Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 27.

Egy tisztes, őszes halánték és az a drabális Penes…

Az 1964-es, tokiói olimpi­ára a „Pasaréti madon­na” már, mint Rudasné Antal Márta utazott. Rudasné úgy lett, hogy Feri, a „nagy bevehetetlen” az első igazán alkalmas pillanatban megkér­te Márta kezét, akinek pedig egy má­sodpercig sem jutott eszébe nemet mondani.

Ha már akkor lettek volna bulvár­lapok, kimerí­thetetlen témát szolgál­tatott volna számukra a Rudas Ferenc-Antal Márta álompár, hiszen kettőjükben minden egyesült, amely a legszélesebb közönség érdeklődésé­re igényt tarthat.

A férj még futballistaként szer­zett hihetetlen népszerűsége, a pa­saréti villa, a balatoni ház, a már­kás luxusautó(k), a jól menő presszó, a feleség hamvassága, szépsé­ge, de mindenekelőtt éppen akkori­ban induló nagy í­vű, sportolói karri­erje egyenként is olyan „bulvárfalat”, amelyekért 2013-ban ölre mennének egymásért a szí­nes magazinok. 1963-ban viszont „nem ért többet”, mint egy néhány soros hí­rt: „Rudas Fe­renc, a Ferencváros egykori váloga­tott futballistája és Antal Márta, a to­kiói olimpiára készülő válogatott at­léta házasságot kötött”.

Az úgynevezett polgári esküvőt a II. kerületi Tanács (ekkor még í­gy hí­vták) Mechwart téri házasságkö­tő termében tartották, amely 1960 és 1970 között szinte valamennyi olyan játékfilmben is esküvői helyszí­nül szolgált, ahol a forgatókönyví­rók kéz­fogót iktattak a történetbe. A park­ból az épületig vezető hosszú lépcső­sor szinte kí­nálta magát a látványos felvételekhez (Makk Károly mára kultmozivá lett „Mese a 12 találatról” cí­mű filmjében is ezen a lépcsősoron vallja be Darvas Iván Ruttkai Évá­nak, hogy a telitalálatos szelvényük, amelyet Psota Irénnel, Peti Sándor­ral és Somló Istvánnal közösen töl­töttek ki, nem ér többet negyvenva­lahány forintnál…), í­gy aztán, miként ugyanennek a korszaknak a filmjei­ben a kerthelység, úgy ez a lépcsősor is mágnesként vonzotta a házassági jeleneteteket forgató filmeseket, de a filmen kí­vül, „csak úgy” frigyre lépő­ket egyaránt.

Az egyházi szertartást a pasaréti templomban (Márta emlékei szerint a Pénzügyőr-pályáig ért a tömeg), az esküvői vacsorát, pedig (ugyan, hol másutt…) a Vasas-pálya nagytermé­ben tartották, hiszen mégis csak az volt megismerkedésük szí­nhelye.

Apám lemaradt ugyan barátja es­küvőjéről (a szintén Tokióra készülő olimpiai válogatottal volt éppen va­lahol külföldön, barátságos meccset játszani), de nem tagadta meg magát: gondoskodott arról, hogy ajándékát az est fénypontjaként adják át a házaspárnak.

A nászajándék egy hanglemez volt, amelyen a csodálatos Uray Ti­vadar énekelte a maga senki máséval össze nem téveszthető hangján Sze­nes Iván és Horváth Jenő dalát, mi­szerint: „Egy tisztes, őszes halánték, a nő számára ajándék…”, amely egy­szerre volt nemhogy finom célzás, ha­nem „előre megfontolt szándékkal el­követett konkrét utalás” Feri korára, s a pár tagjai között lévő vitathatatlan korkülönbségre is.

Ezer hasonló esetből kilencszázki­lencvenkilencben halálos, életre szóló sértődés egy ilyen „tréfa” vége, apám és Rudas Feri viszonyában maga volt a bombasiker.

„Ilyenre csak a Tanár képes.” – mondták még a vendégek is, de maga a két érintett még fél évszázaddal (!) a történtek után, mint esküvőjük egyik csúcspontjára emlékszik vissza azokra a pillanatokra, amikor a dal elhangzott.

Apám nemcsak Ferit, hanem Mártát is nagyon szerette.

Azonnal meglátta benne az í­zig-vérig sportolót, aki képes akár meghalni is a győzelemért; aki tud fogcsikorgatva küzdeni a sike­rért; aki pontosan tudja: minden cen­tiért vérrel-verejtékkel kell megszen­vedni és megfizetni. Értékelte benne a győzelemért, a sikerért mindent fel­áldozni kész versenyzőt, nem vélet­len, hogy futballistában is a hasonló tí­pusokat (meg, persze az élből zseni­ket) szerette.

Sajátságos módon Tokió sokkal inkább összekötötte őt a friss házaspár hölgy­tagjával, mint egykori já­tékostársával és barátjával, hiszen apám a futballválogatott edző­jeként, Márta az atlétacsapat titkos favoritjaként utazott a játékokra.

Almukban sem gondolták volna, hogy végül Feri is ott lesz velük!

Márpedig ez történt, ráadásul no­vellába illő előzmények eredménye­ként.

Márta egyik ismerősének a ma­mája néhány hónappal a játékok előtt egy sorsjátékon tokiói utazáshoz jutott (hatalmas nyereménynek számí­­tott ez 1964-ben), ám a sporttól ta­lán csak az állt tőle távolabb az életé­ben, hogy Budapesttől Tokióig utaz­zon, mert a sashalmi húgához is csak egy évben egyszer, karácsonykor villamosozott ki.

Mártában azonnal megmozdult az amúgy is vele született üzleti ér­zék, egy órán belül megvásárolta a nénitől az utazási jogot, pontosan akkora összegért, mint amennyiért az IBUSZ azt a jelentkezőknek árusí­­totta, de ahol már réges-régen elkelt minden hely.

Az atlétikában akkor már a „szakedzőség” felé kacsingató Fe­rinél, persze, hogy nem volt boldogabb ember, amikor megtudta, hogy ott lehet a játékokon, s nem itt­hon, a rádió mellett, hanem a helyszí­­nen szurkolhat felesége sikeréért.

A világbajnokságokkal és az olim­piákkal amúgy sem volt szerencséje, pályafutása során egyikre sem sike­rült eljutnia.

Ötkarikás játékokon magyar válo­gatott 1924 és 1952 között csak egy­szer járt, de 1936-ban amatőrcsapat képviselte az országot, 1940 és 1944-ben pedig a világ mással volt elfoglal­va, mint hogy sportolóknak osszon aranyérmeket, 1952-ben Helsinkiben ott lehetne, de sérüléséből felépülő­ben még a Fradiban is csak nehezen szerzi vissza a helyét.

Az 1938-as világbajnokság ide­jén a Fradiban való NB I-es bemutat­kozástól is három esztendő választ­ja még el, nem hogy a válogatottnál szóba jöhessen, 1942-ben, 1946-ban a vb-k „szünetelnek”, 1950-ben még csak nem is nevezünk, igaz, ha ne­veznénk, akkor sem lehetne ott a csa­patban, hiszen márciusban törik el a lába, 1954-ben pedig posztján, jobb­hátvédben Buzánszky Jenő már ki­hagyhatatlan a nemzeti tizenegyből.

Ferire élete első olimpiája (a to­kiói), mint turistára, pontosabban, mint egy magyar olimpiai versenyző férjére köszönt rá.

A Mártába, és egyben az atlétiká­ba való mély beleszerelmesedésének okán 1964 októberét mégis pontosan ugyanúgy éli végig, mintha ő maga akár játékosként, akár edzőként ér­dekelt és érintett lenne a történésekben.

Feleségét annak remek edzőjével, Várszegi Jó­zseffel, mintegy „társbér­letben” készí­ti fel a játé­kokra (lássuk be, hogy nagy szerencsére a szakmai rész Vár­szegire marad), ahová amúgy már maga az út is pontosan olyan egzo­tikusnak mondható, mint amilyen maga a rendező ország.

A Tokióba utazó „IBUSZ-csoport” tagjai Budapestről először Moszkvá­ig, majd Habarovszkig repültek, on­nan hajóval folytatták az utat Japán felé. Végül egy tokiói öbölben horgo­nyoztak le, s ez a hajó maradt a lakóhelyük is a játékok ideje alatt.

A tokiói olimpia még a béke, a ba­rátság, a sportolók egymás iránti fel­tétlen és korlátlan szeretete jegyé­ben zajlott, s bár voltak bizonyos sza­bályok, Ferinek – neve és ismeretsé­gi köre révén – nem volt gond állan­dó belépőt szereznie a versenyekre, s egyben az olimpiai faluba sem. Miu­tán a magyar küldöttségnek nem volt olyan tagja, akit ne ismert volna sze­mélyesen, az atlétáktól a ví­zilabdázó­kig, mindenki „csapattagként” tekintett rá és kezelte, örültek, hogy közöt­tük volt, hogy adott esetben egy olyan emberrel oszthatták meg a gondjai­kat, aki nagyon is belülről ismerte a sportot, még akkor is, ha az övét lab­darúgásnak hí­vták.

