Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Majdnem sikerült…
“Új seprű, jól seper”, tartja a közmondás, mely a rendszerváltás első évében tartott önkormányzati választás kampányában hónapokig virított egy nagy fém trafóállomás oldalán, melyre egy lelkes aktivista – miközben a város polgármester-jelöltjének képével “illusztrálta” a közmondást -, nem elégedett meg ennyivel, és egy mondattal ki is egészítette azt: a söprűnek sem mindegy, hogy kifogja a nyelét. A hatás nem is maradt el, a megválasztott városvezetőre sokáig a “jó kezekben a seprű” jelzőt használta a város lakossága. A közmondás elég ismert (vidéken biztosan), talán emiatt is rémlett fel a trafóállomásra mázolt szöveg amikor a kiesési süllyesztőbe kerülő Honvéd kispadján újból edzőváltást határoztak el. Ami elsőre hidegen hagyott volna, hiszen a “mennyeinek” nevezett bajnokságunkban olyan rendszerességgel cserélődnek az edzők, mint…de ezt inkább hagyjuk, mert mégis csak szakemberekről van szó és nem egy bizonyos alsóneműről. Ráadásul a Honvéd kispadját az a Horváth Feri foglalta el, aki elég menőnek számít a jövés/menés kategóriában (10 év, 11 csapat), de mégis csak két évig a játékosunk volt, tagja a “századosok” klubjának és a 48 találatával elég szépen termelte a gólokat. Kedveltem is annak idején, néha elég váratlan helyzetekből is képes volt bevenni az ellenfél kapuját, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy azok az évek nem tartoznak a legkedvesebb emlékeim közé. Most nem részletezem az okokat, de nem is nehéz megfejteni, hogy a BL csoportkör utáni történések (csapat széthullása, a pénz elszórása, Dezső bácsi méltatlan búcsúja) elég mély nyomokat hagytam bennem. De térjünk vissza a jelenbe, hiszen most is hasonló utat jártunk be mint 25 évvel ezelőtt, de van különbség, ráadásul hatalmas. Ellentétben azokkal az évekkel, a csapat egyben maradt, a pénzzel jól sáfárkodtunk és ami a lényeg, már nem kell túl sokat aludnunk ahhoz, hogy újabb számmal gyarapodjunk, mely Rebrov mestert is az égig növő Üllői úti fák tetejére “repítik”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tévedésünk ára
Az Újpest és Fehérvár elleni győzelem, valamint a 16 pontos előny ellenére sem ígérkezett könnyű menetnek a Mezőkövesdi kirándulás. Óhatatlanul eszembe ötlött az egy évvel ezelőtti fiaskó, mely a hazaiak számára olyan örömöt jelentett, mint számunka az őszi BL csoportkör. Az akkori vereség végül is nem okozott túl nagy traumát, hiszen simán behúztuk a bajnoki címet, mégis elővillant a kezdő sípszó előtt. Azóta Kövesden is fennforgás történt, a tavalyi “sikeredző” már padon kívül van, és az őt helyettesítő Pintér Attila elég gyorsan rendbe rakta a Kuttorral a kiesés szélére sodródó csapatot. Mindezektől függetlenül túl sok előzetes ideg nem tornyosult a lelki szemeim előtt, bár felkészültem egy harcos, kemény 90 percre. Az már a Fehérvár elleni győzelem után felmerült, hogy a következő meccsek legnagyobb feladata Rebrov mester számára az lesz, hogy fenntartsa a győzelmi “kényszert”, hogy a csapat egy pillanatig sem higgye azt, innentől már minden mérkőzés ajándék. Utólag, főleg a 90 perc ismeretében nem egy nehéz feladat az előbbi megállapítással példálózni. Mégis csak kétgólos előnyt tékozoltunk el, ami eddig nem volt jellemző a csapatra. Ha jól rémlik ez csak egyszer fordult elő 2018 őszén, hazai pályán a Fehérvár “elődje” ellen. Azóta az volt a jellemző, ha