Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 3.
„Rudas néni, a művésznő resztelt májat akar enni…”
Jó oka van annak, hogy még mindig maradunk egy kicsit azon a klinikán, ahová 1950. március 19-én, vasárnap késő délután, a Ferencváros – Postás mérkőzés közben elszenvedett lábtörése után Ferit beszállították, hiszen az „Év sérültje” (ahogy az akkori lapok nevezték) nem kevesebb, mint hat hetet (…) töltött a kórházban.
2012-ben, amikor komoly szívműtétek után is, amilyen gyorsan csak lehet, hazaküldik a betegeket, ez a hosszú idő jószerivel értelmezhetetlen, egészen addig, amíg Feri el nem meséli, hogy néhány nap múltán, amikor már a műtét után óhatatlanul jelentkező fájdalmak is elmúltak, kezdte kifejezetten jól érezni magát a klinikán.
Azt pontosan tudta, hogy játszani úgysem játszhat (volt orvos, aki határozottan kijelentette, hogy ezzel a lábbal, legfeljebb sétálni tud majd, de nem NB I-ben futballozni), az edzéseken meg mit bóklásszon a begipszelt lábával, csak zavarná a többieket.
így legfeljebb otthon tehette volna ugyanazt, amit tett a kórházban.
Egész nap feküdt, fogadta a látogatók végeláthatatlan és apadni nem akaró sorát (emlékei szerint a legnehezebben az aktuális „szvíthártok” vizitjeinek időbeli egyeztetése, pontosabban különböztetése ment, ám ebben a kardinális kérdésben az idősebb nővérkék, akik már réges-régen nem akartak Rudasnék lenni, készségesen segítettek, nem utolsósorban azért , hogy aztán jól megmondhassák a véleményüket Ferinek egyik másik belátogató hölgyről, bár ők nem feltétlenül ezt a kifejezést használták), olvasta az újságokat, amelyek ezekben a hetekben többet írtak róla, mintha nem sérült volna meg.
A játékostársak (ahogy az már ilyenkor általában lenni szokott), az első napokban, hetekben még „mindenórás” látogatói voltak, de aztán kezdtek elmaradozni.
Nem rosszaságból, csak azért, mert ilyen az élet.
Mindenkinek megvolt a maga gondja, baja, a bajnokság Feri nélkül is folytatódott, a csapatból hárman-négyen maradtak, akik egymást váltva ugyan, de naponta látogatták, hogy az „Okos Ferike” (kevésbé ismert, hogy a játékosok egymás között csak ezen a becenéven emlegették) ne maradjon hírek nélkül, tudja, hogy mi történik a csapat háza táján.
Márpedig ott aztán volt történés.
1950 tavaszán nagyon nehéz időket élt a Ferencváros, pedig akkor még álmukban sem gondolták, hogy az év nyara hozza majd el az igazi drámát, a klub történelmének egyik legmegrázóbb történés-sorozatát.
De maga az „aranycsapat” még egyben volt, s bár ahol tudtak, ott tettek keresztbe nekik (apám szóhasználatával élve: „Rajtunk volt a bélyeg. Fradisták…”), a véghajráig óriási harcban voltak az akkor már nagyon erős Honvéddal a bajnoki címért (hogy más ne mondjak, olyan eredményekkel, mint a Bp. Dózsa elleni 8:1, a Vasas elleni 5:1… ), de aztán „csak” az ezüstérmet sikerült megszerezniük.
(Ha valaki ezen a ponton netán azt gondolná, hogy „na, az is egy nudli Dózsa lehetett”, akkor a kedvükért álljon itt a megyeriek összeállítása: Tóth – Halasi, Nagymarosi, Balogh II. – Horváth, Kirádi – Egresi, Szusza, Szűcs, Fejes, Tóth.)
Rudas pályafutásának kevésbé „kitárgyalt” fejezete, hogy vajon mi történt a Fradiban (akarom mondani, az ÉDOSZ-ban) Feri sérülése után.
Ez azért lényegi kérdés, mert remekül példázza, hogy még a klasszikus futballidőkben is (amelyekről hajlamosak vagyunk azt hinni/gondolni/írni, hogy akkoriban még mindenben tökéletes volt a magyar futballban) nagy bajba került az a csapat, amely egy kieső kulcsjátékosa helyére nem tudott azonnal egyenértékű, vagy legalább ahhoz közelítő helyettest állítani.
