Emlékezetes Fradimeccseim 18., avagy a legnagyobb tapsot Kovács Ferenc kapta
“CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”
Ez a cikk már régebben készen volt, ám megvártam az idény végét (a későbbi olvasók kedvéért 2015 tavaszán), hogy hogyan zárunk a Videotonnal. Mivel ez igencsak jól sikerült, így közrebocsátom ezt is, bár nem a Fradi sikeréről szól.
Az 1970-es évek közepén az „új” Fradi pálya valóban családbarát volt, bár ezt a fogalmat – mondhatni erőltetetten – évtizedekkel később dobták csak be a köztudatba. Nyugodtan ki lehetett menni kisgyerekkel is, így eldöntöttük, hogy mi is kivisszük alsó tagozatos fiunkat. Őt azonban – mint utólag mondhatom, szerencsére – az érdekelte a legjobban, hogy hozhat-e magával egy matchbox-autót. Ami ellen semmi kifogásunk nem volt.
Az előjelek ugyan nem voltak a legbiztatóbbak, mert a Csepel elleni győzelem után két 1:1 majd egy sovány 1:0 következett, és ami aggasztó volt, hogy mind a három gólt védő rúgta. Dehát ugye, a szurkoló mindig optimista…
így elérkezett a mérkőzés napja is.
*
1974. szeptember 14., FTC-Videoton SE 2:3 (1:2) Üllői út, 30 000 néző.
1709. bajnoki, összesítésben „jelenlegi ismereteink szerint” 3528., (a Videoton ellen 11. bajnoki, összesítésben a 14.) mérkőzés.
[Jelenlegi ismereteink szerint, mert elfeledett mérkőzések adatai napjainkban is kerülnek elő…]
FTC (WM rendszerben írva): Géczi – Martos, Bálint, Megyesi – Juhász, Mucha – Pusztai, Kelemen G., Szabó F. II, Nyilasi T. (Takács L.), Máté J. I
3-3-4-es felállásban játszottunk, Mucha mai szóval „védekező középpályás” volt baloldalt, és Nyíl játszott a középpálya jobboldalán (noha balösszekötőnek volt nevezve).
A Videoton akkorra már igen egységes és jó csapat volt. Tele válogatott játékosokkal (a két Kovács, a két Nagy János, Karsai) és ami legfontosabb, Kovács Ferenc volt az edzőjük. Ő már játékosként is rokonszenves volt számomra, mert igen sportszerű volt. Akkor lett első osztályú játékos, amikor én szurkoló, azazhogy úgy 60 évvel ezelőtt. Először Kovács VI, majd Kovács III néven játszott az MTK-ban. Edzőként a Videotonnál alkotott nagyot.
*
Tehát kimentünk hármasban a meccsre. A Gyáli út felőli oldalon az 5. szektorban ültünk, egy jegy ára 30 forint volt. (Hogy honnan tudom ilyen jól? Köszönet érte a Szerkesztőinknek, mert hogy tudjak tájékozódni elküldték nekem egy meccsjegy beszkennelt képét. És történetesen éppen erre a meccsre szólt, éppen az 5. szektorba…)
És elkezdődött. Fiunkat – utólag úgy vélem, szerencsére – még nem érdekelte a meccs, sokkal jobban a magával hozott játéka. Ugyanis…
A Nagyvárad tér felé támadtunk, de a csatárok valósággal el voltak átkozva, mert véletlenül sem találták el a kaput. Ha meg eltalálták, Kovács László mentett. A fehérváriak pedig védekeztek, ki sportszerűen, ki kevésbé, ki mégkevésbé. Ebben Nagy II járt az élen. És akkor történt a szerintem mindent meghatározó incidens. Először a Népsport beszámolóját idézem, aztán ahogy mi átéltük: „A 23. percben Pusztai húzott el ismét a jobb oldalon, a vendégek középcsatára Nagy II felvágta, mégis Nagy II sérült meg, s a partvonal mellett ápolták. Kovács Ferenc edző odament hozzá, s amikor a csatár újra bement a pályára, utána szólt, aztán lehívta.”
Ezt a meccs után így magyarázta meg a tudósítónak: „Jancsi már az ezt megelőző eset előtt is szabálytalankodott, amiért a játékvezető figyelmeztette… De nem sikerült megnyugtatnom, ingerlékeny volt. Mivel ismerem, hogy indulatos ember, helyesnek találtam, ha lehívom.”
Nagy II ezen a meccsen valóban csak durváskodásaival tűnt ki, állandóan lábra ment és provokálta a mieinket, főleg szegény Pusztai Lacit. Amikor visszament a pályára, megint belekötött, és már úgy nézett ki, hogy verekedés lesz. A játékvezető végül lefújta az esetet, ekkor Kovács Ferenc felpattant, és egy hatalmas sprintet kivágva átrohant a pályán a 9. szektor elé, lefogta a játékosát, majd levezette a pályáról. Ekkor felhangzott egy „Szép volt, Ferike!”, majd mindnyájan tapsoltunk.
