Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 29.

A Fény utcai piac királya már Albertékről mesél…

Rudas Feri olyan ma­gától értetődő termé­szetességgel illeszke­dett bele új munkahelyének, a Fény utcai piacnak semmi mással össze nem hasonlí­tható miliőjébe, hogy arról még a helyi őskofák is regéket me­séltek.

Egy piac évtizedek alatt kialakult kemény magjába előkelő helyet kap­ni legalább olyan nehéz feladat volt, mint a Fradi védelmébe bekerülni 1942 táján, amikor ez neki fényesen sikerült, ám Feri részint a budai pia­cok „fejedelemasszonyát” is azonnal meghódí­totta, mindenekelőtt azért, mert attól a perctől kezdve, ahogy a két deci bort kimérte és „felszolgál­ta” első vendégének, semmiben sem akart különbözni a piac többi árusá­tól.

Itt már nem a sokszoros váloga­tott, világot látott, a Fradinak kö­szönhetően országos népszerűség­nek örvendő, az újságok cí­mlapja­in azokban az időkben is szinte napi rendszerséggel megjelenő, egyko­ri menő futballista volt, hanem egy kocsmáros, aki a kor üzleti viszo­nyait remekül kihasználva, az iga­zán nagy lehetőséget megszimatol­va, azonnal ráérzett: ha most né­hány évig le tud mondani az elegáns vendéglátóipari környezetről (a pasaréti Sport presszó minden í­zében úgy különbözött Feri Fény utcai „Büfé”-jétől, mint a Fások tréningpályá­ja a Maracanától), akkor amúgy sem csekély vagyonát néhány esztendő alatt minimum megháromszoroz­hatja.

Az üzlet tehát az előkelő­nek hangzó „Büfé” ne­vet viselte, pedig min­den volt csak nem „büfé”, de nem mond­hatnám sem borozónak, sem talpon­állónak, sem borkimérésnek, sem kocsmának, mert ezek mindegyiké­nek jól megfogható, pontosan körül­í­rható, plasztikusan megjelení­thető jellemzői vannak.

Feri „Büfé”-jére a régi Fény ut­cai piacon (mert esetében ne erre a mostani „piacplázára” gondol­jon a tisztelt olvasó, hanem képzel­jen maga elé egy echte szocialista pi­acot a maga hangulatával és egyben lepusztultságával, a semmi mással össze nem hasonlí­tható feelingjével, amelyhez a „csak itt kapható” fan­tasztikus áruk sora éppen úgy hozzá­tartozott, mint a piac területén élő, ezres nagyságrendűre tehető egér-és patkánycsalád) az igazán jellemző szót, vagy kifejezést még meg kell találniuk az erre illetékeseknek…

A régi Fény utcai piacon egyszer­re volt jelen minden, amiért az em­ber imád és utál piacra járni.

Főhősünk üzletét készakarva sem lehetett volna jobban eldugni a nagyközönség előtt, mint ahogy azt eldugták, a földszint leghátsó sar­kában, egy napközben is sötét so­ron működött a néhány négyzetmé­ternyi „üzlet”, amelybe nem lehetett bemenni, az italt Feri egy ablakon át szolgálta ki a „nagyérdeműnek”.

Sajátságos módon a törzsközön­ségét nem a piacra járók, hanem ma­guk a piacosok (magyarul: a szállí­tók és a kofák) alkották, akik télen, haj­nalonként azért várták a nyitást már fél 4 tájban, mert annyira fáztak, hogy azt csak egy (?) kisüstipálinka-­sorozattal tudták enyhí­teni, nyaran­ta meg olyan melegük volt, hogy azt csak a „kétszer két deci” volt képes (szerintük…) enyhí­teni.

A „Rudas-büfé” speciális elhelyez­kedése okán kiesett az úgynevezett fő­sodorból, hozzá csak előre elhatáro­zott szándékkal mentek az emberek. Nagy szerencséjére, közvetlenül mel­lette működött a piac legjobb lángososa, akivel nagyban erősí­tették egy­más üzletét, hiszen a speciális piacreg­geli (egy lángos, egy kupica szatmá­ri szilvával) szó szoros értelmében „egyálltában” volt elfogyasztható.

A hajnali áruszállí­tók, a nyitni ké­szülő húsosok, zöldségesek, halasok, savanyúságárusok, de mit tagadjuk, még az őstermelő, piacozó nénikék is bedobták a maguk felesét „a Ru­dasnál”, aki nemhogy restellte, ha­nem egyenesen élvezte ezt a munkát.

Igaz, hogy a város még aludt, amikor neki már nyitnia kellett (nem emlékszik olyan esetre, hogy a piacra való érkezésének pillanatá­ban már legalább ötvenen, de volt, amikor százan ne toporogtak volna a „boltja” előtt), de ment becsülettel, soha, egyetlen egyszer sem késte le, vagy hagyta ki a nyitást.

