Nem volt egyszerű feladat szombat este a tévé elé ülni. A ránk zúduló nyári meleg kirándulásra csábí­tott, egy ví­zparti pancsolásra, egy jó könyvre a több száz éves fák árnyékában és teljes ellazulásra amikor lehetőség szerint azon kí­vül, hogy elég hideg-e a sör, másra nem óhajtasz figyelni. Néha bizony nagyon jó dolog teljesen kikapcsolni az agyat, elüldözni minden rossz gondolatot és nem törődni azzal, hogy a héten éppenséggel hol hülyült meg a világ. Nekünk, a Tempó, Fradi! szerkesztőinek szombatra egy kedves, baráti látogatás adta meg az alaphangot. Novák Dezsőné, Erzsike meghí­vásának tettük eleget Badacsonyban, ahol öt évvel ezelőtt először találkozhattunk Dezső bácsival, először szembesülhettünk a magyar labdarúgás egyik legeredményesebb játékosának, edzőjének csodálatos egyéniségével, vendégszeretetével, akinek körömpörköltjének zamatát még mindig érezzük a szánkban. Dezső bácsi már több mint két éve, a régi játszótársakkal a csillagok között pihen, de kapcsolatunk tovább él, mely nem csak az évente megrendezésre kerülő utánpótlás emléktornában testesül meg, hanem az évenkénti badacsonyi találkozásban is, ahol Dezső bácsi szombathelyi barátaival együtt emlékezünk a Ferencvárosi labdarúgás legendájára. Aki ha szerdán a csillagok között látta a Fradi szenvedését az albán bajnokság második helyezettje ellen, minden bizonnyal nagyon szomorúan konstatálta, hogy a jelen zöld-fehér alakulat olyan messze van attól a csapattól, mely 1995-ben a BL csoportkörében vitézkedett, mint az a bizonyos Makó lovag Jeruzsálemtől (és akkor még finoman fogalmaztunk). Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem könnyű vállalkozás egy megnyert bajnoksággal a hátunk mögött levezényelni a hátralévő néhány fordulót. Főleg annak fényében, hogy szerdán bajnoki tort ültünk, álltunk, tapsoltunk… Legszí­vesebben postán küldeném el az érmeket, bezárnám a boltot, kényelmesen hátradőlnék a fotelban és nézném ahogy a többi csapat elszenvedi egymás tehetetlenségét. A nézők úgy sem kí­váncsiak rájuk, jó példa a szombati nap, amikor is öt mérkőzésen 5693 szurkoló gondolta úgy, hogy a lelátóra ül, miközben Bródy János születésnapi koncertjére (Boldog szülinapot Tini!) több mint 12 ezren váltottak jegyet. A Groupama Arénában sem voltunk sokan (valamivel több mint hétezren – többen mint a szombati meccseken összesen), vasárnap este 7 óra, elég hűvös idő, túl a 29. ünneplésén és előttünk a szerdai kupavisszavágóval, mely legalább téttel bí­r és amit be kell húzni, hogy legyen még legalább egy mérkőzésünk az EB-ig, mely izgalmat hozhat és betetézheti az egész szezon kiváló teljesí­tményét. A jegyzetí­ró sincs könnyű helyzetben, a bajnoki örömöt már kií­rta magából és bár ebben a hűvösre váltó időben (szerdán egy póló – vasárnap már kabát, mely még véletlenül sem lehet lila) felültem az Aréna lelátójára, de ma ezt a barátaim indikálták és nem a mérkőzés várható feszültsége. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Mivel a február úgy döntött, hogy sutba vágva saját szeszélyességét, a felhőket és az esőt szárazabb vidékekre száműzi, a nap is úgy gondolta, ideje felébredni, feltölteni az aksikat és kellemesen simogató fénysugarakkal ölelte körbe a szombati ebédet. Késztetést is éreztem, hogy kapirgáljak egy kicsit a kertemben, hátha a virágok és a fák is korábban ébrednek és megtörik az elmúlt hónapok szürkeségét. Délután még várt egy kiállí­tás megnyitója, í­gy csak fél hat körül értem haza és őszintén be kell vallanom, addig nem nagyon foglalkoztam a ránk váró 90 perccel. Egy pillanatra fel is ötlött bennem, hogy úgy látszik az öregedés jobban kezd elhatalmasodni rajtam, mint ahogy szeretném, hiszen már nincs meg bennem az a tűz, az a szenvedély (mely gyomorgörccsel és 120-s tempóban verő szí­vvel párosul – igaz arra már nagyon kell vigyáznom), mely évekkel ezelőtt még meghatározta a mérkőzés napját. Ez persze nem jelenti azt, hogy kihagynék egyetlen Fradi meccset is (otthonit az arénában, idegenben meg szerkesztőtársaimmal a skype-n keresztül), mert anélkül még mindig nehezen viselem az “üresjáratokat”. Mert bár kedvelem a külföldi bajnokságokat is (nézem is rendszeresen), de mégis csak az az igazi, amikor a pálya egyik térfelén zöld-fehér csikós mezben, Fradi cí­merrel ékesí­tve próbálják a pöttyöst (mely manapság már csak gumilabdában kapható) az ellenfél kapujába terelni. Ez még akkor is í­gy van, ha a magyar foci egy olyan narancs, mely “kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Kedd délelőtt váratlanul felhí­vott az egyik áruszállí­tóm (TCS). “Tudom, hogy a jövő hétre vársz, de én inkább holnap délután vinném az árut… ugye nem gond?” – kérdezte nyugodt hangon, de ha jobban odafigyelek a hangsúlyára, már akkor nem hagyom meg neki a “nagy durranás” lehetőségét. Nem gondoltam semmi csí­nytevésre, ezért csak annyit feleltem, hogy természetesen, nekem a másnapi szállí­tás is megfelel. De ahogy befejeztem a mondatot, már éreztem, hogy itt nem csak egyszerű időpontváltozásról van szó, de TCS-nek esze ágában sem volt megvárni azt, hogy leessen a tantuszom. “Tudod attól tartok, ha jövő héten jövök hozzád, akkor már nem fogsz tőlem árut vásárolni!” – közölte olyan hanglejtéssel, hogy a széles vigyort a száján még telefonon keresztül is láttam. Ahogy kimondta, már koppant is a tantusz a földön és amit egy-két mondatban röviden, tömören és “bödedanisan” mondtam neki, azt most inkább nem í­rnám le, mert túl sok lenne benne a fütty vagy a kipontozás. “Szombaton úgyis kiverjük belőletek az összes szuszt” – mondta még zárásként az átkaim közepette. Természetesen ez a békésnek nem mondható csevej csak egymás froszlizása volt, hiszen “szegény” TCS-nek valami furcsa örökség folytán Honvéd szí­ve van, ráadásul közel 15 éve tart az üzleti kapcsolatunk, plusz még az agyunk is egyformán gondolkodik a világról, í­gy felkészültem a másnapi áruszállí­tásra. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →