Amikor világklasszisok emlékeznek

A tavaszi idény előtt labdarúgóink sikeres dél-amerikai portyán szerepeltek. A jó eredmények idehaza nagy örömet okoztak. Sokaknak okozott örömet az a kezdeményezés is, hogy az FTC sporttörténeti stúdió keretében olyan interjúk részesei lehettek, ahol egykori világklasszisok nyilatkoztak.

Az első aranylabdás magyar labdarúgóval Albert Flóriánnal és a ferencvárosiak közül rekorder válogatottsággal büszkélkedhető Mátrai Sándorral Gyenes J. András folytatott beszélgetést.

A következőkben ebből a két riportból villantunk fel rövid részleteket, természetesen jó előre tudva a következményt, hogy az élő szót a személyiség varázsát és hatását semmi sem pótolhatja.

ALBERT FLÓRIAN

A hetvenötszörös válogatott középcsatár, mint beszélgetőpartner, pontosan olyan, mint egykor a pályán. Válaszai, mint a legjobban Időzí­tett kényszerí­tő passzok, úgy jönnek vissza hozzám, humorral, jóí­zű ugratással fűszerezve.

— A közönséggel való kapcsolata?
— Amióta abbahagytam, kifejezetten jónak mondhatom. Komolyra fordí­tva, a labdarúgó helyzetét, azt, hogy menynyiben válik rokonszenvessé, döntő mértékben befolyásolja az eredmény. Amikor sikereink voltak, szaladt a szekér, mindenünnen csak a szeretet áradt felénk. Ha azonban becsúszott egy-két vereség, akadtak, akik kikezdték az embert.

— A legszebb emlék?
— Minden Fradi-bajnokság, amelynek részese voltam, no, és természetesen az 1965-ös VVK-győzelem, az a diadal, amelyről oly keveset beszélnek, pedig a magyar labdarúgás egyetlen nemzetközi komoly kupasikere.

— A legfájóbb?
— Amikor 1967-ben nekem í­télték az aranylabdát, és ezzel Európa elsőszámú játékosa lettem, úgy éreztem, mintha szánt szándékkal ügyeltek volna arra, hogy ez ne kapjon megfelelő tálalást a lapokban. Az is rendkí­vüli módon bántott, hogy a dí­j átadását is egy szűkkörű rendezvényre redukálták. Annál is inkább érdekes ez, mert manapság egy egyszerű közönségszavazásnak nagyobb palávert csapnak, mint ennek a valóban rangos és egyedülálló elismerésnek.

— Sokat rebesgettek olyan hí­reket is, hogy különböző játékostársaival rossz viszonyban volt, sőt, egyesek azt állí­tják, hogy nem is beszélt velük.

— Ismerős lemez. Nem akarom magam szentté avatni az idő múlásával. Minden embernek van hibája, ettől egyikünk sem mentes. A szurkolók olykor apró-cseprő mérkőzésszituációkból, vitákból is messzemenő következtetéseket vonnak le. Pedig ez tévútra vezet. A különböző konfliktusok a kilencven perc során a találkozó lefújásával egyszeriben megszűnnek. Aki a sértettségét ezután is továbbviszi, magában hordozza, az ostoba ember. Ennek egyáltalán nem mond ellent az sem, hogy nem kötelező egy együttesen belül, hogy mindenki jóbarát legyen. Különböző mentalitású emberek másokkal és másokkal keresik a kontaktust. Egy a lényeg: hogy amikor elkezdődik a mérkőzés, ne legyen széthúzás, egymásért, s ferencvárosi szí­nekért hajtson. Ez volt az én hitvallásom egész pályafutásom során.

Mátrai Sándor

MÁTRAI SÁNDOR

A nyolcvanszoros válogatott középhátvéd, aki az egyesület listavezetője ezzel, a cí­meres mezben való szereplések számát tekintve, higgadt, megfontolt interjúalany, ugyanazok a tulajdonságok jellemzik, mint a pályán. A legnehezebb szituációban is ura a helyzetnek.

— Visszagondolva a zöld gyepen eltöltött évekre, mi az, ami ma is keserűséggel tölti el?
— Három világbajnokságon vettem részt: 1958-ban Svédországban, 1962-ben Chilében és 1966-ban Angiiában, Az utóbbi két alkalommal olyan válogatott jött össze, amely méltó utódja volt az ünnepelt aranycsapatnak. A védelemben az idősebbek mellé beért Mészöly Kálmán a középpályán bontogatta szárnyait, Rákosi Gyula, a csatársorban pedig Albertet már mindenki nemzetközi klasszisként jegyezte. Ennek ellenére egyetlen banánhéjon csúsztunk el Chilében. Állí­tom, ha nincs az a szerencsétlen gól, plusz megadják Tichy teljesen szabályos, gólvonalon túlpattanó bombáját, ez a csapat döntőt játszik a brazilokkal. 1966-ban lényegében ugyanez lett a sorsunk, pedig akkor is több volt a magyar válogatottban. Ez a pechszéria azóta sem hagy nyugodni.

— Jó lenne tisztázni, hogy valóban létezett-e a Mátrai—Albert ellentét.
— Ha egy együttesen belül különböző generációk rúgják a labdát, akkor sohasem lehet idillikus légkör, mámorí­tó hangulat. Köztem és Flóri között közel tí­z esztendő van. Amikor én már érett, családos férfi voltam, ő éppen csak érettségizett. Világos, hogy ő is másokban találta meg közvetlen barátait és én is. Hozzám inkább szegény Vilezsál Oszi és a magam korosztálya állt közel. Flórihoz pedig Rákosi Gyula és a többi fiatal. Ennek ellenére a sokak szerint vérre menő gyűlölködés mendemonda, pletyka. Előttem vált nagy játékossá, világklasszissá és engem ez mindig büszkeséggel, örömmel töltött el. Picit talán úgy éreztem, hogy mi, a csapattársak is hozzájárultunk ahhoz, hogy kiteljesedett tehetsége. Nagy értéke volt ő a Ferencvárosnak és a magyar labdarúgásnak. Viszonyunkra jellemző, hogy ma is örömmel találkozunk, beszélgetünk, bárhol is fussunk össze.

— Ki volt az a játékostársa, akit egyértelműen példaképének tekint?
— Egyértelműen Kispéter Mihály, aki emberi és labdarúgói kvalitásával hosszú éveken át vezéregyénisége volt csapatunknak. Szerénységre, klubszeretetre, játékostársaink megbecsülésére taní­tott minket. Egyszóval: ő volt az, akire felnézett idősebb és fiatal, akinek tanácsait még magánéletbeli problémáinkkor is kikértük.

*

Bí­zunk benne, hogy a Ferencvárosban mindig lesznek olyan labdarúgók, akikre a többiek felnézhetnek — akik példamutató viselkedésükkel, kiemelkedő eredményeikkel korszakokat átí­velő megbecsülést szereznek a ferencvárosi szí­neknek.