1958.VIII.20. MNK Döntő, Ferencváros – SBTC 2:1

Végre kupadöntő! – lelkesedett a Népsport újságí­rója az 1955-56-ban megkezdett, és 1958. augusztus 20.-án a döntőhöz ért Magyar Népköztársasági Kupa beharangozó í­rásában. Talán első olvasásra is feltűnik, hogy az első mondat mennyi történelmi utalást rejt magában. Először is az újság neve már utal arra, hogy milyen társadalmi változások következtek be hazánkban a háború utáni években. A Nemzet szót felváltotta a Nép, mely sajnos a rendszerváltásig tartotta is magát. Ahogy a Magyar Kupa elnevezés is kibővült, a népköztársasági szóval mely már végérvényesen kötődött a szovjet befolyású kommunista diktatúrához. Ehhez meg, ha hozzávesszük, hogy az 1958-ban megrendezett döntő az 1955-56-os kií­rás befejezése, már tudjuk, milyen időben és milyen közegben futottak ki a csapatok aznap, hogy eldöntsék a kupa sorsát.

Azt viszont nem tudjuk, csak sejtéseink vannak, hogy milyen lelkiállapotban voltak. Mert szí­vűket biztos mardosta az elmúlt két év. A forradalom leverése, a szovjet tankok lánctalpainak morajlása, a családtagok, a barátok eltűnése, kivégzése, a csapattársak nyugatra szökése. És a legfrissebb seb, amit 1958. június 16.-án ejtettek a magyarok szí­vében, amikor néhány napos tárgyalás után, kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst ezzel próbálva teljesen leszámolni a forradalom eszméjével. „A forradalom egy hirtelen, gyönyörű villámcsapás volt, életemben először és talán utoljára ekkor éreztem, hogy egy kis artéria vagyok a magyarság érrendszerében.” – í­rta Keszei István, mert tudta, a sok kis artéria egyszer csak úgyis kilöki magából az idegen testeket. Több mint harminc évet kellett várnunk rá.

„Az 59. percben viharos gyorsasággal következett a ferencvárosi gól. Rákosi hosszan előrevágta a labdát, Friedmanszky villámgyorsan kiugrott, senki sem érte utól, Oláh is kifutott és a középcsatár a kapus mellett a bal sarokba helyezett, 2:1!

Végre kupadöntő! – lehetett itt lelkesedni egyáltalán? Talán ennek a hiánya, plusz a félelem és a néma tiltakozás miatt is, csak 10 ezer drukker előtt kezdődött a találkozó a Ferencváros és a Salgótarján csapatai között. Ehhez jött még az időjárás is, mely a mérkőzés kezdete előtt a ragyogó nyári jellegét mutatta, de ahogy Virág sí­pjelére megkezdődött a mérkőzés, már sötét fellegek gyülekeztek, és erős széllel az eső is megérkezett. Talán a sors fintora volt az időjárás, de í­gy utólag a bí­ró szerepeltetése is. Egy fricska a kor szellemének. Mert gondolom, Virág elvtársat sem kell bemutatni Bacsó Péter filmjéből, és bár tudom, hogy a két Virágnak nincs köze egymáshoz, de tudom azt is, a véletlenek néha szándékosan játszadoznak velünk. Mert „az élet nem habos torta, Pelikán.”

Ahogy a kupadöntő sem volt az csapatunk számára, mert kemény küzdelemben sikerült győznünk 2:1-re Friedmanszky duplájával úgy, hogy Oroszt a második gólunk előtt, az 58. percben a bí­ró kiállí­totta. És bár ezután többet birtokolta a labdát a Salgótarján együttese, csapatunk magabiztosan őrizte az előnyét. Az a csapat, mely már formálódott, melynek az összeállí­tásában már feltűntek azok a nevek, melyek a hatvanas években a Fradi aranykorát jelentették: Mátrai, Vilezsál, Rákosi, Fenyvesi.

Végre kupadöntő! – lelkesedett az újságí­ró. Maga a mérkőzés örömteli volt, hiszen csapatunk megszerezte tí­zedik kupagyőzelmét. Az egyéni apró örömökön túl, más jó nem nagyon történt 1958-ban. Egy reményteljes forradalom leverése után, a terror évei következtek. Csak úgy jöttek mentek a Virág elvtársak és gázolták át embereken és kényszerí­tették ránk a hazugságot.

De kibí­rta az ország, kibí­rta a csapat, és kibí­rta a zöld-fehér szellemiség. Elindulva egy aranyúton, mely az 1965-ös VVK győzelemig vezetett.

(Lalolib)