Antal Márta a római kilencedik helyezés után úgy érkezett Tokióba, hogy minimum pontszerző helyen kell végeznie, azaz hatodiknál rosszabb semmiképpen sem lehet.

Az újságokban előzetesen meg­jelent nyilatkozatok alapján ez a he­lyezés viszont már abszolút siker­nek számí­tott volna, hiszen a női ge­relyhají­tás mezőnye roppant erős volt, tele világklasszisokkal, s annak ellenére, hogy Márta ’60-ban, ’61-ben, ’62-ben, majd 1964-ben, azaz éppen az olimpia évében (ekkor már Rudasnéként versenyezve) magyar bajnok volt, a sportág történetében először 60 méter fölé jutó Ozolina, s az akkoriban nagy sztárnak számí­tó, NDK-s Lüttge háziversenyének tűnt az aranyéremért folytatott dobópár­baj. (Ám Lüttge sérülése miatt végül nem is indult Tokióban.)

Aztán még valami olyan történt, amire senki sem számí­tott.

Jött (ahogy mondani szokták, a semmiből, a nagyvilág, de még a ri­válisok számára is a teljes ismeretlenségből) egy 17 éves román lány, bizo­nyos Mihaéla Penes, aki első kí­sérlet­re túldobta a 60 métert (egészen pon­tosan: 60 méter 54 centit mértek hají­tását követően a bí­rók), s miután a nagy nevek sorra hullottak el, Márta a maga 58,27-es „í­velésével” ( szin­tén már az első dobása után), az ezüstérmet jelentő második helyen találta magát.

Most már csak azért kellett izgul­ni, hogy az egyetlen megmaradt ve­télytárs, a szovjet Gorcsakova túl ne dobja, ezt azonban Feri a lelátón ülve szinte a két kezével húzta vissza 58 méter alá, olyan sikeresen, hogy a de­rék Jelena gerelye 57,06-nál fúródott az olimpiai stadion gyepszőnyegébe.

(A cí­mvédő Ozolina végül csak 5. lett a maga 54 méterével…)

Ha saját szememmel nem látom, akkor senkinek nem hiszem el, egy pillanatokon belül 92 éves férfiember 2013 áprilisának legelején olyan hév­vel, olyan részletességgel, s a végére érve olyan elcsukló hangon idézi föl Márta tokiói ezüstérmének történe­tét, mintha arról mesélne, hogy a ma­gyar futballválogatottal miként nyertek világbajnokságot.

Egyetlen saját eredményéről sem tud olyan hévvel és átéléssel beszél­ni, mint Mártának arról az ezüstjéről, amelyet amúgy valóban, mintha ara­nyat nyert volna úgy értékelt, és ün­nepelt meg a magyar küldöttség valamennyi tagja.

Bárki könnyen elképzelheti, hogy milyen felejthetetlen estéje, éjszaká­ja volt a Rudas házaspárnak az ezüst után Tokióban, ráadásul a futball-döntő még hátra volt, ahol ugye, ne felejtsük, Feri nagy barátjának, Lakat Károlynak a válogatottja lépett pályá­ra az aranyért.

A korabeli filmhí­radóknak kö­szönhetően bárki láthatja, hogy azon az esős október 23-i napon a verse­nyeiket döntő többségében már be­fejezett magyar sportolók csoportjá­nak kellős közepén Rudas Ferenc és Antal Márta a lelátón együtt szurkol Benééknek, hogy győzzék le a cseh­szlovákokat.

A történet innen minden sportsze­rető számára ismert: a magyar válo­gatott 2:1-re nyert, s a zárónapon a magyar küldöttség tí­zedik aranyér­mét szerezve tette teljessé és tökéle­tesen gömbölyűvé a tokiói hónap történetét.

Nem igazán hiszek az eleve elrendeltségben, de azt kell mondani, volt valami előre meg­í­rt, valami vitathatatlanul sorsszerű abban, hogy Rudas Feri ott volt (ott lehetett), Tokióban azon a meccsen, amelyen legjobb barátja élete addigi legnagyobb edzői sikerét érte el, mint ahogy az sem lehet a vak véletlen műve, hogy apám Feri mel­lett ült lelátón, amikor Márta gerelye a végül ezüstöt érő 58,27-ig repült…

Álmukban nem gondolták volna, hogy négy év múlva, Mexikóban még nagyobb izgalmak várnak rájuk.

Igaz, azon az utolsó tokiói estén nem is az előre gondolkozásé volt a főszerep.

Évekig vitatkoztak arról, hogy a Kékfrankos vagy a Zöldszilváni ara­tott-e pontozásos győzelmet felettük, s emlékeim szerint a végén mindig döntetlenben egyeztek meg.

Lakat T. Károly