megszerezzük a vezetést, amire még ha ráteszünk még egyet, a bíró sípolhat is hármat, mert vége a mérkőzésnek. Ennek megdöntésére vasárnap délután kellett egy olyan ellenfél is, akik az első perctől a végéig harcosan küzdjenek és egy pillanatig sem mondjanak le az egyenlítés lehetőségéről. És persze kellett hozzá az is, hogy mi is elhiggyük Boli gólja után, hogy kedvenc bírónknak nincs más választása, mint hármat fújni a sípjába. Tévedtünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Megkomponált győzelem
Mozart a XVIII. század vége felé érkezett Bécsbe II. József meghívására, aki imádta a zenét, és próbálkozott is zeneszerzéssel, kevés sikerrel. Egy közös zenélés közepette meg is kérdezte a kor legkiválóbb mesterét, hogy miként szerzi a műveit. Amadeus, aki már 5 éves kora óta nem csak zongorázott, de műveket is komponált, csak annyit mondott, hogy általában séta közben, a fejében kottázik, ott áll össze a mű. Utána csak le kell jegyezni, majd leülni a zongora elé, és betanítani a zenekart. Leírva nagyon egyszerű, bár egy zenéhez nem értőnek egy kissé “fellengzős” is, de ha belegondolunk, hogy a sakkozók is képesek egy komplett partit fejben “lekottázni”, nem is olyan lehetetlen. Mindez a tegnap esti MOL Fehérvár elleni mérkőzés után jutott az eszembe, mely a sokadik megkomponált győzelmünk. Szerzője meg Szerhij Rebrov, akinek a szerdai derbi után (lehet, hogy már a harmadik gólunk után), a fejében már a rangadónak éppenséggel csak a tabellán elfoglalt helyek alapján nevezhető “tankolás” járt. A mesterre mindig is a precizitás, a tökéletesen megkomponált játék a jellemző. A kissé göcsörtösen induló év, majd egy kiszakadt gólzsákos derbi után, miközben a sérült és a beteg játékosok is kezdtek felépülni, meggyógyulni, még a 13 pontos előny birtokában sem ígérkezett könnyű feladatnak a Fehérvár elleni mérkőzés. Még akkor sem, ha amióta Rebrov az edzőnk, a fehérvári alakulat általában csak távcsővel tudja utolérni a Fradit, bár a nyilatkozatok “erejében” néha meg is előznek minket. Ebben főleg kedvenc volt dózsásunk jár az élen, aki már többször kijelentette, hogy közel vannak hozzánk, és a játékosállományuk is hasonló erősségű mint a Fradié. A közelség még rendben is van, az M7-sen kb. 70 kilométer az Üllői út, és hivatalosan nekik is annyi benevezett játékosuk van mint nekünk, de vajon mit is jelent az erősség? Talán nem kéne bevallanom, de annyira nem kedvelem őket, hogy általában évente háromszor szoktam Fehérvár meccset nézni, amikor is ellenünk lépnek pályára. Ez is volt az oka annak, hogy mikor a kezdés előtt felvillant az összeállításuk, az abból fakadó hadrendjük, akkor kezdtem kapiskálni amit előtte még kétkedéssel fogadtam, hogy Rebrov mester miért ilyen kezdőt küldött a pályára. Most már tudom: előre megkomponálta a győzelmet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Múltidéző győzelmes derbi
Ritkán szoktam az aktuális fotelszurkolós jegyzetemben előhozni a dicsőséges múltunkat, de tegnap amikor Uzuni belőtte a harmadikat és látszott, hogy a lila szín falfehérré változik, elővillantak a múlt emlékképei. Azon már meglepődni sem tudtunk, hogy a a megyeri úti csárda egyre szomorkásabb vendégei utoljára 7 éve tudtak átélni hazai pályán győzelmet az örök riválisok ellen, melyre 2021 elején nem fogadtak volna egy lyukas garassal sem (már a reménykedésük is a köddé vált). De ez legyen az ő gondjuk, még gyerekként hallottam