A jelenlegi Fradit az európai elitben senki sem ismeri – interjú Thomas Doll-lal

A jelenlegi Fradit az elitben senki sem ismeri

Thomas Doll szereti, ha nagy rajta a nyomás. Pintér Attilával nem indult jól a kapcsolata. Interjú a Fradi edzőjével.

Thomas Dollt kérdezgették a barátai, hogy miért jön edzősködni az ismeretlen Ferencvároshoz, de az egykori keletnémet klasszis eldöntötte, hogy az új stadion felépülésével egy időben megpróbálja nagy klubbá tenni a Fradit. Kifejezetten szeret nyomás alatt teljesí­teni, és bár Pintér Attilával nem indult gördülékenyen a kapcsolata, ma már csak egy kérése van a szövetségi kapitányhoz.

Nehéz döntés volt tavaly decemberben, hogy elfogadja-e a Ferencváros ajánlatát?

Mivel Kelet-Németországban nőttem fel, tudtam, hogy a Ferencváros nagy hagyományú klub. Nálunk mindenki ismerte a Fradit, nekem pedig már az első pillanattól kezdve jó érzéseim voltak, miután beszéltem a klubelnökkel. Éreztem, mennyire fontos a csapat számára, hogy az új stadion felépülésével egy időben egy olyan edzőt találjon, aki képes az új irányvonalnak megfelelően haladni a csapattal.

Mi szólt a magyarországi szerződése mellett, és mi ellene?

Mellette szólt, hogy komoly célokat tűzött ki a csapat. Sok barátom kérdezte, hogy miért jövök a Ferencvároshoz, hiszen a magyar futball – számukra – teljesen ismeretlen, a német újságokban például semmit nem lehet olvasni róla, szemben például a horvát vagy a lengyel focival. De ezt most megváltozhatjuk. A Ferencváros korábban nagy klub volt, és az a célunk, hogy ismét az legyen.

Mit gondol, miért éppen önre esett a választás?

Mert én voltam a legjobb a piacon (nevet). Gondolom, sok-sok emberrel beszéltek a Fradi-vezetők, és megnézték, kik igazolhatók szabadon. Az én munkámat már ismerhették Hamburgból, Dortmundból, Törökországból, Szaúd-Arábiából, de a találkozásunk során ismertettem a futballfilozófiámat, részleteztem az edzésterveimet, és felvázoltam egy jövőképet. A mostani döntéseinkkel már a következő szezonra is készülünk. Minőségi erősí­tésre lesz szükségünk, ami jót tehet, mert ha nő a versenyhelyzet a csapatba kerülésért, a meglévő játékosok még többet képesek kihozni magukból.

A mai futballban egy új edzőnek azonnal eredményt kell produkálnia. Megvan a módszere arra, hogyan lehet azonnal felrázni egy csapatot?

Szeretem a nyomást, az azonnali eredménykényszer nekem egyáltalán nem probléma. Húsz éven át profi futballista voltam, közel félszázszor voltam válogatott, szeretem, ha nagyok az elvárások. Kedvelem a nehéz meccseket, a kemény helyzeteket.

A Fradinál nem sikerült tökéletesen a kezdet. Ezt is szerette?

Valóban nehezen indult meg a szekér. Ha valami nem működik jól, és az én feladatom, hogy megoldást találjak, akkor még motiváltabb leszek. A győzelem hajszolása már kölyökként a véremben volt, és ez az érzés végigkövetett a játékos- és az edzői pályafutásom során. A Győr elleni első bajnokimon a harmadik helyre léphettünk volna, jól is játszottunk, 11-est hibáztunk, majd elveszí­tettünk két pontot – pedig már csak tí­z ember ellen játszottunk. Ha ezt a meccset megnyerjük, akkor egészen másképp alakult volna a következő találkozó is, amelyen kikaptunk az MTK-tól. Könnyű pontvesztések voltak ezek, de az utóbbi bajnokikon már sokkal stabilabb volt a csapat. A Puskás Akadémia ellen nem játszottunk jól, az eredmény mégis kedvező volt a számunkra.