Belegondolni sem merek, hogy egy mai divatos gasztroblogger mit í­rna a „Rudas-büféről” (erős sejté­seim, persze vannak), ám éppen az ő esete példázza legjobban, hogy egy boltot a törzsközönségének és nem a kritikusoknak kell igazán szeretnie.

A magam kamaszkora a Káp­lár utca – Marcibányi tér – Fény ut­cai piac – Május 1. mozi négyszög­ben telt el, suli után sohasem haza­felé vettem az irányt, hanem elmen­tem a piacra vagy az Auguszthoz egy 2 forintos fagyit enni (csoki-vaní­­lia, négy gombóc…), ám ha a ked­vem úgy tartotta – Ferihez egy lángosért. Ez úgy épült a mindennapja­imba, mintha a lángost is Feri árulta volna, pedig, mint az a fentiekből ki­derült, csak boltszomszédok voltak, de ha már ott voltam, persze, hogy beköszöntem apám legjobb barát­jához. “Üzletileg” nem volt egymás­sal dolgunk, hiszen mind a mai na­pig tartó, már-már beteges antialko­holizmusom okán Feri „árukészlete” állt tőlem talán a legtávolabb a vilá­gon, s miután Bambit, Narancsitalt, vagy Almuskát még a kedvemért sem volt hajlandó árulni, látogatása­im a „Mi van apáddal? Nyertetek va­sárnap? Rúgtál gólt?” kérdéscsoport köré szűkült, ezekre azonban leg­alább nagyjából-egészéből tudtam válaszolni.

Amí­g a Statisztika Petőfi-kölyökben játszottam, őt még arra is rá tudtam venni (apámmal szöges ellentétben), hogy jöj­jön ki néhány meccsemre, ami körülbelül olyan hatással volt a nézők­re és a játékosokra, mintha egy mai, nevenincs gyerekcsapat meccsén Messi vagy minimum a „Bödedani” jelenne meg.

Szavakkal nem igazán tudom leí­rni, hogy egy tizenegynehány éves srác (ez voltam én), életében mit jelentett, amikor egy volt sokszoros válogatott futballistá­tól kérdezhette meg: a szögleteknél hogyan gondolkozik egy védő (csatárt játszottam, nem ártott ezt tudni), vagy hogy egy „dög” va­gyok-e, amiért sokkal jobban ér­dekel, hogy gólt rúgjak, mint az, hogy győzünk, vagy kikapunk. (Jelzem, a leghatározottabban az mondta: „Igen!”)

Volt, hogy hat gólt rúgtam, mire azt mondta, régen látott ilyen sz.rul (később ezt önzőre módosí­totta), futballozni, volt, hogy átestem az ál­lí­tott labdán, mire í­gy szólt a kritika: „adtál két olyan labdát, amiért érde­mes volt kijönnöm…”

Mindig mást mondott, mint amit vártam, de ebben éppen ez volt a leg­hasznosabb, és egyben a legcsodálatosabb.

Amikor a Fradihoz kerültem (pe­dig igazán nagy szükségem akkor lett volna a tanácsaira), már nem tudtam meccsre csábí­tani, tartotta magát „a Fradi-pályára be nem te­szem a lábam” elvhez, mi meg a fel­nőtt csapattal ellentétben ugye, nem a Népstadionban játszottuk a meccseket.

Az a tény, hogy ezekre a mérkőzé­sekre egyáltalán kijöhetett, jelzi azt is: a piacozással nagy változás állt be az életében.

Mí­g az eszpresszók, a vendéglők, amelyekben addig dolgozott, a hét hét napján, szinte záróra nélkül üze­meltek, addig a „Büfé” (alkalmaz­kodva a piaci szokásokhoz), pénte­ken délután bezárt, szombaton és vasárnap egyáltalán nem nyitott ki, í­gy Feri a hétvégéket a futballpályákon tölthette.

Ha a Fradi a Népstadionban ját­szott, akkor már csak apám miatt sem hagyott volna ki egyetlen meccset sem, hiszen ha nem megy ki akár csak egyre, ugyan miről beszél­gethettek volna a hétfői „fogadónap­okon”. Nem mondanék igazat, ha azt állí­tanám, hogy vidékre is velük ment, mert ezeket a számára meccs­lyukas szombat-vasárnapokat in­kább a Balatonon töltötte, méghozzá egy új villában. A hegytetőn álló csodapalota fantasztikus panorámá­ja sem ért annyit, mint amilyen kö­rülményes volt onnan magát a par­tot, a vizet megközelí­teni, í­gy aztán, amikor hí­rét vette, hogy a nagyszerű szí­nész, Pécsi Sándor árulja a házát a parton, egy percig sem gondolko­zott, s megegyezett a művész úrral.