nagypapám örök érvényű “gondolatát”, miszerint olyan érzés lehet lila mezben felülni a lelátóra, mintha Riska tehenet fellépetnénk a Colosseum küzdőterére az oroszlánok ellen. Utána még tett néhány kiegészítést az eredményre is, de azokat inkább most nem idézném, hiszen visszaemlékezve azoktól még nagymamám is pironkodott, amit egy “ezt ne a gyerek előtt Ernő” mondattal próbálta lezárni, mire nagypapi arcára olyan mosoly húzódott, melyet soha nem lehet feledni. De most Riska tehén sorsán túl (aki mellesleg hosszú, békés életet élt), jöjjünk vissza a jelenbe, Uzuni harmadik góljához, amikor eszembe rémlett egy “íjbajnokság”, benne öt vesszővel a dózsások szívébe, melynek már harminc éve. Akkor csak “vesszőztünk”, nem jutott eszünkbe egy újságot, vagy egy tortát csináltatni, ami idővel már meg is rohadt a hűtőbe, de még sem akarják kidobni, mert legalább van mire emlékezniük. Dátumot nem írtam, de mindenki tudja, mire célozgattam, és mikor az utolsó percben Vécsei a negyediket is bevágta, az örömtáncom legszívesebben az órát is visszahajtotta volna néhány percet, hátha jön még az ötödik nyílvessző is, de aztán gyorsan el is hessegettem a gondolatot, hiszen bár a történelem többször szokta ismételni önmagát, mégsem szabad egy napon említeni az akkori ötöst és mostani négyessel. Egyrészt mert mindkettőnek meg lesz a történeti jelentősége, másrészt 1-2 évvel Nyíl győztes debütálása előtt is rúgtunk már négy gólt a Megyeri úton, és annak a forgatókönyve jobban hasonlít a tegnapi derbihez, igaz akkor a vége felé a hazaiaknak is sikerült bevenni Zsiborás Gabi kapuját. Akkor is “csak” egy gólt tudtunk lőni az első félidőben, majd a második elején jött a második (akkor is öngól!), onnantól már csak egy jól játszó Fradi és egy vergődő Újpest volt a pályán…akkor még Dózsa ként, amit manapság már nagyon nem szeretnek a megyeri úti csárda egyre halványabb lilába öltöző vendégei, aki közelebb vannak a másodosztálytól mint Makó lovag Jeruzsálemtől. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Időtlen időkig?
A kilencvenes évek elején a filmszínházak bemutattak egy különös filmet, mely akkor még csak a két főszereplő miatt vonzotta a nézőket, majd idővel kultikussá vált. Egy időjósról szól, akinek a kisvárosba kell utaznia és ahol egy téves előrejelzése miatt az egyik napról a másikra megváltozik az élete. Helyesebben a napok, az események egyformává válnak, minden reggel ugyanúgy ébred, minden nap ugyanaz történik vele, mely egy idő után kezd elviselhetetlenné válni…Bill Murray és a csodálatos Andie MacDowell főszereplésével készült film az Időtlen időkig, amit a jelen Marveles filmjei bár a raktárak mélyére helyeztek, de a jelenünkben nagyon is aktuálissá vált. Egyrészt a covid-19 miatt, a karantén szorításában, a bezártság ugyanúgy telepszik ránk, mint Murray-re, mi úgy érezzük, minden nap ugyanaz történik. Lenne egy közös élmény, mely legalább 90 perc erejéig ki tudna szabadítani minket ebből az egyhangúságból, de a jelenlegi Fradi olyan mint Bill Murray által megformázott időjós, mérkőzésről mérkőzésre ugyanazt kapjuk, amit egyre nehezebb elviselni. Nekünk még nem kell orvoshoz, pszichiáterhez fordulni, a tavalyi élmények még erősebbek annál, ráadásul az örök nagy üldöző hétről hétre meg is könnyíti a helyzetünket. Murraynek könnyebb dolga volt, hiszen Andie MacDowell “segítségét” bármikor mi is elfogadnánk. Bár ha jól belegondolok, az óév