Lakat Károly dr.: ITÁLIAI JEGYZETEK 14.

Appiano Gentile

— A „ködök köde” lapí­totta össze Lombardia fővárosát, amikor feljöttem a metróból a San Siro közelében. A vak véletlen most egy Beatles-hajú, irhabundás fiatalember képében sietett segí­tségemre. Nem volt nehéz felismernem a hí­res mesterlövészt. Igen. Boninsegna volt az illető. Neki igazán jó az „irányzéka”, í­gy ha őt követem, biztosan megtalálom a kaput. így is történt.

És jöttek a többiek sorban. Először a „kicsik”: Beluggi, Oriali és Frastalupi, aztán Bordon (nemzeti hős a Borussia-mérkőzés óta!) Bedin és Corso. De őket már megelőzte a fiatal maestro, Invernizzi. Zöld lóden-kabátban, sí­sapkában. „Ritka szép”, lágy szőke haja, kissé szeplős arca, mosolygó szeme van. Inkább tirolinak nézné az ember, mint olasznak. Bemutatkozás, üdvözlés — és már adta is ki a jelszót: irány Appiano Gentile!

Körös-körül erdővel övezet, gondozott, parkí­rozott terület, csillagszerűen, levegősen elhelyezett épületek loggiás folyosókkal összekötve. Ez az Inter edzőkombinátja.

Négy különböző nagyságú és talajú pálya: az egyik „á la San Siro”, de megtalálható itt a torinói Stadio Communale, a firenzei, vagy a cagliari pálya is. Vagy csekély „átdí­szletezéssel” éppen a következő ellenfél oroszlánbarlangja! A heti edzés mindig azon a pályán van, ahol a vasárnapi mérkőzés lesz. És persze, van egy „átlagos” játéktér is, angolos gyepszőnyeggel. Csak egy kis „hibája” van: pontosan 4 labdarúgópálya fér el rajta! Itt aztán be lehet rendezni labdarúgó-forgószí­npadot.

Miután a következő ellenfél a Lanerossi volt, í­gy lassan ballagtam a „vicenzai” pályához, ahol az edzés lezajlott.

És ekkor egy „csokoládé gazella” libegett el mellettem: szökdelés kifordulással, térdfelhúzás jobb, bal és páros lábbal, talajtorna gyógylabdával. Bemutatta Jair, az Inter fekete világsztárja.

A ritmus nem volt „profis”, kissé óvatosan mozgott. Külön edzett. Ebben még nem lenne semmi különös. De ha azt vesszük, hogy Jairt 13 nappal azelőtt operálták — porccal, akkor már igen! Mai adagja 60 perc, főleg izomtónust erősí­tő gyakorlatokat végez.

Mivel kis szünetet tartott, megszólí­tottuk. Szí­vesen válaszolt kérdésünkre, amely sérülésével és gyógyulásával függött össze.

— December 3-án operáltak porccal. Nem tették gipszbe a lábam, csupán este kaptam rögzí­tőkötést. Hét nap múltán talpra állí­tottak, elkezdődött az „edzés”, séta, járás, ülésben gimnasztika, gyógytorna — igen nagy fokozatossággal.

— Mikor reméli, hogy mérkőzést játszhat?

— Általában 50—60 nap múlva csaknem mindenki újra aktí­v! Az ellenkezője ritkaság-számba megy.

Nálunk (tudomásom szerint) a tatabányai Rappai a csúcstartó: kerek 2 hónap múlva lépett pályára. De ez ritkaság. Általában Jó. ha fél év után játékkész állapotba kerül a páciens.

A költővel kérdezem:

„Miért oly későn?”

Nem lenne üdvös egyszer elmenni Bolognába? Nincs is olyan nagyon messze…

A „vicenzai” pályán közben összegyűlt a „stáb”. A kifogástalan elegancia (edzésen is a legjobb szerelés!) csak tudatosí­totta bennem, hogy amí­g a Milan amolyan „szí­vcsapat”, addig az Inter a felső tí­zezer csapata.

Mindössze 14 játékos volt a szí­npadon. Evődve „cicáztak”, passzolgattak, 11-est rúgtak egymásnak (ez a „halálom”, bemelegí­tés nélkül?) és várták a „rendezőt”. De ő most el volt foglalva a „kellékessel” (szertáros). Tizennégy nylonlepedőt helyeztek el a deres füvön, katonás sorrendben, az alapvonal mentén. A játékosokon is volt valami szokatlan: fekete nylonnadrágot húztak a kék melegí­tőre. Ha el találnak esni, ne fázzanak egész edzés alatt!

Miután az „Itáliai jegyzetek” olvasói kivétel nélkül le tudnának már vezetni egy olasz edzést (ilyen játékosokkal könnyű!), most csupán filmkockaszerűen rögzí­tek néhány észrevételt.

Nézzük legelőször is a „rendezőt!” Nemhiába neveztem valahol futballmérnöknek, de az is. Ő aztán nem rögtönöz! Minden mozdulatán látszik, hogy „készült”. Mint egy revüben: mindig szabályos alakzatot követel vagy inkább kér, felhasználva a pálya vonalazását. A magam példájából tudom, hogy van ennek taktikai fegyelmező ereje! Futás párokban, majd 3-as és 4-es sorokban („ellenvonulással”), háromszög, négyszög, köralakí­tás. Mindez persze, nem a látogatásom kedvéért: látszott, hogy mindig í­gy csinálják!