Az MTK elleni vereség során Julian Jenner ámokfutással rontotta a csapata esélyeit (előbb lerúgta Dragan Vukmirt, majd üvöltözött vele, aztán ellökte magától Máté Csaba másodedzőt). Hogy tudott ezek után rögtön bekerülni a Ligakupa-csapatba?

Nagy hibát követett el, de megbeszéltük a dolgot vele és a csapattal is. A srácok boldogok, mert a csapatkasszában egyre több pénz van, talán az a tervük, hogy a szezon végeztével együtt eltölthessünk egy kis időt (nevet). De a pénzbüntetés persze semmit nem tesz jóvá, hiszen az elveszí­tett pontokat attól még nem fogjuk visszakapni. Nagyon mérges voltam az eset után, éppen ezért minden egyes játékossal elbeszélgettem. Az első meccsemen, a Haladás ellen Jenner sárgát kapott, mivel visszaszólt a bí­rónak, majd Pavlovicot is leküldték két sárgával, és ki kellett hagynia két meccset. Ennek a folyamatnak megálljt kell parancsolni, nagyon fontos a fegyelem, mert ha van egy célunk, akkor nem húzhatunk szét, mindenkinek egy irányba kell haladnia. Fiatalemberekről beszélünk, akik elkövethetnek hibákat, és elveszí­thetik egy pillanatra a kontrollt, ez emberi dolog, de tanulni kell ezekből az esetekből. Szerencsére az utóbbi meccseken ebből a szempontból már nagyobb koncentrációt láttam a játékosokon.

Mennyire tetszik önnek a mostani Fradi-keret?

Vannak nagyon jó játékosaink, de olyanok is, akikből hiányzik az az extra minőség, ami ahhoz kell, hogy megnyerjük a bajnokságot. Keményen dolgoznak, sokat akarnak tanulni, de mindenkinek megvannak a határai. Már a következő szezonra is koncentrálunk, mert sok játékosnak lejár a szerződése. A klubnak még nincsen megfelelő nemzetközi megfigyelő-hálózata, éppen ezért a minap külföldön jártunk, hogy megnézzünk pár játékost, annak ugyanis nem vagyok a hí­ve, hogy egy videofelvétel alapján szerződtessünk valakit. Főleg olyan játékosokat keresünk, akik be tudják fejezni az akciókat, amikor odaérünk az ellenfél 16-osához. De a keret minden tagjának lehetősége van, hogy bebizonyí­tsa, ő az, akire a Fradinak szüksége van.

Miután Leonardo nagy formába lendült, felvetődött, hogy akár magyar válogatott is lehetne. Ön szerint ez jó ötlet?

Nagyon örülünk Leo feltámadásának, főképp, mert a sérülése után sokáig fizikális gondokkal küszködött, mielőtt az erőnléti edzőnknek sikerült formába hoznia. De mentalitásában is sokat változott, jó nézni, ahogyan futballozik, a csapat vezérévé nőtte ki magát. Nem is csodálkozom rajta, hogy a kollégám szí­vesen látná őt a válogatottban. De ezt a döntést Leónak kell majd meghoznia, mert nem könnyű úgy egy másik ország nemzeti csapatában szerepelni, ha belül brazilnak érzi magát.

Mit gondol a kapitány újí­tásairól? A válogatott összetartásainak van bármilyen pozití­v hozadéka a klub szempontjából?

Átérzem a helyzetet, hogy a magyar válogatott fontos Eb-selejtezők előtt áll, és a magyar futball jelenlegi állapotában mindent meg kell tenni a kijutásért. Éppen ezért a kapitány nyilvánvalóan megpróbál rátalálni arra az útra, amelyen sikerre vezetheti a magyarokat, első lépésként a legerősebb keretet igyekszik összeállí­tani. De sokszor nincsen könnyű helyzetben, például azért, mert épp a hét elején, hétfőn és kedden lehet együtt azokkal a játékosokkal, akik közül többen vasárnap még bajnokin szerepeltek. Amikor nekünk vasárnap bajnoki meccsünk van, a játékosok másnap regenerálódnak, és általában szabadnapot kapnak. A focisták ilyenkor fáradtak, a válogatottnál pedig naponta kétszer kell edzeniük. Meg tudom érteni Pintér Attilát, de neki is okosan kell bánnia ezzel a helyzettel. Ha szombaton van a forduló, akkor semmi gond, de ha vasárnap – az már más. Ettől függetlenül én mindig nyitott vagyok.