utolsó napján mi sem úgy vágtunk bele az előttünk álló 365 napba, hogy az már az elején megbicsaklik. Arra meg végképp nem számoltunk, hogy mérkőzésről mérkőzésre ugyanezt éljük át. Gyenge első félidő, formán kívüli játékosokkal, céltalan labdázgatással, bekapott góllal. Majd a szünet után varázsütésre ébredés, mely a DVTK elleni kevésnek bizonyult, a Felcsút és a Kisvárda ellen elég volt a döntetlenhez. Kivétel a Budafok volt, mely után már azt éreztük, hogy vége a történetnek, kedvenc időjósunk is új napra ébredhet, de tévedtünk. A Kisvárda ellen újra ugyanazt kaptuk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Helyre állt a rend
A téli/tavaszi rajt indulásakor több minden járt a fejembe, de az biztosan nem, hogy a harmadik mérkőzésünk előtt egy költőinek éppen nem nevezhető kérdés feszíti az agytekervényemet: vajon az újonc Budafok ellen melyik “orcáját” mutatja felénk a csapat? A szebbik, kedvesebb őszit, vagy a kissé ráncosodó januárit? Vajon az utóbbit sikerül valamelyik varázskrémmel simává, bársonyossá változtatni? Vagy talán nem is kellenek hozzá kenceficék, csak vissza kell cserélni a kifényesített, már tükörként használható focicsukákat az őszire? Mely kopottad volt, talán egy kicsit törte a bokát, de nagyon eredményesen termeltre a gólokat. Ehhez jött még a kissé nagyra sikeredett arc, mely azt sugallta, hogy nem történhet meg itt semmifél csúfság, csak ki kell menni a pályára, passzolgatni egymásnak, aztán majd jön valaki a “semmiből” és úgyis betalál. Tudom, nem könnyű a BL csoport terhelése és a pandémia árnyékában, bezártságában felvenni a “mennyei” hangulatát, de ahhoz, hogy ősztől újra átélhessük (reményeink szerint már szurkolók előtt) az előző év őszének soha nem feledhető fuvallatát, ahhoz hozni kell az újabb bajnoki címet. Más lehetőség nincs, ez kötelező darab még akkor is, ha az üres a nézőtér és ha egy kicsit jóllakottá is váltunk. Az első elmaradt meccsünkig nem is gond és bár feltűnő volt az edzőtábor “szűkösebb” kínálata, de ezzel is úgy voltunk, hogy bár vannak hiányzók, de ettől még a tél ellenére sem fognak az égen gyülekezni a felhők. De mikor kikaptunk az utolsó helyezettől, majd ikszeltünk a mumus otthonában, miközben a a benzinkút alaposan feltankolt Újpesten, jó szurkolói szokás szerint egyszerre minden rosszra fordult. Ez persze elfogadható szurkolói mentalitás, bennem is kavarogtak “a káromló gondolatok”, de szerencsére ezek tegnap este gyorsan örömtelivé váltak, főleg a fehérvári lufi gyors kipukkanása és a Budafok elleni első félidős játékot látva. Természetesen ebben is volt egy picinyke bibike, hiszen már az első félidőben el kellett volna dönteni a három pont sorsát, de mint egy hibásan programozott CNC gép, mely futószalagon termeli a sorjázott fémdarabokat, a csatáraink úgy hagyták ki a helyzeteket. De mielőtt újfent átváltanék pesszimista módban, gyorsan hozzá is teszem, azért háromszor betaláltunk, igaz a mérkőzés “szpíkere”, Hajdú Pistike elég lehangoltan állapította meg, hogy ezekből kettő büntetőből, egy pedig szögletből született. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Fogyatkozó előny
A szerdai hazai vereség a keserűség mellett kijózanítótag is hatott. A tavalyi évben annyira elvoltunk kényeztetve, hogy nem is gondoltunk arra, hogy a siker egy harc és mindegy milyen kényelem vesz minket körül, az mindig csak illúzió és nagyon könnyen el is vehetik tőlünk. Az őszi zárás után hátradőltünk, kinyújtottuk a lábunkat és számológépet sem kellett elővenni ahhoz, hogy kikalkuláljuk a tavaszi menetrendet. Behúzzuk a diósok elleni elmaradt meccsünket, előnyünk 12 pont, ezzel le is zárhatjuk a bajnokságot, már február végén a nyakunkban fog fityegni az aranyérem, ezáltal készülhetünk az újabb csoportkörre. Talán még az örök pesszimisták is széthúzták a sötét felhőket, hogy élvezhessék a nap simogató sugárzását. Természetesen nincs szándékomban visszahúzni a cipzárt a felhőre, egyrészt soha nem tartoztam a pesszimisták klubjába, másrészt meg a rossz kezdés ellenére sem gondolom azt, hogy nem lesz meg a triplázás. Csak a magabiztosság múlt el, és belém költözött az óvatosság. Ehhez meg elég volt egy vereség szerdán amire majdnem ráerősítettek a Felcsút fölé magasodó esőfelhők, melyek 90 percig áztatták az “arénát”. Mintha végleg el akarták volna mosni a magabiztosságunkat, mintha le akarták volna mosni arcunkon a “ráégett” mosolyt, melyet a tavalyi év szereplése folytán nem is akartunk egy pillanatra sem lemosni. Mert miért is tettük volna? Nem is lett volna semmi gond, ha behúzzuk a szerdai meccset, nem is kellett volna sziporkázni, csak hozni az őszi győzelmi metódust, melynek a flúgos futam mellett a biztonságos védelem és a kevés helyzetből is gólt lövünk volt az alapja. Ez borult fel szerdán és ez nem állt helyre Felcsúton sem. Így meg egy kissé megfogyatkozott az előnyünk a Fehérvárral szemben, a kalkulált 12 pont helyett már “csak” hét. Ez meg hozott egy kis bizonytalanságot és a folyamatos mosoly is éltűnőben van az arcunkról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Fájdalmas pofon
“Nem csak az a nagy sportoló, aki nyerni tud, hanem az is, aki egy pofon után fel tud állni!” Az ország Egérkéjének gondolatával nyitni az év első fotelszurkolós jegyzetét alapból magyarázkodásnak, felmentésnek tűnik, pedig nem annak szántam. Megtehetném és a hivatkozási alapom – a tavalyi év – még itt van a szemünk előtt, annak minden örömteli pillanatával. Struccként homokba is dughatnám a fejem, nagyon egyszerű megoldásként ki is hagyhattam volna a mai jegyzetem (tegnap este fel is merült bennem), utólag hivatkozhattam volna Csehovra, aki szerint a hallgatás néha nagyobb büntetés mint a szidalmazó szavak özöne, mégsem teszem. Természetesen szidalmazni nem fogok, egyrészt mert erre a Fradival kapcsolatban soha nem szoktam, másrészt inkább magyarázatokat próbálók keresgélni a bajnokság első vereségére, mely ráadásul megszakított egy hosszú hazai veretlenségi sorozatot. Az utóbbi nem nagyon izgat, nem vagyok egy számoló művész, ennél vannak sokkal fontosabb mutatók is (a lelkünknek azért jól esett az egyre növekvő szám), másrészt a sorozatokat azért találták ki, hogy egyszer csak véget érjenek. Persze szeretjük a happy endeket, és sok verzió átfutott az agyunkon, de az biztosan nem, hogy a sorozat végét egy olyan csapat ellen szenvedjük el, akit még álmunkban, mankóra támaszkodva is verni kellett volna. Nem csak a tabella miatt (az első játszott az utolsóval), hanem a 90 perc összképe alapján is. Ez még akkor is igaz, ha tegnap este nagyon rosszul játszottunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
2020 – A sasok csodás szárnyalása