Egyszerre lendült a kar, a láb, valóságos futballkánkán volt ez. Ennek ellenére sem volt feszélyezett a mozgás: szinte kifejezte, hogy a futballban csak együttesen lehet eredményt elérni!

És kí­nos a „mérnök” időérzéke is: nem nézte az óráját. Minden „jelenet” pontosan 14 percig tartott, 1 perc kosztümrendezéssel, és ez í­gy ment a 90 perces előadás végéig — hatszor egymás után.

Halkan beszélt, nem tegezte a játékosokat. Ilyeneket mondott:

— Gyerünk, gyerünk! Húszévesek vagyunk!

Később „pikkelő” megjegyzés hallatszott:

— Bellugi is dolgozik!

A labdás gyakorlatoknál is feltűnt a dúskálás: minden játékosnak 2 labdája volt! (Igaz, nagy a terület és itt csak egy labdaszedő-szertáros van!)

Elolvadt a dér, a talaj együtt izzadt a játékosokkal: többen letették a melegí­tőt.

Minden edzés slágerszáma, a kapuralövés következett. Hatalmas bombák zúdultak Bordon és Vieri kapujára. Hangzott is a dicséret

— E’si! E’si! — Igen, ez az, í­gy!

Itt is volt azért „baki”. Boninsegna úgy lőtt, mint az ágyú, de az irányzék?

— Porco cane! — hangzott a bí­rálat. Ez amolyan olasz kutyafáját!

A fináléban itt is az „Isteni” kiskapuzás következett — néhány formabontással:

Vieri gyengélkedett (vagy megsértődött, amiért Bordon kiszorí­totta a kapuból?), ezért egyik csapat (Burgnich legénysége) nagykapura játszott, itt Bordon védett, az ellenfél (Corso csapata) kiskapura kergette a „bogyót”. No és volt egy semleges játékos, de inkább „pártütő”-nek nevezhetnénk: az edző.

Ő fregoli volt, egyik csapat sem tudta, mikor kivel van. így igyekezett változatosabbá, kiismerhetetlenebbé tenni a játékot. Itt is mérnökien igazságos volt: egyszer az egyik, másszor a másik csapatot sújtotta rossz átadásaival… Akadt más „kikötés” is: a támadások befejezése után az, aki befejezte az akciót, „cicaként” üldözőbe vette a labdát birtokló játékost. Nem kí­mélték egymást, halálkomolyan játszottak! Mazzola saját magát korholta, amikor három méterről kihagyott egy helyzetet:

— Errore diavolico! — ördögi hiba!

Amit most í­rok, fogadják kételkedve: itt volt levezető mozgás! Erre szolgáltak a nylonszőnyegek: talajtorna került sorra „a függöny lehúzása” előtt.

A Bordon, Facchetti, Invernizzi-hármas még kint maradt egy kis kapusedzésre. A végén 11-es rúgás következett — lí­ráért —, s nyert az edző. Levonuláskor Bordon, mí­g autógrammot adott, odasúgta:

— Hagytuk, hadd őrüljön!

Azután jött a „hosszú legény” is. Mí­g nyúlt a golyóstollamért, megkérdezte:

— Mi van Mészöllyel? Igaz, hogy nem játszik? Fiatal még, vagy olyan jól állnak, hogy ilyen játékost tudnak nélkülözni?

Válaszomat, miszerint „Mészöly” kiöregedett az edzősködésből és megjelent a Vasas kölyöktoborzóján, megnyugvó mosollyal viszonozta.

De hátra volt még a „Nagy hal”.

Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy az edzés után meghí­v egy kávéra Sandro.

Mire az öltözőhöz értem, már várt is. Sakk-kockás sportzakóján már ott dí­szelgett a tőlem kapott jelvény „belső hármas” (FTC—MLSZ—TBSC), kezében a Budapest cí­merével ékesí­tett fali tányér — többször is megköszönve e csekély ajándékot. Sok ideje nem volt (ment dolgozni egy biztosí­tó társasághoz). Mí­g most megjelent könyvét dedikálta, elnéztem markáns vonásait. „Ő”, a másik Mazzola jutott eszembe, aki 1947-ben játszott ellenünk Torinóban és aki 1949-ben a Supergánál lezuhant … Milyen is az élet: amit az egyik oldalról elvesz, visszaadja a másikon … Mit lehetne elmondani pillanatok töredéke alatt az olaszok első számú játékosáról? Azt, hogy 1 VB-ezüstje, 1 EB-aranyérme, 2 BEK-aranya, 2 “kicsinyí­tett” Világ Kupája van, 3 olasz bajnoki érem tulajdonosa, 51-szer volt olasz válogatott (ezzel negyedik a ranglistán. Az előtte levők — Calligaris 59, Meazza 53, Rosetta 52 — már abbahagyták, lehet ő még rangelső is. Tagja a „góllövők 100-ak klubjának”. No, és nem kis fájdalmára „örökös” ezüstlabdás. Most éppen a holland Cruyff előzte meg.

Mert néha még őt is meg lőhet előzni valamiben.

(Vége.)

(Péntek, 1972. február 4.)