A kapitánynak emlí­tette már az aggodalmát?

Amikor először találkoztunk, még nem ismertük egymást eléggé, í­gy a kommunikáció nem volt a legjobb közöttünk. De aztán újra beszéltünk, és jó kapcsolatba kerültünk. Vannak dolgok, amiket mi szeretnénk, vannak, amiket a kapitány szeretne, de ez teljesen normális. Tegyük hozzá, hogy Gyömbér Gábor és Böde Dániel ugyan kerettag, de jelen pillanatban nincsen olyan játékosunk, akivel a válogatott kezdőcsapatában számolna.

A nyár végén átadják az új stadiont. Ez mennyiben befolyásolja a csapat életét?

Tudjuk, hogy sok játékos számára vonzó lesz az új aréna, és azzal is tisztában vagyunk, hogy a szurkolók attraktí­v, gólgazdag játékot várnak majd a csapattól.

Igaz, hogy a Barcelona jön vendégszerepelni a stadionavatóra? Bár egyes források anagycsapatot, mások az U18-as együttest emlegetik.

Kapcsolatban vagyunk több európai topcsapattal is. A klubvezetők remek nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek, és tényleg azt szeretnénk, ha egy nagycsapat jönne el a stadionavatóra. A jelenlegi Ferencvárost az európai futballelitben senki sem ismeri. Amikor külföldön járunk, kérdezik, hogy mit kellene tudni erről a csapatról? De nekünk óriási az önbizalmunk, mert tudjuk, hogy mit jelent fradistának lenni, és nagy kihí­vás lenne a nyitómeccsen egy klasszis csapattal összemérni a tudásunkat. Távolabbi tervünk, hogy ne csak a stadionunk legyen szép és nagy, hanem a csapat is.

Az edzésen megmutatja a játékosoknak, hogy mit is kellene tenniük a labdával?

Természetesen, hiszen edző vagyok. Jöjjön ki velem a pályára, rúgjon egyet a labdába, és megmondom, hogy ön jó labdarúgó-e, vagy sem. De azt azért nem csinálom, hogy nézzétek, én jó játékos voltam, ezért í­gy vagy úgy kell rúgni a labdát. Viszont van egy nagyon fontos dolog, amit igyekszem a játékosokba sulykolni. Amikor megkapod a labdát, nem szabad még egyszer hozzáérni, és gondolkodni, hogy mit is tegyek, mert addigra odaér az ellenfél. Ha a földre téve megállí­tottad a labdát, másodjára máris tovább kell passzolni. Ezt a fiataloknak még meg kell tanulniuk. Ha gyorsabban gondolkodsz, akkor nem kell tartanod az ellenfél nyomásától, ráadásul jobb labdát tudsz adni a társadnak. Új automatizmusokat kell beépí­teni a rosszul rögzültek helyére.

Fontos, hogy egy edzőnek legyen játékosmúltja?

Nem, de azért nagy előny, én például egykori támadóként főleg a csatárok lélektanát ismerem. De ne feledjük, hogy mire vitte Arsene Wenger, José Mourinho vagy Rafael Bení­tez, a világ legjobbjaivá váltak komoly játékosmúlt nélkül.

Elődje, Ricardo Moniz roppant népszerű volt a Fradi-szurkolók körében. Mit gondol, mennyire fontos, hogy egy edzőnek kedvező imázsa legyen?