Nagy II aztán (mondhatni, paprikapiros fejjel) feltűnően lassan beballagott azt öltözőbe (a lecserélt játékosnak ekkor ez még kötelező volt), ami persze csak tovább növelte az indulatokat. Ekkor valamit feléje dobtak, s bár nem találták el, a játékvezető félbeszakította a mérkőzést. Aztán három embert kivezettek a nézőtérről, és folytatódott a meccs.
Az intermezzo a mieinket zavarta meg. A védelmünk, élén Bálinttal úgy bénázott, hogy rossz volt nézni. A 31. percben Bálint a tizenhatos előterében eladott egy labdát, Karsai köszönte, és remek gólpasszt adott Nyitrainak. A 33. percben megint csak Karsai jeleskedett, Tiebert indította, aki faképnél hagyta Martost, és mielőtt Mucha beavatkozhatott volna, belőtte a második gólt. Néma csöndben bámultuk az eseményeket.
Ekkor a hangulatember Szabó Feri megrázta magát, két perccel később kiugrott, Kovács László mellett is elhúzta a labdát, és szépített. Visszajött a remény.
Nem sokkal a második félidő kezdete után Szabó Feri újra kihasználta Kovács bizonytalankodását, és egyenlített. No most – gondoltuk.
Hát lett is „most”, csak nem úgy, ahogyan szerettük volna. Ugyanis: „Egy ferencvárosi átadás a játékvezetőről Fejes elé pattant, a beállós azonnal ellenakciót indított. A labda Tieberhez került, aki előbb Megyesit, aztán Bálintot cselezte ki, azután mintegy 12 méterről a kiinduló Géczi mellett a kapu közepe táján lőtte a labdát a hálóba.”
Támadtunk utána is, de ész és szerencse nélkül, és még örülhettünk (???), hogy nem kaptunk újabb gólt. Közben Nyíl is megsérült, le kellett cserélni.
Ahogy a tudósítók (Németh Gyula és Varga Béla) megállapították, „a közönség a mérkőzés után nem volt valami rózsás hangulatban.” Hát ez nagyon finoman volt fogalmazva… El voltunk kenődve. Dalnoki a mérkőzés után rezignáltan csak annyit nyilatkozott, hogy „a védelem sok hibája miatt maradtunk alul”. Ezen a meccsen – beszámítva Szabó Feri egyenlítő gólját is – a legnagyobb tapsot Kovács Ferenc kapta.
Ekkor még a legmerészebb szurkoló sem gondolta volna, hogy néhány nap múlva elkezdődik a „csikócsapat” csodálatos menetelése…
Fiamat szerencsére ez a meccs még nem érdekelte, mert – mint évekkel később, amikor már szenvedélyes szurkoló volt és együtt jártunk meccsre megjegyezte – lehet, hogy elment volna a kedve az egésztől.
Manapság pedig eltűnődöm azon, hogy mit szólna a jelenlegi Fegyelmi Bizottság az eseményekhez.
– YSE –
4 hozzászólás a(z) Emlékezetes Fradimeccseim 18., avagy a legnagyobb tapsot Kovács Ferenc kapta bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Egy nagy különbség azért van: Bukovi és Kovács az előtt cselekedtek, mielőtt a játékosuk kikészített volna valakit, Kalmár meg csak utána. Az más kérdés, hogy a szívós Sándor Csikar sérülése nem volt maradandó, szemben pl. Kertész Tomiéval, akinek egész további karrierje megsínylette Lóránt belépőjét.
Egy hazai Fradi vereségről nem mindig jó olvasni még akkor sem, ha az a történelmünk része. Most mégis örültem az írásodnak Imre bátyám, mert a személyes emlékeidnek kiapadhatatlan a tárháza.
Plusz: lehet könnyen feledni az idei magyar kupadöntőt és az utolsó fordulót? Ferencváros: 6, Videoton: 0. 🙂
Nem véletlenül vártam meg az idény végét a beküldéssel. Ha rosszabbul sikerült volna, akkor az “elfelejtettek” közé került volna az emlék.
De Kovács Ferenc sportszerűsége -- mégpedig valódi formájában -- megérdemli a megörökítést. Egy ehhez hasonlót értem meg, amikor Bukovi Márton 1955-ben lehívta a pályáról Szuszát. Hol vannak ma az ilyen edzők? (Szakmailag is és emberileg is.)
1955 januárjában, a legendás 9:7-es Honvéd-Vörös Lobogó meccsen Kalmár Jenő is lecserélte Lórántot, aki súlyos sérülést okozott Sándornak.
Kalmár, az egykori legendás Hungária-csatár is igazi úriember volt. Állítólag egyszer Puskástól azt kérte edzés közben, hogy fusson még egy kört, mire ezt a választ kapta: -- Fusson maga, Jenő bácsi. Mire Kalmár: -- Öcsi kérem, ne tegyen ilyet!