Még néhány óra és elhagyjuk 2020-t, azt az évet mely örökre belénk fog ivódni és örök nyomott hagy a történelem könyvekben. Ha felidézzük emlékezetünket, vannak olyan évszámok melyek meghatározták az emberiség történetét. A római birodalom bukása (476), a nándorfehérvári diadal (1456), Amerika felfedezése (1492), a francia forradalom (1789), az 1848-s forradalmak Európában, majd a 20. századi két világégés. Folytathatnánk a sort, az emberiség százezer éves feltárt története több mint iskolai tananyag, benne van a születés és az elmúlás örök körforgása, mely végül is elrepít minket a jelenben, a 2020-s év utolsó napjaihoz. Ahhoz az évhez, mely a jövő történelemkönyveibe azon évekhez volt tartozni, ahol a borzalmakat, a keserűséget nem a háborúk viharai, hanem egy alattomos “féreg”, egy vírus hatja át. Volt rá példa az elmúlt évezredekben is, a “fekete halál” többször is háborút indított az emberiség ellen, a 14. században több millió ember esett az áldozatául, de ezt csak a történelem könyvekből ismerjük, a jelenben, bár a vírusok állandó részvevőivé váltak életünknek, nem hittük, hogy ez olyan erővel tud újra lecsapni, mint 2020-ban. Talán egy kicsit túl komornak tetszik a bevezető, mely hamarosan a szebbik képét fogja mutatni, de számunkra, a zöld-fehér színek szerelmeseinek a sikerek mellett a covid határozta meg a mindennapjainkat. Bár vannak reménykeltő hírek a vakcináról, amit árnyal az újabb mutáció, de most karácsony után, év zárása előtt, inkább fordítsuk orcánkat a nap felé, az égbolt felé, ahol a zöld sasok csodálatos repülésében gyönyörködhetünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Nehezebben, mint szokott
Kedden véget ért a nagy utazás. Csodás út volt még akkor is, ha tudtuk, a mi autónk a leglassabb a mezőnyben, de kit érdekel a lassúság, mikor Barcelona felé a Costa Brava lenyűgöző szépségű Földközi-tengeri útszakaszán mehetünk az örökké nyüzsgő város felé. Vagy Torino felé az A4-s autópályán, megállva Velencében, Veronában és Milánóban. Volt egy kis esélyünk folytatni a kalandot, de a szerencse is folyamatosan elkerülte a csapatot. Mindentől függetlenül varázslatos utazás volt, és ahhoz, hogy jövőre megismétlődjön a kaland, a bajnokságra kell összpontosítani. Ezzel eddig sem volt sok gondunk, magabiztosan vezetjük a bajnokságot, az utánunk kullogó Fehérvárnak egyedül Márton edző ígért örömteli karácsonyt, álmában a tabella tetején látta a csapatát, melyre annyi esélye volt, mint Makó lovagnak eljutnia Jeruzsálembe. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nekünk a bajnoki cím olyan könnyű lenne mint Katát táncba vinni, főleg azért, mert a “táncpartnerek” ellenünk akarják bizonyítani, hogy ők bizony Michael Flatley szteppiskolájába járnak. A végén persze az ellenkezője derül ki, hiába volt a kettős terhelés, Rebrov mester rotálási akciói, akik pályára lépnek, folyamatosan bizonyítják, hogy nem csak a “nagy utazás” volt a fontos Európában, hanem az országunk belüli kirándulásokat is komolyan vesszük. Még akkor is, ha látható, ez egyre nehezebb. Az augusztus közepei indulás óta 25 tétmérkőzést játszottunk, voltak olyan idők, amikor egész szezonban kellett ennyiszer pályára lépni. De nincs apelláta, ezt vállaltuk, ezt vártuk, a siker ritkán szokott ölbe hullani. Tegnap éppenséggel nem haragudtunk volna, ha a győzelem minden erőlködés, küszködés nélkül lepottyan az égből, de még két hét a szent ünnepig, az ajándékok sok helyen már becsomagolva várakozna, de a Groupama aréna zöld gyepén a Zalaegerszeg másfajta ajándékkal készült. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