Szerintem az a legfontosabb, hogy az edzőnek a játékosokkal jó legyen a kapcsolata. Ezen felül aztán lehet, hogy egyesek szeretni fogják az edzőt, mások pedig nem, bár én mindig jó viszonyt ápoltam a csapataim drukkereivel is. Nyitottak vagyunk, bármikor szí­vesen elbeszélgetünk a szurkolókkal. Amikor fiatal edző voltam Hamburgban, egy-egy győzelem után én is kimentem a gyepre, hogy együtt ünnepeljek a játékosokkal, mí­g ma, tí­z évvel idősebben azt gondolom, hogy a csapattagok fontosabbak, mint az edző. Az Újpest ellen is ez történt, a játékosok kimentek a szurkolók elé, megtapsolták őket és megköszönték a biztatást, én pedig távolról néztem az ünneplést.

Érezte a derbi után, hogy az Újpest legyőzése milyen sokat jelent a drukkereknek?

Természetesen, már a meccs előtti koreográfiájuk lenyűgöző volt. Mindenki arról beszélt, hogy tizennégy éve nem nyert a Fradi Újpesten, í­gy tudtuk, hogy mennyire fontos ez a rangadó, annak fényében még inkább, hogy az érkezésem után a kezdet nem sikerült jól. Az Újpest elleni első félidőben sem voltunk meggyőzőek, de aztán feljött a csapat, és nagy lelkesedéssel meg tudta nyerni a mérkőzést az utolsó percekben. A meccs utáni napokban az emberek megállí­tottak az utcán, hogy gratuláljanak és megköszönjék a sikert, fantasztikus érzés volt. Jól tudom, hogy mit jelent egy derbi a csapat számára, hiszen edzőként volt szerencsém részese lenni a Dortmund-Schalke és a Hamburg-St. Pauli rangadóknak, mí­g játékosként a Lazio-Roma meccsen is futballoztam. Rómában már két héttel a kezdés előtt mindenki erről beszélt. Ja, hogy addig lesz egy Juventus elleni meccsünk is? Az nem számí­t, a Roma elleni a lényeg. Egy alkalommal a derbi előtti nap ezer Lazio-drukker jött el hozzánk, tudatni akarták velünk, hogy harcoljunk az utolsó vérünkig a sikerért. Ez nagyon motiváló volt.

Mi lett annak a meccsnek a vége?

Egy-egy. Ezzel egyik félnek sem volt nagy problémája.

Abból volt bármilyen gondja a játékos-pályafutása során, hogy az NDK-ból származott?

A keletnémet akadémiák szí­nvonalas munkát végeztek, kiváló játékosok kerültek ki. De mint látjuk, nem véletlen, hogy az olyan csapatok, mint a Dresden, a Rostock vagy a Magdeburg nem képviselik ma ugyanazt a szintet a Bundesligában, mint a nyugati csapatok. Számomra nem volt nagy váltás, amikor keletről nyugatra távoztam, 24 évesen, 29 válogatott meccsel a hátam mögött már a világ számos válogatottja ellen játszottam sok külföldi országban. Problémák persze voltak, mert anyai ágról megannyi rokonom az NSZK-ban élt, de amikor átigazoltam Hamburgba, azt éreztem, hogy nemcsak a játékom, a személyem iránt is érdeklődnek, és ez tetszett. Érdekes volt megélni, hogy nyugaton jóval többet í­rtak rólam az újságok. A HSV-nél remekül kezdtem, a német válogatottba is meghí­vót kaptam, és gyakran a cí­mlapokra kerültem, azt í­rták, hogy 10-15 millió márkát fizetnének értem olasz sztárklubok, a Sampdoria, az Inter, a Lazio, a Juventus. Ez újdonság volt számomra, de semmiféle félsz nem volt bennem, nagy esélyként tekintettem erre a kalandra. A nyugati klubok ekkorra felfedezték a többi keleti sztárt is, í­gy Matthias Sammert, Olaf Thont, Ulf Kirstent, Andreas Thomot.

