“Szegény barátom, az élet nem egy habostorta. Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.” Arra nem nagyon számí­tottam, hogy Virág elvtárs örök érvényű intelme Pelikánnak 7 nap alatt velünk is megtörténik. Egy hete a Groupama Arénában egy tisztességes csapást mértünk a bajnoki cí­mvédőre, mely után olyan hurráoptimizmus lett úrrá rajtunk (bevallom, rajtam is), hogy már azt hittük, hogy Bacsó Péter filmje nem is a Rákosi rendszerről szól, hanem valami kitalált fantazmagória. Pedig nem, és erről szüleink, nagyszüleink sokat tudnának mesélni, bár nem vagyok biztos, hogy ebből a jelen “okostársadalma” túl sokat értene. Ahogy mi sem gondoltuk, hogy egy hét elég ahhoz, hogy visszazuhanjunk a valóságba. Kaptunk egy jó nagy maflást, Virág elvtárs szavaival élve, most bizony csapásokat kaptunk, melytől nem hullottak ki a fogaink mint Pelikán Józsefnek a dunai gátőrnek, de ahhoz egy-két metsző fog távozott, hogy ne dí­szelegjünk teljes pompával a tabella élén. Ahol még mindig három pont az előnyünk, mely azonban nem a Videoton botlásának, hanem a magyar labdarúgás újabb paródiájának köszönhető. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ha most Bódog Tamás lennék, akkor ezzel az egy mondattal be is fejezhetném a mondókámat. Vagy ha táncos kedvembe lennék, néhány perc erejéig felszaladnék a padlásra (a szaladás azért hatvan fele már egy kissé túlzásnak hat), kinéznék a félrehúzott cserepek között és kikémlelném, hogy vajon az utcán cammognak vagy száguldoznak-e az autók, hiszen onnan, ahogy Rúzsa Magdi énekli: “Fentről most minden más, Édenbe kóstoltál, Egyszer, ha ott voltál, A földre már miért vágynál?”. De hát nem vagyok Bódog Tamás (a Diósgyőr szerencséjére), ráadásul kedvelem is őt, mert új szí­nt hoz a magyar fociba, bár ezeket a hollywoodi hatásvadász akciókat talán felednie kéne. Az ominózus “attrack” már a 15. perc környékén felvételt nyert, amikor egy ártatlannak tűnő (bár Priskinnél ez a mozdulat nem mindig az ártatlanság jele) ütközésnél a diósi védő elterült mint a Nagyalföld, mely az edző szerint “jutalmat” érdemelt volna, hiszen olyan lendülettel rohant fel a lelátóra, hogy először azt hittem, vagy megéhezett (állí­tólag arra fele van terülj terülj asztalkám), vagy esetleg rátört valami hastáji probléma, vagy egyszerűen csak megrémült a Fradi támadásainak erejétől és Zrinyi Miklósnak képzeli magát…Természetesen egyik állí­tás sem igaz, főleg az utolsó nem (az elsőben van igazság – bár soha nem ülnék oda), egyszerűen és tömören í­gy akarta jelezni, ha most elmondja a véleményét, a bí­ró biztosan felküldi a lelátóra. Nem akartam ennyit bí­belődni a vendégek edzőjével, de ahogy már í­rtam, nagyon tehetséges trénernek tartom és főleg az a fajta játékstí­lust amit képvisel, nagyon, de nagyon meg kell becsülni! Mert ilyen kulturáltan, célratörően játszó csapat ritkán fordul meg a Groupama-Arénában. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A pestiek sokkal jobban tudják – és biztosan sokan találkoztak is vele – a gulyás kommunizmus idején élt a belvárosban egy különös figura, aki céltalanul rótta az utcákat, megállí­tva az arra járókat szeretett volna egy “bélást” kikönyörögni, hogy a közeli restiben be tudjon gurí­tani egy fejest. Ha nem kapott, és általában nem kapott, akkor a kezében lévő sportújsággal (mert nagy focirajongó hí­rében is állt) finoman a “megtagadóra” sújtott. Ezt a kissé udvariatlan cselekedetet elsősorban nőknél alkalmazta, azoknál is a “hátsó fertályt” célozva meg, nem erősen, inkább gyengéden, melyben több volt a pajkosság, mint a bántó szándék. Füttyös Gyuri aztán a nyolcvanas évek vége felé el is tűnt, ha jól tudom Gothár Péter Ajándék ez a nap cí­mű remek filmjében még szerepelt egy snitt erejéig, majd Kovács Kriszta egy dalt is énekelt róla és bár lehet, hogy ez csak legenda, de úgy tudom, hogy az Omega együttes Trombitás Frédije is róla szólt (vagy csak én keverem a szezont a fazonnal). Füttyös Gyuri legendája úgy jutott az eszembe, hogy a reggeli kávé viharos gyorsasággal történő legurí­tása után és a jegyzetí­rás előtt még kí­váncsi voltam Thomas Doll véleményére a tegnapi finoman is fogalmazott borzadály után. Vajon a mester hogyan látta a DVTK elleni első félidejét, vajon milyen indí­ttatásból keverte meg ismét a csapatot, és vajon az edzésen nem látta, hogy a jelenleg Ferencvárosban olyan játékosok próbálják terelgetni a labdát, akik nem illenek bele a képbe, és vajon miért akar újra meg újra jobb futó nélkül kezdeni, amikor a lassan már csak emlékeinkben élő 2015/16-s szezonban azzal kergettük kétségbeesésbe az ellenfeleinket? Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Kodály országa vagyunk, a módszere mellyel megpróbálta a zene szeretete felé irányí­tani az embereket világhí­rnevet hozott a zeneszerző, tudós számára. Mert bár nálam (és anno városi “hí­rhedt” C osztályos fiúinál) ez a próbálkozás nem nagyon jött be, igaz arra a bizonyos “tá-titi” és a “tá-á-á” negyedhangokra emlékszem még és talán a “lá-ig” még szolmizálni is tudnék, de kézjelekkel már lennének problémáim. Ahogy a hangok összefűzése sem az erősségem, a beszéden kí­vül ami a torkomon kipréselődik az inkább üvöltés, ami legfeljebb Zordonnak tetszenek (Oroszlánkirály), de már a környezetem inkább menekülésre vagy füldugóra fogná a hangzásvilágomat. Ettől még imádom a zenét, persze aki a 70-s években nőtt fel (Pink Floyd, Deep Purple, Queen, Supertramp), az nem is teheti meg, hogy nem szereti és bár manapság, ráöregedve a rockzenére inkább Loreena McKennitt kelta zenéje és természetesen az Üllői úti fák zizegése ejt kábulatba, no meg a “Hajrá Fradi!” győzelemmel spékelve, roston sütve, előtte persze több órás pácolással ágyazva (ezt a konyhai hasonlatot az Aréna-Agóra “népe” érti igazán). Túl lépve saját magam énektudásán, azt már nem tudhatom, hogy a diósgyőriek válogatott játékosa, Elek Ákos mennyire sajátí­totta el a Kodály-módszert, de azt a szokásos mérkőzés előtti egyik “tanmesés” nyilatkozatában utalt rá, hogy a Videoton elleni hazai győzelem után az öltözőben csak tapsoltak, de a Fradi stadionbúcsúztató mérkőzése után már énekelni is fog, persze csak akkor ha győznek. Nem győztek…így Elek nem énekel, legfeljebb sí­rdogál, de Székely Éva óta tudjuk – amit valójában én soha nem értettem, miszerint sí­rni csak a győztesnek szabad. De kérdem én, mi Fradisták tán sí­rtunk a meccs után? Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →