1937.VII.25. KK, Ferencváros – Austria 6:1

A csoda olyan esemény, amelyet nem tartunk lehetségesnek vagy valószí­nűnek tapasztalataink és ismereteink fényében. Az emberekre jellemző, hogy várnak, számí­tanak arra, hogy hétköznapi életük során csodák történjenek velük. Littlewood törvénye szerint az emberek legalább havi egy csodára, meg nem magyarázható, fel nem fogható eseményre számí­tanak hétköznapjaikban. A csodákra emlékezni szokás, a csodákkal összefüggő személyek és helyek, tárgyak és módszerek misztikus kérdéssé válnak. A „tudományos” magyarázaton túl, csodák főleg a mesékben fordulnak elő, ettől függetlenül hiszünk a létezésében.

1937. július 25-én forró reggelre ébredt az ország. Tombolt a kánikula, igazi strandidőre hí­vogatott a vasárnap. A világ már nem volt ilyen békés, de az itthoni hétköznapokat még a harmincas évek gazdasági fellendülése és polgárosodása hatotta át. Valamint a labdarúgás, a sport és a Ferencváros szeretete. Ezen a kánikulai vasárnapi napon több tí­zezren várták a csodát és reménykedtek abban, hogy a Sárosi doktorék ledolgozzák az Austria elleni első mérkőzésen elszenvedett 4:1-es vereséget és továbbjutnak a KK sorozatban. Nagyon sokan hittek abban, hogy ahol olyan játékosok szerepelnek, mint Háda, Táncos, Polgár, Lázár, Kemény, Toldi és Sárosi doktor, abban a csapatban sokkal több van, mint a csodavárás lehetősége.

Hiszen Bécsben is jól játszottunk annak ellenére, hogy a gólokat az osztrákok lőtték, és a 22 ezer néző sem zarándokolt volna ki az Üllői útra abban a kánikulában, ha nem bí­zott volna a csapatban. A Fradi tábor már öt órakor elfoglalta a helyét, az Austria szurkolói nagy hangzavar közepette fél hatkor érkeznek. Fölényesek és biztosak voltak a továbbjutásban. Az öltözőben is pattanásig feszülnek az idegek, Sárosi doktor a hőség ellen sósborszesszel dörzsöli be a fejét, az illat belengi az öltözőt, Sándor edző humorosan meg is jegyzi: “Gyurika már előre elintézi a fejmosást!”

A Fradi legendás „Gyurkája” nem csak a fejmosást intézte el, hanem az osztrákokat is. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen egy olyan mérkőzésről emlékezünk ma, mely aranybetűvel került bele a Ferencváros történelmébe. Mindannyian tudjuk, hogy vannak olyan mérkőzések melyek soha nem törlődnek, melyeket mindig elő lehet venni, ha erőt és hitet akarunk merí­teni. Mert beleivódnak a szurkolók szí­vébe, lelkébe és olyan örömet okoztak, mely örökre elkí­sérte azokat, akik részesei lehettek. 1937. július 25-én, a forró nyári vasárnapon egy ilyen mérkőzésen ví­vtuk ki a továbbjutást. Nem nyertünk meg a kupát, mégis olyan önfeledt ünneplés és hangulat lengte át az Üllői utat mely ritkán adatik meg a szurkolók számára.

Hatalmas lendülettel kezdtek a csapatok, az Austria is tartott a Fradi rohamoktól, de arra a „csapásra” mely rájuk várt a 90 perc alatt nem számí­tottak. Már a 7. percben megszereztük a vezetést, Kiss beadását Kemény fejelte a kapuba. Felcsillant a remény, a nézők is egyre hangosabban buzdí­tják a csapatot. Továbbra is ostrom alatt tartjuk az Austria kapuját, mely a 25. percben érik góllá. Kiss távoli bombájába Sárosi teszi bele a lábát, mely következtében a labda védhetetlenül csapódik a hálóba! Máris 2:0! „A fele már megvan!” – lelkesednek a szurkolók. Az első félidő csodaváró hangulatát az utolsó percben „forrázzák” le az osztrákok, amikor is Riegler távoli lövése utat talál Háda kapujába. 2:1 a félidő, a szünetben mindenki arról beszél, hogy kár volt az utolsó percben bekapott gólért, de még í­gy sem veszett el minden.

Ha az első félidőre a „csodavárás” volt a jellemző, akkor a folytatás már maga volt a csoda. De nem a képzelet és az álmok mezején, hanem a zöld gyepen, a valóságban. Olyan második 45 perc következett, mely után eltűnt az álmodozás, mely után egész Európa a Ferencváros nevétől volt hangos. Az eddigi muzeális lapszemlék során is fordult már elő, hogy arra kértem a kedves olvasót, hogy olvassa végig az eredeti tudósí­tást, mert a hangulatot csak az tudja igazán visszaadni. Most is ezt kérem. Én is már többször átolvastam egymás után a második félidőről í­rtakat, és azon vettem észre magam, hogy beleborsódzik a hátam egy-egy rész olvasása közben.

„A Ferencváros felőrli az Austria erejét”, „Elképzelhetetlen örömmámor”, „Ostrom!”, „A rendőrség alig bí­rja a pályára özönlő lelkes szurkolókat visszatartani”, „Leí­rhatatlan öröm”, „Sárosit és Toldit a vállukon viszik a szurkolók az öltözőbe” – ezek csak kiragadott mondatok abból az érzésből, amit a nemcsak a szurkolók, de az újságí­ró is átélt a mérkőzésen.

A vége 6:1 és továbbjutás. Az álom valóság lett, és a valóság megmutatta az 1937-es Ferencváros igazi erejét. Nem kellett a sikerhez a képzelet szárnyán repülni, mert azok, akik a pályán voltak olyan klasszist képviseltek, mely a legnagyobb sikerek felé vezette a Ferencvárost. A következő állomás, már maga a döntő, 1937 őszén. Az Austria elleni siker után már nem álmodoztak a Fradisták a végső sikerről, hanem hittek benne.

Tudták, hogy olyan csapatuk van 1937-ben, melyre örökre büszke lesz minden Ferencvárosi szurkoló.

1937.07.25., Üllői út: Ferencváros – Austria 6-1, KK 3. forduló visszavágó

Nemzeti Sport & Sporthí­rlap