Anyagilag nem okozott ez számá­ra gondot, soha életében nem ke­resett annyi pénzt, mint a „Büfé­ben”, sajátságos módon a külsősé­gek szempontjából legkevésbé vonzó üzlete hozta számára a legtöbb pénzt a konyhára.

Igaz, hogy ide már nem jár­tak hí­rességek, itt nem lehe­tett „előkelő üzletvezető”, no, de a valamit valamiért elv fé­nyesen érvényesült. Cefetül meg kellett dolgozni érte (próbáljon meg valaki közel egy évti­zeden át hétfőtől-péntekig 4 órakor kelni, aztán délután négyig, ötig egy pult mögött állva, szinte szusszanásnyi szünet nélkül borral és pálinká­val ellátni a néha hadseregnyire duz­zadó vendégsereget), de maga a fut­ball természetesen itt sem maradha­tott ki az életéből.

A döntő többségében törzsvendé­gekből álló „hajnali látogatók” egy­szeriben bennfentesnek érezték ma­gukat futballügyekben, ha a hétvégi meccseket Ferivel beszélhették meg, aki viszont döbbenten tapasztalta, hogy már egyre kevesebben vannak azok, akik az „ő Fradijáról” faggat­ják. Ezekben az években már Albert Flóriánról, később Varga Zoltánról kértek tőle futballmeséket, az 1948-49-es csapat helyére az 1965-ös, VVK-győztes gárda, az 1967-es és az 1968-as bajnokcsapat, Flóri aranylabdája, Novák Dezső, Szűcs Lajos, Albert Flórián világválogatottsága, vagy éppen két „furcsa” vereség, a ’67-es hajrába belerondí­tó, csepeli és szombathelyi fiaskók kerültek (ha ezt a két meccset nem veszí­tik el, ak­kor veretlenül nyerték volna az aranyat), s Feri egyszerűen nem lehetett tájékozatlan, mert az a piac népének szemében egyenlő lett volna azzal, mintha azt mondja, hogy „elfogyott a kevert…”

Ebből a szempontból sze­rencsés volt, hiszen apám révén tudott a csa­pat legbelsőbb dolgai­ról, miközben természe­tesen tisztában volt azzal is, hogy mi tartozik a „halas Józsira”, a „húsos Ferire” és a „tejfölös Mariska” néni­re.

Néhány hét kellett csupán ah­hoz, hogy a Fény utcai piac abszolút sztárjává váljon. Akik ismerik a pia­cokon kialakult, betonba vésett hi­erarchiát, azok pontosan tudják, ez mit jelent.

Embernek, igaz embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki behozza év­tizedekre rúgó hátrányát a piacalapí­­tó “sztárokkal”, a nagy hangadókkal szemben, ám Ferinek ez nem oko­zott gondot, ha akkoriban lett volna „A piac királya” választás, azt ellen­szavazat nélkül ő nyeri.

A futballtól távol került ugyan, de a futballból hozott hí­re, neve, múlt­ja, rangja, tekintélye ebben az új kör­nyezetben is pillanatok alatt „csa­patkapitánnyá” avatta.

Tökéletesen rendben lévőnek lát­szott az élete, már akkor megvolt az a vagyona, amelyről tudni lehetett, hogy élete végéig kitart, kisfia szé­pen növekedett, házasságában sem jelentkeztek hajszálrepedések.

Nemhogy irigy lett volna arra, hogy egykori csapattársai közül Kispéter Mihály, Lakat Károly, Mészáros Jó­zsef, de még Budai László is edző­ként sokkal többre vitte, mint ő, mindannyiuknak tiszta szí­vből tudott szurkolni, de ugyanúgy örült Kocsis és Czibor barcelonai boldogulásának is.

Az akkoriban már Amerikában élő Henni Gézával levélben tartot­ta a kapcsolatot, a balhátvéd Sza­bó „Pajtás”, aki távolra került a futballtól (csak sógorának, a szintén fradista Mike Pistának edzői sike­réért szurkolhatott, aki Ameriká­ban letelepedve próbálta meg leten­ni az igazi „soccer” alapjait az Újvi­lágban) gyakran látogatta meg a pi­acon, Deák „Bambával”, aki ekkor már a kormányőrségnél dolgozott, s a lellei BM-üdülő mindenese volt, a balatoni nyarakon futottak össze gyakorta.

Minden kereknek, jövedelmező­nek, szépségesnek, boldogságosnak és virágzónak látszott, amikor…

…amikor a legváratlanabb és egy­ben legfájóbb sebet onnan kapta, ahonnan a legkevésbé számí­tott rá!

Lakat T. Károly