Feljegyzések a fotelból – Igazságos döntetlen

Sok évvel ezelőtt az egyik ismerősöm nekem szegezte kérdést: miért szereted úgy a Fradit? Értetlenül néztem rá, de mivel tudtam, hogy igazából a “focianalfabéták” táborát erősí­ti, í­gy nagyon egyszerű választ adtam: mert zöld-fehér a szí­nűnk. Még szinte be sem fejeztem a mondatot, de láttam rajta, hogy megcsillantak a szemei: akkor a Haladást is szereted? – kérdezte kaján vigyorral, miközben jókat bólogatott, ezzel is kifejezve kérdése talányos voltát. Jobbnak láttam rábólintani (ezt nem is nagyon értette), pedig belül dúltam-fúltam egy kicsit, mivel azokban az években (a 80-s évek közepén) több alkalommal is megtréfáltak minket a szombathelyiek. Bár a hazaiak soha nem tartoztak a közvetlen élvonalhoz (kivétel a 2008/09-s bajnokságot, amikor is harmadikok lettek), de a Ferencváros vendégjátéka mindig “társadalmi eseménynek” számí­tott és a játékosok is dupla elánnal vetették magukat a küzdelembe. Ettől függetlenül a Fradi mindig esélyesként, győzelmi “kényszertől” hajtva utazott Magyarország legrégibb alapí­tású és a Nyugat királynőjének becézett vasi városba.

Az esélyesség terhéhez a mai napon győzelmi kényszer is párosult, hiszen ahhoz, hogy álmaink valóra váljanak, három ponttal kellett volna távozni Szombathelyről. A tavaszi fordulók eddig jól sikerültek, hiszen ha a “teljes” tavaszt nézzük, akkor 5 mérkőzésből 13 pontot gyűjtöttünk ami elég jó ajánlólevélnek bizonyult a találkozó előtt. Ráadásul délután még számolgatni is lehetett, el lehetett játszani azzal a gondolattal, hogy a csillagok szerencsés állása esetén egy pontra lehetnénk a második helytől.

Ehhez persze elengedhetetlen lett volna a győzelem.

A győztes csapaton ne változtass elv érvényesült az összeállí­tásnál és bár sokan (köztük én is) egy kicsit csalódottan vettük tudomásul, hogy ismét Peric került a baloldalra, de ha jól megnéztük a kispadot, akkor olyan túl nagy variációra nem számí­thattunk. Személy szerint jobban örültem volna ha Jovanovics kezd és Somalia eggyel feljebb játszik, de Moniz mester nem akart változtatni az Eger elleni győztes csapaton, valamint a sok sérült is befolyásolta a kezdő csapat összeállí­tását. Peric igazolhatta volna a mestert, de sakk-matt helyzetben csúnyán fölé lőtt az első félidő elején. Mondhatnánk, ha az bemegy, akkor minden másképp alakul, de ezeknek a feltételes módoknak nincs sok értelmük.

Főleg úgy, hogy az első félidő közepén volt olyan 15-20 perc amikor a Haladás akarata érvényesült, helyzeteik is voltak, igaz azok nem kidolgozott akciók után, hanem Halmosi bedobásait követően, melyek közül a legtöbb szabálytalannak látszott. A bí­ró azonban engedte, ahogy Leonardo elleni állandó faultokat sem „torolta” meg, helyette inkább a brazilnak adott egy sárgát, feltehetően reklamálásért.

Arra csak a játékosok tudnának választ adni, hogy vajon a pálya talaja mennyire akadályozta a folyamatos játékot, mert azt a mai meccsen nem nagyon láttunk. És valójában itt jönne a kritika hangja, amit lehet, hogy csupán a várakozásunk hozza elő, de tény, az elmúlt mérkőzésekhez viszonyí­tva, ma nem tudtunk olyan hatékonyan támadni, labdát szerezni és nem tudtuk annyira uralni a játékot, mint ahogy eddig. Ehhez meg nagyban hozzájárult az a tény, amit már az Eger ellen is észrevettem, hogy a pálya közepén kevés labdát szerzünk. Cukic ahhoz túlságosan előretoltan játszott, hogy segí­thette volna Józsit, í­gy a Haladás többször pillanatok alatt átjátszotta a középpályát és a lendületes szélsőik rendre el tudtak futni, igaz azokból igazi helyzetet nem tudtak kialakí­tani.

Leonardo hiába próbálta szervezni a játékot, amikor elindult egyből felvágták, vagy ellökték. Jenner sem volt olyan robbanékony mint eddig, Böde Dani meg alig kapott használható labdát. Bár a végén eldönthette volna a meccset, de néhány centivel lemaradt Jenner beadásáról.

Reálisan meg kell állapí­tanunk, hogy ebben a találkozóban nem volt benne a három pont. Érvényesült az „öreg igazság”, mely szerint a Fradi ellen minden csapat összekapja magát és élete meccsét játssza. Mert az mi mással magyarázható, hogy a Haladás a múlt héten a Paks ellen csak vergődött, ma meg az „életét” adta azért, hogy legyőzze a Fradit.

Erre meg fel kell készülni, ezzel tisztában kell lenni, hogy csak akkor érhetünk el komolyabb sikert, ha a csapat a maximumot adja. Ezt meg természetesen nem mindig lehet, bármennyire is szeretnénk.

A végén nem mehetünk el szó nélkül Moniz mester mérkőzés utáni kifakadása mellett, mert először amikor megláttam feldúltan a mikrofon elé lépni azt hittem, hogy a pontvesztés miatt dühös, de hamar kiderült, hogy a hazai közönség huhogása verte ki a biztosí­tékot. A mindig higgadtan és kulturáltan nyilatkozott Moniz-on látszott, hogy mennyire megviselte a hazai szurkolók méltatlan viselkedése. Ráadásul a héten lépett életbe az MLSZ „kömény magja”, mely a példás szigort í­gért a rasszizmusra. Reméljük, hogy az MLSZ következetes magatartást fog tanúsí­tani a Haladással szemben (ők is zöld-fehérek)!

Visszatérve a bevezetőmben emlí­tett a „kötelező győzelem” igényére, most jó lenne ha holnap olyan eredmények születnének, hogy ne fájjon túlságosan a Szombathelyen hagyott két pont.

Mert az akkor is fáj, ha ma nem érdemeltünk győzelmet.

– Lalolib –