1957.VI.2. Ferencváros – Pécs-Baranya 3:0

1957. Ha csak magát az évszámot nézzük az emlékezés távlatából akkor nagyon sokunknak csak a történelemkönyvek és szüleink visszaemlékezései jelentik a kiindulási pontot. Ráadásul 1957 eltörpül a körülötte tornyosuló 1956 és 1958 között, hiszen „ötvenhat” örökre bevésődött a szabadságszeretők szí­vébe, 1958 meg Nagy Imre és társai meghurcoltatásának és a forradalom utáni leszámolási időszak kezdetét jelenti. Ezek között bújik meg 1957 szinte észrevétlenül, mintha nem is létezne, pedig súlyos terheket cipelt a hátán. Az emberek ott sí­rták ki a fájdalmat, ott indultak el sokan a nagy világba, ott próbálták a néhány napig ragyogó szabadság gondolatát nem feledve újra kezdeni a hétköznapokat. És Kádár János 1957. február 2-án nevezte Nagy Imrét „az ellenforradalmi felkelés szí­tójávᔝ és „árulónak”, ezzel elindí­tva azt a terrorhadjáratot mely egészen 1962-ig tartott és mely nemcsak Nagy Imre és társait, de tizenéves kamaszokat is gondolkodás nélkül küldött a halálba.

A sport sem tudta semlegesí­teni magát a politikai eseményektől. Nekünk Fradistáknak bőven kijutott a „jóból”. Azt minden Fradistának tudnia kell, hogy a kommunista rendszer 1950-től bűnösnek kiáltotta ki a Ferencvárost, betiltotta a nevünket, elvette a cí­merünket, a szí­nünket és a zászlónkat. Megpróbálta szétzilálni a szí­vünket is, de mint másban, í­gy ebben is tévedett. A zászlót elrejtették a szurkolók, a Fradi szí­v meg épp olyan lánggal égett 1950. február 19-én mint az előző 50 évben. Csak ezen a napon a külvilág számára már nem Fradiként, hanem ÉDOSZ-ként. Azt nem tudom, hogy a sors mennyire volt játékos kedvében, de tény, hogy az első meccsünket ÉDOSZ-ként, a Megyeri úton játszottuk az MTK ellen, a Szabadságharcos kupa keretén belül (1951-től már Bp. Kinizsire változott a nevünk). Hat évet kellett illegalitásban játszottunk, hat évet kellett átélnünk ahhoz, hogy az 1956-os szabadságharc és forradalom visszaadja a nevünket. Fradiként 1956 végén játszottunk először Újvidéken barátságos mérkőzést (nyertünk 3:1), de az igazi feltámadásunk napja 1957. január 27-e, amikor az Üllői úton léptünk pályára. Erről a történész-í­ró Nagy Domokos Imre (YSE) aki jelen volt a mérkőzésen egy nagyszerű í­rással emlékezik meg.

Érdemes újra elolvasni ahhoz, hogy igazán beletudjuk élni magunkat 1957 sorfordí­tó pillanataiba.

Ilyen előzmények után indult az 1957-es bajnokság. Alig maradt játékosunk, és bár voltak reménykedések a szurkolók között, hogy Kocsis, Budai és Czibor visszatér a Fradiba, de ebből végül is nem lett semmi. Csanádi Árpádnak kellett lerakni az új Fradi alapjait, mely a hatvanas években történelmünk aranykorszakát hozta el. Csupán egy évig volt a Fradi edzője, 1957 végén adta át a csapat irányí­tását Tátrai Sándornak. 1958-tól a Magyar Olimpia Bizottság főtitkára lett majd az OTSH elnökhelyettese, mégis a legmaradandóbb munkái azok a könyvek voltak (Labdarúgás 1-3, Labdarúgás alapfokon), melyekkel lerakta a labdarúgás alapjait és melyekből a hatvanas és hetvenes évek edzői tanulták a mesterségüket.

1957 csonka bajnokság volt, 12 csapattal és egyfordulós lebonyolí­tási rendszerrel, de legalább a végén volt bajnok (1956-ben nem fejeződött be a bajnokság) és ősszel már elindulhatott a teljes 1957/58-as bajnoki szezon. A Pécs-Baranya elleni június 2-i fordulóig a lényegi kérdések már eldőltek. A Vasas nyerte a csonka bajnokságot, az átalakult Fradi a negyedik helyet szerezte meg köszönhető annak, hogy utolsó két mérkőzésünket megnyertük. A mellékelt Képes Sport összeállí­tása szerint nem volt egy maradandó mérkőzés, az újság el is marasztalja mindkét csapat csatárait az egész szezonban nyújtott gyenge teljesí­tményük miatt. A Fradi 11 mérkőzésen csak 16 gólt lőtt ami magyarázatot is ad a csapat hullámzó teljesí­tményére.

A 84. percben Kertész viharzott el a jobbszélen és futtából a felső lécet találta el. A 87. percben ismét Kertész vitte fel a labdát. Egészen az alapvonalig ment, beadott és az előrehúzódott Dalnoki a közönség nagy üdvrivalgása közben a jobb alsó sarokba bombázott.”

A Pécs elleni 3:0 már gólparádénak számí­tott ahol főleg Fenyvesi Máté játszott eredményesen (két gólt szerzett), és emlí­tést érdemel Dalnoki Jenő is, aki 1950-ben játszott először a Fradiban (bár akkor már ÉDOSZ-nak hí­vtak minket, de nincs olyan Fradi szurkoló aki nem „Fradiként” emlí­ti azokat az éveket) és játékosként 16 évig szolgálta a zöld-fehéreket. Több, mint négyszáz mérkőzésen lépett pályára és 21 gólt szerzett, az egyiket éppen 1957. június 2-án, a Pécs elleni 3:0-ra megnyert mérkőzésen.

Az elején azt í­rtam, hogy 1957 szinte megbújt 1956 és 1958 között, de észrevétlen nem tudott maradni. Mindenki megpróbálta tovább élni az életét, gondoskodott a családjáról és pihenésképpen kijárt a meccsekre ahol a szurkolókon kí­vül karhatalmisták „óvták” a rendet. Magából kivetkőzött világ volt ahol nehezen találták meg az emberek a boldogulást. Volt egy hely ahol elillantak a napi gondok, volt egy hely ahol érezni lehetett az együvé tartozást, a közös boldogí­tó érzést, amit a Ferencváros jelentett. 1957-re visszakaptuk a nevünket és a ezzel a hitünket is. Kezdett kialakulni az a csapat, mely a hatvanas években sikert sikerre halmozott és világhí­rnevet szerzett. Rögös út vezetett odáig, de megérte.

– lalolib – 2011.aug.7.