(fotó: Képes Sport)
A Ferencvárosnál 1941 novembere óta (azaz ekkor már lassan egy évtizede) nem létezett „jobbhátvéd-kérdés”! Akkor még Ruck néven, a Salgótarján ellen mutatkozott be egy új fiú a csapatban, aki túl azon, hogy mindjárt az első bajnoki meccsén 25 méterről lőtt egy hálószaggató gólt, egyben örökbérletet is váltott a 2-es számú mezre.
Az edzőknek az, hogy Ruck (Rudas) a jobbhátvéd, hozzávetőlegesen annyira volt természetes, minthogy háló lesz a kapukon, s az ellenfél is 11 emberrel áll majd fel.
Egyáltalán nem a véletlen műve, hogy amikor aztán 1950 márciusában megtörténik a nagy „karambol” Henni Gézával, s Feri lába eltörik, a következő meccseken az a Kéri Károly húzódik hátra a helyére, akinek helye a Kéri-Lakat fedezetpárban pontosan olyan biztos és kikezdhetetlen volt, mint Ferié a sajátján, s aki addig vonatkalauznak vagy cipőfelsőrész-készítőnek is sokkal inkább elképzelhető volt, minthogy jobb-bekket játsszon.
Nem jön egy fiú az ifiből, nem igazolnak gyorsan valakit egy másik csapatból, hiszen soha, senkinek eszébe sem jutott, hogy egyszer akár olyan helyzet is előállhat, miszerint nem Rudas lesz a csapat jobbhátvédje!
(Ám, mint az életben oly sokszor, ebben az esetben is, az egyik balszerencséje a másik szerencséjét hozza: a fedezetpárban Kéri felszabadult helyére Dékány dr. áll, aki addig csak hébe-hóba tud bekerülni a csapatba, de aztán legendás alakja lesz a későbbi esztendőknek, s jelentősebb szerephez jut Ombódi Imre, akit csak „Csudina” néven emleget azóta is az Üllői út népe. A Csudina becenév amúgy – kiváltképp a fiatalabb generációhoz tartozó olvasók számára – magyarázatra szorul. A Fradi, később nagy népszerűségre szert tett futballistája, azért kapta ezt a meglehetősen szokatlan becenevet, mert roppant sokoldalú, szinte minden poszton bevethető játékos volt. Mindeközben a szovjeteknél atlétikában sikert sikerre halmozott egy bizonyos Alekszandra Csudina, aki magasugrásban, távolugrásban és gerelyhajításban is érmet szerzett a helsinki olimpián.)
Hősünknek a kórházi ágyon egy pillanatig sem kell azért álmatlanul forgolódnia, mert olyan gondok nyomasztják, hogy esetleg elveszíti a helyét a csapatban.
Csak az volt a kérdés: mikorra épül fel, az ő futballkarrierjének sorsa csak és kizárólag attól függött, a műtét után mennyi időre lesz szüksége ahhoz, hogy játékra kész állapotba hozza magát.
Ezt viszont senki sem tudta azokban a hetekben megmondani, sajátságos módon legkevésbé az orvosai, akik között még mindig dúlt bizonyos szakmai vita és presztízsharc, hogy megfelelő eljárást alkalmaztak-e a törés kezelésénél. No, de akkor már a műtét után jártak, hajtogathatta mindenki a maga igazát, a beteg derékig gipszben feküdt, egyik tábort sem tudta igazolni egy remekbe sikerült becsúszó szereléssel, vagy kontrázni azzal, hogy tízpercnyi játék után lebiceg a pályáról.
(Egyáltalán nem szeretnék a dolgok elébe vágni, de ide tartozik: 62 évvel (…) a történtek után, 91 évesen Feri még mindig szenvedi az akkori műtét következményeit.)
Okkal-joggal gondolhatja bárki azt is, hogy anyagi szempontból sem volt mindegy egyik percről a másikra elveszítenie hót biztos helyét a Ferencvárosban és a válogatottban.
Ritka szerencsés kivételként azonban ez érintette talán a legkevésbé.
A Fradi vendéglő, amit a fradista nép csak Rudas kocsmának hívott (holott már akkor jóval több volt annál, minthogy „lekocsmázhassák”) fénykorát élte.
A família jövedelmének jelentős része nem a meccsprémiumokból származott.
Az üzletet Feri kiesése után a szülei vitték, kiváltképp a mamája, aki a szó szoros értelmében éjjel-nappal az üzletben volt, hiszen a család jó ideje a vendéglő felett lévő lakásban élt.