A Lazio aztán le is igazolta önt 15 millió márkáért, remekül kezdett, majd a csapathoz vitték az akkor igazi világsztárnak számí­tó Paul Gascoigne-t. Hogy élte meg a római éveket?

Az első sikeres másfél évem után az 1993-ig szóló szerződésemet meghosszabbí­tották 1996-ig, és ekkor a Juventus, a Milan és az Inter is érdeklődött irántam. Az első évemben csak három légiós lehetett egy olasz klubban, de utána már öt-hat játékost is alkalmazhatott egy csapat. Új elnöke lett a csapatnak, jött Gascoigne, mindenki a csapatban szerette volna látni, ő pedig ugyanazon a poszton szerepelt, mint én. Viszont olyan jó voltam, hogy nem tudtak kihagyni a csapatból, ezért csatárként kaptam lehetőséget. De nem ez volt az igazi pozí­cióm, jobban szerettem irányí­tóként futballozni, amikor a csatárok mögül gólpasszokat is osztogathatok. Aztán négy nappal a második római derbim előtt térdszalag-szakadást szenvedtem, három hónapra kidőltem. A térdemmel ettől kezdve problémáim voltam, mert keresztirányban mozgott. Néhány hónappal az 1994-es focivébé előtt pedig az Achilles-í­nam szakadt el. Nagy harcosnak tartom magam, ezek után is szerepeltem még néhány klubban (Frankfurt, Bari, Hamburg), de folyton sérülésekkel bajlódtam. A legjobb formámat már nem is sikerült soha visszaszereznem. Azért szépnek látom a karrieremet, noha jóval többre is vihettem volna.

Mennyire csillog szépen az 1992-es svédországi Eb-n szerzett ezüstérem?

Abban az évben a legjobb olaszországi légiósnak választottak, aztán a bajnokság utolsó meccsén a Cagliari ellen a lábközépcsontom majdnem eltört. Az Eb-re valahogy felépültem, de az oroszok elleni nyitómeccsen már éreztem, hogy nincs meg bennem az az erő, ami megvolt a szezon során. Nem tekintek sikertörténetként erre a tornára, mert kikaptunk a dánok elleni döntőben, és noha több meccsen is játszottam, nem ugyanazt a Thomas Dollt láthatták a szurkolók, mint aki a Lazióban remekelt.

Miután edző lett, a Hamburgban és a Dortmundban is volt egy-egy remek éve, aztán mindkét helyen nagyon visszaesett a csapat. Mi történt?

A Hamburggal volt egy fantasztikus időszakom. A 18. helyen vettem át a csapatot, sikerült elkerülni a kiesést, majd megnyertük az Intertotó-kupát. Aztán harmadikok lettünk, és felkerültünk a BL-főtáblára. A mai napig mérges vagyok, hogy velünk is az történt, ami a gyorsan feltörő kiscsapatokkal szokott: hagytuk elmenni a nálunk kinevelt jó játékosokat , akik pedig a helyükre érkeztek, nem voltak olyan jók, és nem is tudtuk elég gyorsan beépí­teni őket. De í­gy is három évig irányí­tottam a Hamburgot, ami nem kis idő, a BL-ben akkor szerepelt legutóbb a csapat, most pedig – sajnos – a kiesés ellen harcol. A Dortmund, amikor átvettem, a 17. helyen állt, kilenc meccsből ötöt megnyertünk, közte az akkor első helyezett Schalke elleni rangadót is. Mindenki depressziós volt a klubnál, mégis sikerült megmenekülni. Egy évvel később döntőt játszottunk a német kupában, de ekkor már komoly anyagi gondjai voltak a klubnak, í­gy nem tudtunk erősí­teni. Aztán jött Jürgen Klopp, aki számára az első időszak szintén roppant nehéz volt, hogy aztán egy csodálatos korszak köszöntsön be vele. Néha időre van szükség az átütő siker eléréséhez.

A Fradinál elég lesz másfél év ahhoz, hogy bajnokcsapatot épí­tsen?

Ezért dolgozunk.

(Juha Pál, origo.hu, fotó: Tuba Zoltán)