenére, a Népstadionban “kezdtem”, a BVSC ellen.
Már most beleborzongok abba a gondolatba,hogy hamarosan eljön az idő és egy új stadionban énekelhetem a Fradi indulót. Csodálatos volt az a 15 év is amit a mostani Szentélyben töltöttem. Nekem nincsenek régi emlékeim,ezért is volt örömteli a megemlékezést olvasni, mely tényleg méltó módon meséli el a stadionjaink történetét.
Hajrá Fradi mindörökké!
A Fradi család minden tagja úgy gondolja, hogy méltó emlékezés volt ez a csodálatos cikk a mi “szentélyünkről”. Mert izzig vérig a miénk volt! Ugyanakkor a soroksári, majd a későbbi üllői uti is Az lessz remélhetőleg az új is! Az öreg szurkoló lassan már csak a régiekre emlékszik, de jönnek a fitatalok- reméljük minnél többen- és átveszik az emlékezést és remélhetőleg örülnek
majd az Új SZENTÉLY-ben elért sikereknek
Számomra ez a mai stadion, melyet búcsuztatunk, az életet, a .boldogságot és sok sok sikert, és
még több barátot jelentett.
Nemrég hunyt el Harót János az FTC volt ügyvezető elnöke, akinek munkája során az egyéb
sporteredmények mellett ennek a stadionnak a felépitése is érdeme volt. Talán megérdemelt
volna egy gyászszünetet valamelyik záró mérközés kezdésekor, ha az újat már nem érhette meg.
Karcsi bácsi.
1965 őszétől (egy Dózsa elleni 3:1-es diadal) vagyis az Első Fradi meccsemtől, 1974.május 1.-ig (a MK döntő, 3:1-es győzelem a Komló ellen) nekem a Népstadion jelentette a hazai pályát, az otthont. Ezt követően ’74 május 19.-től (a Vasas elleni 0:1-es stadionavató) a SZENTÉLY / kisebb-nagyobb kihagyásokkal/ az Üllői út 129. egészen 2013. március 10.-ig (ismét egy Dózsa elleni diadal 2:1) Közel 40 év, több száz hazai és idegenbeli mérkőzést láthattam a helyszínen(ifjoncként a B-közép tagjaként, később mint oldal lelátós)…
Most ismét (remélem csak rövid időre) visszatérhetek a „kályhához”, mely számtalan felejthetetlen élményt idéz fel bennem, köztük azon Emberét (drága jó atyámét) akinek (egyebek mellett) a Fradizmusom is köszönhetem.
Bízom benne, hogy 2014 őszétől, a barátaimmal együtt ismét a bérletes helyeinkről, a 3. szektorból követhetjük nyomon kedvenceink játékát a SZENTÉLYBEN!
HAJRÁ FRADI!!!
Gratulálok! Méltó ez az írás a Szentélyünk búcsúztatásához! Tényleg megható!!!!!