Ennek az állandó ottlétnek persze nemcsak óriási előnyei, hanem jelentős hátrányai is voltak, hiszen ugye, aki mindig kéznél van, azt elő is veszik.
Az még voltaképpen a bájos történetek sorába illeszthető, hogy miután a Fradi-pályán működő Rudas „kocsmával” szemben (a mostani impozáns autóbusz-végállomás helyén), azokban az években a MAFILM stúdiója működött, a mozisok, mai kifejezéssel élve, amolyan „non-stop” étteremnek is tekintették Feriék vendéglőjét.
Nem egyszer, nem kétszer fordult elő, hogy éjjel két óra tájban rémült arcú gyártásvezetők verték fel álmából a családot, mondván: „Drága Rudas néni, az isten szent szerelmére, nekem az állásom függ ettől. A művésznő az előbb kitalálta, hogy ő most resztelt májat szeretne enni. Engem kirúgnak, ha nem viszek neki.”
Mondanom sem kell, egyetlen gyártásvezető sem távozott resztelt máj (másnap vagy harmadnap zónapörkölt, esetleg gulyásleves) nélkül, mert a „drága Rudas néni” ilyenkor fogta magát, lement a konyhába, s egy zokszó nélkül nemhogy felvette, de egyben el is készítette a „rendelést”.
1952-ben a kocsmát államosították, s egyben el is vették Rudaséktól. Jó néhány évvel később, egy alkalommal Feri szóba is hozta ezt a kor egyik legbefolyásosabb politikusa, Marosán György előtt.
Marosán azt mondta, ez így van rendjén, a maszek vendéglős nem más, mint egy kapitalista kizsákmányoló…
Feri már akkor is volt akkora vagány (de minimum szókimondó), hogy bár a történések menetén változtatni nem tudott, azért megkérdezte:
– Mondja, tisztelt Marosán elvtárs, mi abban a kizsákmányolás, hogy anyám reggel hatkor nyit és éjjel kettőkor még resztelt májat készít X.Y. művésznőnek?”
Nem kapott, igaz, nem is várt feleletet a kérdésére.
No, de hol vagyunk még ettől, az akkor még nem egészen 29 éves Rudas Ferenc egyelőre éli a kórházlakók (a saját szempontjából) egyáltalán nem kellemetlen életét.
Az a bizonyos, ágy mellé szerelt „K-vonalas” telefon rengeteget segített. Őt bárki felhívhatta, hiszen az utcai telefonkészülékek mindenkinek a rendelkezésére álltak, Ferinek már nehezebb volt a helyzete, mert jó, ha öt olyan embert ismert, akinek a lakásában akkor már volt telefonkészülék.
(Rákosi Mátyás egyik kedvenc mondása volt: „a kapitalisták (értsd: imperialisták) mindent elrontottak, amit lehet, kivéve a telefonhelyzetet. Az jó!” Ez a kijelentése olyan erővel hatott, hogy az erre illetékesek, nemhogy 1950-ben, de a teljes Rákosi-korszak alatt egyetlen új állomást sem létesítettek, központot sem bővítettek, a telefóniába egy fillér nem sok annyit sem fektetett senki. Fordulatot ebből a szempontból a Kádár-rendszer sem jelentett, hiszen 1977-ben Ferinek egy barátja maga mondta, hogy azért nem tudja őt felhívni, mert ahol lakik, jelesül Zugligetben, 1928 óta (…) egyetlen új vonalat sem építettek ki.)
Márpedig volt néhány olyan ember, akire szívesen rácsörgetett volna a hirtelen rászakadt nagy szabadidejében.
Valami nagyon nem tetszett neki „a Tanár” (Lakat Károly) viselkedésében, amikor az legutóbb nála járt.
A legjobb barátok voltak, nem létezett titok közöttük.
Most mégis, olyan furcsa volt. Semmi viccelődés, heccelődés, semmi jól elhelyezett poén a nőügyekre, ahogy amúgy szokta.
Mint aki tud, vagy sejt valamit, csak neki nem akarja elmondani. Felhívni, persze nem tudta.
Egy Logodi utcai, másfél szobás lakásba, lehetett annak a tulajdonosa tanár, Fradi-játékos, és sokszoros válogatott, nem szereltek telefont akkoriban…
Lakat T. Károly
