13+1 perc a Lakat Károly teremben – Albert Flórián

Dr. Lakat Károlyról, a magyar labdarúgás és az FTC kiemelkedő egyéniségéről a Fradi futball-múzeumban termet neveztek el. Láthatók ott a teremben a hajdani trófeák. Lakat sikereit hirdető érmek, kupák, emléktárgyak, A klub úgy is tisztelegni kí­ván emlékének, hogy a nevezetes teremben esetenként 13 perces interjúkat rögzí­t a meghí­vott vendégekkel. Hogy miért éppen 13 percesek ezek a beszélgetések? Nos, Lakat Károly 13 alkalommal viselte a cí­meres mezt… A plusz 1 perc pedig az emlékezés a Fradi örökös tagjára… 

„Karcsi bácsi edzősége idején voltam Aranylabdás… ”

– Ezt egyetlen más magyar labdarúgó sem mondhatja, csak Albert Flórián…

– Pályafutásom alatt ő volt az az edző, akitől a legtöbbet tanultam. Nem véletlenül voltam akkor Aranylabdás, amikor Karcsi bácsi volt az edzőm… Szakértelme, pedagógiai képességei kitűnőek voltak. No persze, az életben is tanár volt. Taní­tott, méghozzá többek között a Hernád utca 3. számú iskolában is. Érdekes dolog, hogy én a Hernád utca 46-ba jártam. Nagyszerű dolog lett volna, ha én is odajárok suliba, hiszen akkor elmondhattam volna magamról, hogy nemcsak edzőm, tanárom is volt… Na persze éppen eleget taní­tott, nevelt bennünket a pályán is. Rövid, de velős játékosértekezleteket tartott. Klubszeretete, lelkesí­tő hatású történetei után igencsak felpezsdí­tette érzelmeinket. Alig vártuk, hogy kimenjünk a pályára és „széttépjük” az ellenfelet… Úgy érzem, egész pályafutásom alatt az 1967-es csapat volt az, amelyik nemcsak idehaza, de nemzetközi megmérettetésnek is bármikor eleget tudott tenni. Talán nem túlzás, ez a Lakat Károly vezette csapat szerintem az évtized Fradija volt.

– Lakat edzősége idején a Fradi három játékost is adott a Világválogatottba! Gondolom, ez is ennek az évtizednek a felejthetetlen eseményeit gazdagí­tja…

– Kimondhatatlanul szép emlék, amire gondolom nemcsak mi hárman – Novák Dezsővel és Szűcs Lajossal -, közösen hanem az egész klub mindenkor büszke lehet. A brazil szövetség jubileuma alkalmából rendezett mérkőzésen a hí­res Maracana stadionban játszani – szóval felejthetetlen élmény volt. Amikor megszereztem a Világválogatott gólját, valami egészen ünnepélyes érzést éltem át.

– Dél-Amerika után Észak-Amerika. Az Egyesült Államokban is játszottál. A következő Világbajnokság helyszí­nével kapcsolatosan milyen emléked van?

– A New York-i Randalls stadion az, amelyre mindig szí­vesen emlékezem, hiszen ott 1965-ben a nemzetközi torna nyitómérkőzésén telt ház – ott ez óriási dolog! – előtt játszottunk. És ami nagyon megható volt, és tulajdonképpen a meccs is ezért emlékezetes, az FTC-Kilmarnock találkozó előtt a kint élő magyarok velünk együtt énekelték a magyar Himnuszt! Valami egészen felemelő és megható percek voltak ezek…

– „Ugorjunk” ismét egy másik kontinensre. Ausztráliában volt az utolsó nagy túrád…

– Igen, 1974-ben, pályafutásom „végnapjaiban” először jártam Ausztráliában. A St. Georges Budapest ellen is játszottunk, és ott kevésnek találták azt az időt, amit a pályán töltöttem… Nagyon szerették volna, ha játékosként, vagy akár játékosedzőként ott maradok. Nekem is kedvem lett volna egy-két évet Ausztráliában játszani. Az ismert okok miatt azonban ez nem valósulhatott meg. 1974-ben még nem volt lehetőség arra, hogy magyar játékos külföldre szerződjön. Én pedig engedély nélkül soha egy percet sem töltöttem távol a hazámtól…

– A szűkebb hazád – immár évtizedek – óta az Üllői út. Búcsúgólod is itt, ezen a pályán esett, ahol egykoron, még a régi falelátók előtt rúgtad a labdát…

– Igen, a Vojvodina elleni mérkőzéssel itt az Üllői úti pályán búcsúztunk – Rákosival és Novákkal – az aktí­v szerepléstől. Ami a gólt illeti: Nyilasival kényszerí­tőztem, Tibi nagyszerűen adta a labdát, a kapus közben kiindult, és én háttal a kapunak oxival találtam el a labdát, amely a lécet érintve került a kapuba. Egész pályafutásom alatt nem lőttem ilyen tí­pusú gólt… Pedig bizony az évek elmúltak. A Fradinál ebben a hónapban töltöm be a 38. évem! Gyerekként kerültem ide, és most már ugye ősz fejjel próbálom egyesületem szolgálni. A Ferencváros nekem a második otthonom, sőt amí­g játékos voltam, több időt töltöttem itt a pályán, mint a családom körében.

– Itt, a Fradi múzeum termeiben nap mint nap találkozol a múltaddal. Akár egy tablókép, egy általatok nyert kupa vagy egy hí­res mérkőzés cserezászlója, nos, mindezt hogyan „viseled el”?

– Ilyen szemlélődés során is rádöbben az ember, hogy érdemes volt a pályán ezt az igen sok időt eltölteni. Sokan feltették már a kérdést, hogy szeretnék-e még egyszer ifjú, pályakezdő focista lenni. Én mindenkor azt mondom, hogy nem. És nemcsak azért, mert ez lehetetlen. Hiszem, vallom, és szinte biztosan tudom, hogy nem lehetnék még egyszer annyi sok szép siker részese, nem érne még egyszer annyi öröm, mint „hajdani” pályafutásom alatt.

(Fradi Újság, 1990. október)