Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 20.

Rudas néni már a csirkét rántotta, amikor szóltak: „Jó lesz a zsí­ros kenyér is…”

Azon a bizonyos (a „140 gólos”, mindent elsöprő évet megelőző) bajnoki döntőn tehát, Csepelen, 1948. június 26-án, a találkozó 5. percében 2:o-ra vezetett a Fradi, s az Üllői úti stadion Rudas kocsmájában Feri édesanyja (mert a papa, naná, hogy kí­nt volt a találko­zón annak ellenére, hogy fia eltiltá­sa miatt nem léphetett pályára ezen a döntő fontosságú meccsen, s egy Csiszár nevű, a tartalékból felhozott játékos helyesí­tette, aki meccs közben biztos, hogy nem sejtette, zöld­-fehérben ez a kilencven perc az utol­só számára…) elkezdte megterí­teni a bajnoki bankett asztalait…

Ha csak a félidőig vár, talán kicsit lassabban hordja a tányérokat, meg az eszcájgot, sőt egy zsí­ros kenyér, kovászos uborka, pohár sör vacsorá­val is készül, hiszen a félidőben már a Csepel vezetett 3:2-re!

A mérkőző felek (Csepel: Szeke­res – Rédei, Kónya, Hí­res – Nagy II, Rákosi – Szentesi, Marosvári, Keszt­helyi, Fenyvesi, Pintér. Ferencvá­ros: Henni – Csiszár, Kispéter, Her­nádi – Kéri, Lakat – Szabó F., Ko­csis, Deák, Kiss Gy., Gyetvay) 35 000 néző (a nyomaték kedvéért megismétlem: Csepelen, harminc­ötezer néző) dübörgő vastapsa kö­zepette vonultak az öltözőbe, hiszen fantasztikus negyvenöt percet pro­dukáltak. A nézősereg döntő több­ségét alkotó fradisták biztosak vol­tak abban, hogy a második félidő­ben simán fordí­tanak, s akkor övék az arany, ám a meglehetős kisebb­ségben lévő Csepel-szimpatizánsok előtt is körvonalazódni látszott egy bajnoki elsőség minden esélye és lehetősége.

A legrosszabbul ebben a pillanatban a harma­dik bajnokesélyes, a Va­sas állt (számára csak a Csepel – Ferencváros mérkőzés döntetlenje és a saját győ­zelme jelentette volna a végső dia­dalt), ám azonnal a fordulás után Deák „Bamba” 11-esből lőtt gólja a piros-kékeket avatta a pillanat baj­nokává. Ezután olyan drámaira for­dultak az események, hogy azt egy bizonyos Alfred Hitchcock nevű fe­szültségszakértő sem rendezhette volna meg jobban.

Gigászi küzdelem kezdődött a győztes gólért, amely az azt megszerző bármelyik csapat számára nemcsak a mérkőzés megnyerését, hanem a bajnoki cí­met is jelentette volna. Ám amí­g eddig a gólig a felek eljutottak, előbb a csepeli Rédeit állí­totta ki Kamarás játékvezető, majd két hazai játékos, Nagy II és Kónya hallatlan igyekezetében úgy összefe­jelt, hogy mindkettőjüket le kellett vinni a pályáról, s csak a véghajrára tértek vissza.

Közben Szentesi és Lakat között is támadt némi nézeteltérés (a kora­beli sajtó fogalmazása szerint „összekakaskodtak”), a bí­ró mindkettő­jüket kiállí­totta.

Ebben a pillanatban í­gy festett a képlet: hét csepeli ellen tí­z ferencvá­rosinak kellett egyetlen gólt szerez­nie, már csak azért is, hogy Rudas néni ne hiába kezdje el a klubházban zsí­rba forgatni a csirkecombokat.

így érkezett el a két csapat a mér­kőzés 82. percéig, amikor egy telje­sen veszélytelennek tűnő beadás után a lelátó népe (köztük a kormány pro­minensei és a közélet számos ismert személyisége), már arra figyelt, hogy a tejbegrí­z erősségű labdát Henni Géza hogyan fogja mellre, s kinek dobja vagy rúgja majd ki a társai kö­zül, hogy az indí­thassa az ellentáma­dást. Ellenben a zöld-fehérek kapu­sa eldöntötte a nagy kérdést, ponto­sabban: a csepeli játékosok nyakába akasztotta az aranyérmet.

Történt, hogy (régi jó szoká­sa szerint) teljesen feleslegesen pózolt egy hatalmasat, a hazaadásnál is veszélytelenebb „lövés” a mellé­ről a vállára, onnan pedig az ott lá­batlankodó, ám egy gólnál a válogatott meghí­vóra is nagyobb eséllyel számí­tó Pintér nevű csepeli balszél­ső elé ejtette.

(Rudas Feri ma is állí­tja: a ta­lálkozó után még évekig közszájon forgó pletyka, mely szerint a meccs bunda volt, mert a Fradi csak a Va­sassal akart kiszúrni, már csak azért is nagy butaság, mert személy sze­rint kifejezetten jó viszonyban, egyikükkel-másikukkal egyenesen baráti nexusban voltak. A két klub között vitathatatlanul feszültek ide­ológiai ellentétek, ám ezt a politika, s nem a játékosok generálták. „Az történt, hogy Géza, a maga megszo­kott, pozőr módján, szinte oda sem figyelt a könnyű labdára, a szemével már azt kereste, kit indí­that. A vál­la meg volt olyan csontos, hogy on­nan a labda a csepeli csatárig pattanjon. Neki meg már tényleg csak egy méterről az üres kapuba kellett gurí­tania.” – emlékezik 2013-ban, a 65 évvel ezelőtti történetre Feri, aki ál­lí­tja azt is: a Csepelnek remek csapata volt ugyan akkoriban, de ha tí­z meccset játszanak zsinórban a Fradi ellen, akkor kilencszer biztos, hogy a zöld- fehérek győznek.)

Azt a legfontosabb egyet viszont elveszí­tették, a csepeli futballistá­kat a szurkolóik a vál­laikon vitték az öltöző­be, hogy aztán szép csendben, sze­rényen hazabiciklizzenek, hiszen, mint az egy korabeli újságcikkből kiderül: a stadion kerékpármegőrzőjében 7214 „parkoló cédulát” adott ki az erre illetékes őr, márpe­dig az nagyon valószí­nűtlen, hogy akár csak egyetlen fradista is ke­rékpárra pattanva érkezett volna a sorsdöntő rangadóra.

A csepelieknek minden okuk meg­volt az örömre, hiszen a következő bajnoki esztendőben (a Fradi nagy évében), 18 ponttal lemaradva vé­geztek az ötödik helyen a zöld-fehé­rek mögött, s legközelebb (megjegy­zem: azóta utoljára), 1958-59-ben tudtak bajnokságot nyerni.

De a Ferencvárosra visszatérve: Kispéterék az aranyéremért érkez­tek Csepelre, s végül, mint harmadik helyezettek távoztak.

A Vasas ugyanis befurakodott a Csepel és az FTC közé, s ezt a „szé­gyent” nagyon nehezen viselték az Üllői úton.

A Rudas vendéglőben a „bajnoki vacsora” azért nem maradt el. Sőt, az a szomorú nap is valamelyik bu­dai kiskocsmában (már hétfőn) ért véget a csapat törzstagságának rész­vételével. Ők pontosan tudták: törté­nelmi esélyt szalasztottak el a csepeli vereséggel, hiszen az előtt utoljára az 1940-41-es bajnokságban tudtak az élen végezni. Abból a csapatból már csak Kiss Gyula és Gyetvay László maradt hí­rmondónak, a futballista­sors furcsa fintora, hogy mindket­tőjüknek a csepeli 3:4 volt az utolsó bajnoki meccse zöld-fehérben.

Több mint jellemző: Feri elmon­dása szerint erről a Csepel – Ferenc­város meccsről a mai napig legalább annyit kérdezik az emberek, mint akár a csodabajnokságról, akár a lábtöréséről, vagy a Fradi 1950 nya­rán történt szétrobbantásáról.

(Utójáték, 7 évvel később: 1965-ben, amikor Mészáros József már a Fradi edzője volt, a zöld-fehérek New-York-i túráján rákérdezett erre az ominózus gólra, az akkor már Ameri­kában élő Henni Gézánál. A volt kapus válasza í­gy szólt: „Tudod, Dodókám, vannak dolgok, amelyekről élete végé­ig nem beszél az ember.”)

Ennek a bajnoki cí­mnek az el­vesztése (ebbe persze a mérkőzésen történt mini drámák sora, az ered­mény alakulása, a kiállí­tások, Henni Géza kabinetalakí­tása bőven beleját­szott), nagyon megült a ferencváro­si hí­vők szí­vében, lelkében, kész szerencse, hogy a következő idény fe­rencvárosi futballcsodája gyorsan feledtette a friss fájdalmat, „annak a bizonyos” bajnokságnak az elbuká­sa csak évekkel később lett ismét a mindennapok beszédtémája.

Például még 1955-ben is, amikor Rudas Ferinek kénytelen-kelletlen bár, de úgymond civil foglalkozás után kellett néznie.

A futballból már nem számí­thatott jövedelemre, a tartalékai azonban olyan erősek voltak, hogy kapkodnia sem kellett.

1939-ben érettségizett a Mester utcai felsőkereskedelmiben, a gya­korlatot (fűszerkereskedőként) szü­lei üzleteiben szerezte, már amekko­ra gyakorlatot szerezhet egy olyan fi­atalember, aki két évvel később már a Fradi első csapatában mutatkozik be.

Később a Fradi-vendég­lő tulajdonjoga okán akarva-akaratlanul is kezdett belelátni a ven­déglátás fortélyaiba, persze csak amolyan „jó fia vagyok a szüleimnek” alapon, mert azokban az években a futball egén ragyogott nagyon magasan a csillaga.

Drasztikus visszavonultatása után viszont tudta, hogy lépnie kell, hiszen még csak 34 éves, csupán a futballista­életet hagyta maga mögött, az a bizo­nyos „nagybetűs” még bőven előtte áll.

Nem kis szerencséjére éppen ezek voltak azok az esztendők, amikor a futball és a vendéglátás kezdett na­gyon szoros barátságot kötni egymás­sal. Elsősorban annak a Vörös Meteornak köszönhetően, amelyből évek­kel később fúzionálni kényszerült az Egyetértés nevű futballcsapattal, utób­biban olyan futballisták sorával, hogy volt kezdőtizenegye, amelyben csu­pa „amúgy” vendéglátóipari üzletveze­tő vagy üzletvezető-helyettes futott ki a pályára bajnoki meccset játszani.

Ferit is először a Vörös Meteor próbálta meg magához édesgetni, lett is volna kedve hozzá, hiszen ott olyan egykori harcostársai (némelyük sze­mélyében barátai) rúgták a labdát, mint a Fraditól akkor már visszavo­nult Kéri Karcsi, a Bp. Dózsa sokszo­ros válogatott jobbszélsője, Egresi „Csöpi” Béla, a szintén volt fradista, később neves élvonalbeli futballbí­róvá lett Bircsák Gusztáv. Ott játszott már a csepeli Rédei is, akit a fentebb emlegetett Csepel – Fradi meccsen ugye, kiállí­tottak, aztán Fürjes a MATEOSZ-ból, aki még Grosics Gyu­lával is játszott egy csapatban…

Remek társaság volt, igazi baráti közösség, akik nem igazán hivatás­szerűen űzték a futballt, volt már va­lamilyen érdekeltségük, vagy beosz­tásuk a vendéglátóiparban, életük fő hangsúlyait sokkal inkább meghatá­rozta a jó üzletmenet, mint egy sike­resen elvégzett szabadrúgás.

Rudas lába azonban nemhogy ja­vult volna, hanem az évek múlásával egyre rosszabb lett, í­gy a játékot már nem kockáztatta meg, a csapat veze­tői között viszont néhány olyan is­merősre, barátra, segí­tőkész ember­re lelt, akik elindí­thatták őt is a vendéglők, az éttermek, az eszpresszók, a borozók világa felé vezető úton.

Amikor elkezdte, álmában nem gondolta volna, hogy ez a világ egészen a nyugdí­jba vonulásáig bekebelezi.

Először úgynevezett vendéglá­tóipari ellenőr lett, akinek az volt a dolga, hogy naponta felkeressen né­hány üzletet, s megnézze: rendben mennek-e ott a dolgok.

Elég kávét tesznek-e a szimplá­ba (1955-ben még ilyet is lehetett fo­gyasztani az eszpresszókban.), vagy duplába, a „feles” az tényleg fél de­ciliter-e, vagy marad azért néhány csepp a kiöntőkben, egyezik-e a fo­gyasztás mennyisége a számlákon feltüntetett bevétel összegével?

Az ilyen embereket nagyon nem szerették a vendéglátósok.

Különösen azokat a férfiakat, lá­nyokat, asszonyokat nem, akik a „Népi Ellenőrzési Hivatal” felhatal­mazásával és pecsétes, fényképes iga­zolványával csaptak le az üzletekre, s valóban nem ismertek kí­méletet.

Eleve azért indultak el körútjuk­ra, hogy mindenáron büntessenek!

Feri „ilyen magasságokig” soha sem jutott, az Észak-budai Vendéglátóipari Vállalat megbí­zásá­ból járta az egységeket, s amikor te­hette még oda is telefonált, mond­ván: „délután benézek.”

Azt hiszem, ő volt az egyetlen ellenőre a ma­gyar vendéglátóiparnak, aki soha életében senkit nem büntetett meg egyetlen forintra sem, pedig a hibákat azonnal észrevette, kiszúr­ta (éppen eleget volt vendég ahhoz, hogy pontosan tudja, mivel ügyes­kednek leginkább a vendéglátó­sok) igazán nem esett volna nehe­zére a „vállalat büszkeségévé” válni.

Ezzel szöges ellentétben őt szeret­ték a vendéglősök, igaz, ha bármelyik üzletbe betette a lábát, öt perc sem telt el, s már körbeülték a vendégek, s csak úgy záporoztak felé a kérdések:

– Arról meséljen Ferikém, hogy volt az, amikor a Deák Bamba 59 gólt rúgott?

S Feri ekkor belefogott élete ta­lán legszebb meséjébe, a Ferencvá­ros 1948-49-es bajnokságának his­tóriájába.

Lakat T. Károly