Szomorkásan teltek csütörtök utolsó percei. Az autónk nesztelenül suhant az autópályán, beborította az éjszakai sötétség, és csak néha-néha villantak fel a szemben jövők fényei. Mindez csak pillanatokra, majd újra csend és sötétség. Nem volt kedvünk beszélgetni az autóban, a hátsó ülésen Gyulus és Endre inkább egy kis szunyókálással várta az éjfélt, legszívesebben én is csatlakoztam volna hozzájuk, de az anyósülésen mégsem illik álomba zuhanni és egyedül hagyni Laudeturt a kormány magányával. Ahogy ránéztem láttam rajta, legszívesebb a lovak közé hajította volna a gyeplőt, a kocsi vezetés nélkül is hazatalál, annyiszor megtette már ezt a 120 km-t. A szomorúságot, a levertséget nem csak az elképzelés nélküli játék és a vereség okozta, annál régebben ülünk a lelátón, hogy mentsvárként ne tudnánk felidézni olyan időket, amikor már az is tapsot ért, ha eltaláltuk az ellenfél kapuját. Természetesen bántott az újabb vereség, a 0-7-s “eredményesség” a nemzetközi porondon, de a csütörtök éjszakai sötétséget nem csak a nap ágyba bújása okozta, hanem azok a lelátói hangok is, melyeket egyre erősebben borították be az arénát. Nem szeretem hallani őket, bár néha-néha a bírói tevékenységre én is elengedek néhány keresetlen jelzőt, de Fradi mezben játszóra soha. Ettől még jogos volt a bírálat, a szurkoló már csak ilyen, képes egy mérkőzésen belül a mennyet és a poklot is megjárni. A csütörtöki éj leple alatt hiába néztem fel az égre, csillagokat nem láttam, csak sötétséget. Akkor a pokol tornácán álltunk, ott meg is fogadtam, ha vasárnap is betlizünk (amivel az ultival nyerni is lehet), akkor az év utolsó mérkőzése volt a Celtic elleni, amikor felülök a lelátóra. Amely a gondolat pillanatában is túlzás volt, de a csalódottság és a szomorúság épp olyan borúval vette körbe a szemem, mint ahogy az éjszaka takarta be a suhanó autónkat. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Mozgalmas nyárba csöppentünk. A nap is kétszersült akciókat indított, voltak napok amikor késsel lehetett vágni a meleget, és úgy rimánkodtunk az esőért mint anno Kovács Kati a nyolcvanas évek közepén. A koszovói bajnok elleni első félidő elsősorban nem a mutatott játék miatt marad emlékezetes, hanem a 45 percig ránk tűző napsugarak miatt, mely olyan erővel zúdult ránk, hogy a huszadik perc tájékán már önként beleugrottam volna egy szilvaaszaló kemencében, bár én már egy kicsit rágós vagyok és nem is vagyok édes (bár a cukorszintemmel vannak gondok), plusz nem is szeretném magamat aszalt állapotban egy élelmiszerbolt polcán látni. Inkább maradok a fotelom biztonságában, mely 500 nap után, a Prishtina elleni mérkőzésen újból a Szentélybe költözhetett. A covid is szabira ment, adva egy kis szabadságot, bár az is lehet, hogy csak elutazott a tengerpartra feltöltődni, hogy egy újabb mutáns képében tudjon ősszel visszatérni. Jó lenne ha belefulladna a vízbe, hagyjon minket élni, szabadon utazni és teltházak előtt folytatni azt a sorozatot, mely az elmúlt három évben oly sok örömet okozott. Ehhez most új edzőt “találtunk”, a játékosállományunk is egy kissé átalakult, egyre mélyebbre tudunk nyúlni a zsebbe. Elvárások vannak, a bajnoki címek, az EL és BL csoportkör után megnőtt az étvágy, mely nem vegán és nem is diétás. A “kötelezőnek” címkézett első két fordulót simán vettük a BL-ben még akkor is, ha néha-néha akadozott még a gépezet. Főleg a hátsó alakzatokban, de erre meg sokan rávágják, hogy mi a fene gondon volt vele, hiszen négy meccsen csak két gólt kaptunk. És ha ehhez még hozzávesszük az edzőmérkőzéseket (4) is, akkor a “pontveszteség” mellé csupán egy kapott gólt lehet felírni a jegyzőkönyvekbe. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem erre készültünk. Újfent csalódnunk kellett. Egy hete az arénában már telepítették a tűzijátékot, minden bizonnyal az öltözőben készenlétben álltak a 32-s feliratú pólók. Nem csak a klub, de a szurkolók is készültek. Én is voltam olyan balga, hogy már a Felcsúti meccs előtt “gyártottam” egy ünnepi képet, amit a lefújás után akartam egyből a világ elé tárni a facebook oldalunkon. De elkészült az új, helyesebben a 31-s számot lecserélő bannerünk is és a fotelszurkolós grafikára is rábiggyesztettem a 32-s számot. Hogy jött volna ki, hogy miközben már bajnokok vagyunk, a Fradi labdarúgásának történetét feldolgozó oldalunkon a banner nem hirdeti az újabb diadalt? Kár volt ennyire sietnem. A múltheti hazai iksz után még úgy voltam vele, jó-jó, egy kicsit előre dolgoztam, de a Rebrov-i hagyományokat követte, idén is idegenben leszünk bajnokok. Bele is nyugodtam, hiszen bár jobb lett volna a Szentélyt megtisztelni egy újabb arannyal, de szurkolók nélkül lassan már az is egy üres farkasveremmé válik, melyben csak akkor van élet, ha abban 4-5 farkaskölyök az anyjuk biztonságában készül a nagy betűs életre. Abban is biztos vagyok, ha a lelátó megtelhetett volna, a bajnoki címünk már hetekkel ezelőtt megszületik. Nem engedtük volna ezt a lagymatag, erőtlen és hit nélküli játékot. Az is valószínű, hogy a játékosok sem vállalták volna fel. De most megtehették és meg is tették. A Felcsút ellen még megbocsájtható volt (az sem volt könnyű), de amit tegnap Kisvárdán láttunk, attól már sötétbe borultak a zöld-fehér házak. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A kilencvenes évek elején a filmszínházak bemutattak egy különös filmet, mely akkor még csak a két főszereplő miatt vonzotta a nézőket, majd idővel kultikussá vált. Egy időjósról szól, akinek a kisvárosba kell utaznia és ahol egy téves előrejelzése miatt az egyik napról a másikra megváltozik az élete. Helyesebben a napok, az események egyformává válnak, minden reggel ugyanúgy ébred, minden nap ugyanaz történik vele, mely egy idő után kezd elviselhetetlenné válni…Bill Murray és a csodálatos Andie MacDowell főszereplésével készült film az Időtlen időkig, amit a jelen Marveles filmjei bár a raktárak mélyére helyeztek, de a jelenünkben nagyon is aktuálissá vált. Egyrészt a covid-19 miatt, a karantén szorításában, a bezártság ugyanúgy telepszik ránk, mint Murray-re, mi úgy érezzük, minden nap ugyanaz történik. Lenne egy közös élmény, mely legalább 90 perc erejéig ki tudna szabadítani minket ebből az egyhangúságból, de a jelenlegi Fradi olyan mint Bill Murray által megformázott időjós, mérkőzésről mérkőzésre ugyanazt kapjuk, amit egyre nehezebb elviselni. Nekünk még nem kell orvoshoz, pszichiáterhez fordulni, a tavalyi élmények még erősebbek annál, ráadásul az örök nagy üldöző hétről hétre meg is könnyíti a helyzetünket. Murraynek könnyebb dolga volt, hiszen Andie MacDowell “segítségét” bármikor mi is elfogadnánk. Bár ha jól belegondolok, az óév utolsó napján mi sem úgy vágtunk bele az előttünk álló 365 napba, hogy az már az elején megbicsaklik. Arra meg végképp nem számoltunk, hogy mérkőzésről mérkőzésre ugyanezt éljük át. Gyenge első félidő, formán kívüli játékosokkal, céltalan labdázgatással, bekapott góllal. Majd a szünet után varázsütésre ébredés, mely a DVTK elleni kevésnek bizonyult, a Felcsút és a Kisvárda ellen elég volt a döntetlenhez. Kivétel a Budafok volt, mely után már azt éreztük, hogy vége a történetnek, kedvenc időjósunk is új napra ébredhet, de tévedtünk. A Kisvárda ellen újra ugyanazt kaptuk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Mielőtt bárki is azt vágná a fejemhez, hogy a BL-csoportkörös mámoromban lekicsinylő, deklaráló címet adok a tegnap esti győzelemnek, már az elején leírom, minden tiszteletem a várdai alakulat játékának, küzdésének, mellyel egy kicsit sikerült megnehezíteni a dolgunkat. Zárójelben annyit még hozzátennék, hogy az előbb említett tisztelet halványul egy kicsit, ha azokra a helyenként kíméletlen és durva belépőkre gondolok, amit a mérkőzés hevében követtek el, be is is sárgultak úgy, hogy citromfák kezdtek nőni a várdai dombok mentén. Minden tiszteletem ellenére a győzelem mégis csak a kötelező kategóriába tartozott, egyrészt a 6 meccses múltunk miatt (6 győzelem, egyetlen kapott gól), mely péntek estétől hétre dagadt úgy, hogy a kapott gólok száma továbbra is egy. Másrészt meg míg a várdai legények legfeljebb Zalaegerszegig jutnak el, addig mi hétfőn már Barcelonáig repülünk, hogy kedd este pályára lépjünk minden focista álomstadionjában, a Camp Nou-ban. Aki már látta a Barca stadionját az tudja, hogy a gigantikus méretén túl nem valami szép alkotás, bár ha elhagyjuk a stadiont és végig sétálunk az arénát övező parkon le egészen a kikötőig és elébünk tárol a Baleár-tenger lenyűgöző látványa, ha tehetnénk, örökre ott maradnánk. De hát a csapatnak kedden nem a tengerpartban kell gyönyörködni, ahonnan ha jól rémlik egészen Mallorcáig ellátni (távcsővel biztosan), hanem a világ egyik legjobb csapata ellen kell bizonyítani, helyesebben fogalmazva inkább csak tisztességgel helytállni. Legyen bármilyen erős a zöld-fehér szívünk, azt tudjuk, hogy kb. annyira kötelező a Barcának a győzelem ellenünk, mint ahogy nekünk volt a Kisvárda ellen. Természetesen más a szint, a BL-csoportkör tényleg más kávéház, olyan érzés mint mikor a 19.század közepén Józsi bácsi felvonatozott Pestre és egy forró kávé kedvéért belépett a Pilvax kávéházba, melynek asztalai mögött Petőfi, Jókai, Tompa kanalazta a kávéját, szívta a pipáját, miközben a szabadságról álmodoztak. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →