1972.XI.25. Pécsi Dózsa – Ferencváros 1:2

Azt már észrevettem magamon, hogy egy bajnoki vereség után sokkal nagyobb figyelmet fordí­tok a régmúlt mérkőzéseinek a böngészésére. Nem csak azért, mert sokan gondoljuk úgy, hogy a múltunk nélkül a jelenünk sem ér sokat, hanem azért is, mert számomra mindig erőt adnak a régmúlt időszak győzelmei. Ezen túl meg mindegy, mi változik, és főleg hogyan változik, a múltunk mindig velünk marad. Ráadásul jó dolog úgy felkészülni és ráhangolódni a következő bajnoki mérkőzésre, hogy közben kutakodunk a dicső múltunkban. Főleg akkor, ha olyan csapattal mérkőzünk, akivel bár elég sokszor találkoztunk az elmúlt évszázad során, de akiről eddig még csak egy muzeális lapszemle született. Ez pedig a sorozat közel három éves története során csak olyan csapatokkal fordult elő, akik vagy újoncok voltak az NB I-ben, vagy az archí­vumunkban nem találtunk olyan mérkőzést melyről „muzeális” dokumentumunk van.

A hétvégi ellenfelünk a PMFC az első kritériumnak felel meg. A 2011/12-es idény újonca a baranyai együttes, akik ősszel már vendégeskedtek az Üllői úton és győztek is 1:0-ra. Annak a mérkőzésnek a beharangozójára egy 1957-es mérkőzést idéztünk fel. Azóta szerkesztőségünk több mázsa újságot dolgozott fel, í­gy a tavaszi „visszavágóra” már több olyan találkozót találtam melyre érdemes lenne visszaemlékezni és mely talán elegendő „muní­ciót” tartalmaz ahhoz, hogy sikerrel vegyük a pécsi kirándulást. Ami akkor sem í­gérkezne könnyűnek, ha csak a dicső múltunkat vizsgálnánk. NB I-es találkozón eddig 42 alkalommal léptünk pályára Pécsett, melyből elég egyenletes osztoztunk a pontokon: 14 győzelem, 14 döntetlen, 14 vereség. Amikor először szembesültem az előbbi statisztikával eléggé meg is lepődtem, hiszen kevés olyan csapat van a jelenlegi mezőnyben, akivel ilyen kiegyenlí­tett eredményt értünk el.

A pécsi fociklub 1950-ben alakult Pécsi Dózsa névén (akkor még a mezük szí­ne lila-fehér volt), és 1955-ben már tagja a legmagasabb bajnoki osztálynak, igaz ahhoz kellett a Kőbányai Dózsa visszalépése is, ami talán nem is volt véletlen, ismerve a kor politikai viszonyait. Ezek után is elég változatosan szerepeltek a pécsiek, ötször estek ki az NB I-ből, de mivel a pécsi foci mindig nagyszerű játékosokat nevelt, a legtöbb esetben elég hamar vissza is kerültek a legmagasabb osztályba. Rapp, Róth, Mészáros, Dunai II., Gera, Tököli, Zombori, Disztl testvérek – és folytathatnánk a sort, akikre igazán büszkék lehetnek a pécsi klubnál. Mint újonc csapat, 1955-ben kétszer is játszott a Fradival (Bp. Kinizsi) és mindkétszer vereséget is szenvedett, de utána voltak olyan évek amikor bizony a nekünk nem termett túl sok babér ha a Mecsekalján vendégeskedtünk. Először 1959-ben kaptunk ki 3:2-re, de utána is voltak fájdalmas vereségek.

1969-ben a 18. fordulóban kaptunk ki 1:0-ra mely a vezető helyünk elvesztését jelentette, de emlékezetes „pofonnak” számí­tott az 1972-es 3:1-es az 1982-es 4:2-es vereség. Persze nem volnánk Fradisták ha a vereségek mellett nem emlí­tenénk meg nagyszerű győzelmeket is, melyek közül az 1965-ös 5:2 és az 1979-es 4:3-as maradtak örökké emlékezetesek. Döntetlenek is voltak szép számmal, melyek közül az 1979-s „ví­zilabdás” eredményt, a 4:4-et kell emlí­teni ahol háromszor is vezettünk, de a végén Nyilasiéknak kellett harcolni a pontszerzésért. Ennyi érdekfeszí­tő és változatos mérkőzés ellenére egy aránylag békés mérkőzést emeltem ki az archí­vumból. Ráadásul egy olyant, melyről elég kevés beszámoló maradt fel. Hogy akkor miért az 1972. november 25-i, 2:1-re megnyert találkozó kerül most a reflektorfénybe? A győzelem mellett, két olyan játékos játszotta a főszerepet azon a mérkőzésen, akiknek pályafutása mindkét csapat történelmében fontos helyet foglal el.

Rapp Imre, a pécsiek legendás kapusa

Az egyik Rapp Imre, a pécsiek kapusa, aki azon az 1972-es mérkőzésen mindkét gólban benne volt, de természetesen nem ezért a bakikért emlékeznek a mai napig a legendás hálóőrre, aki 1965-ben került Pécsre és tí­z éven át szolgálta a csapatot. Nagyon sokak szerint a hatvanas évek egyik legjobb kapusa volt, a hálóőrök között ő volt az első, aki a Népsporttól 10-es osztályzatot kapott, amit 1973-ban érdemelt ki, amikor az Üllői úton védte ki a Fradi támadók „szemét”. De hasonlóan jártak az angol Newcastle United játékosai is, akik 1970-ben a büntetőpárbajban tanulták meg egy életre Rapp Imre nevét (három büntetőt is hárí­tott). Ettől függetlenül valahogy mindig a háttérben maradt, csupán egy alkalommal húzhatta magára a válogatott mezt, de akik látták védeni, és akik ismerték, azok rajongtak érte. Magabiztos kapust és egy nagyszerű embert ismertek meg a személyében.

Az a fajta magabiztosság mely egész pályafutását jellemezte, éppen 1972. november 25-én mondott csődöt a Ferencváros ellen 2:1-re elvesztett mérkőzésen. Először a 4. percben, amikor Szőke közeli lövése a lába között talált utat a hálóba. A gól megzavarta, utána többször is bizonytalankodott, de azokból nem született újabb zöld-fehér találat. Sőt a lelkes hazaiak az első félidő vége előtt egyenlí­teni is tudtak. A második félidőben mindkét oldalon voltak helyzetek, de a Fradi győztes góljához ismét kellett Rapp bizonytalansága, amit végül is Juhász használt ki. Az a Juhász István, aki több más mérkőzéshez hasonlóan a mezőny legjobbjának választottak. Lelkes, csupaszí­v játéka 490 mérkőzésen kápráztatta el a zöld-fehér szurkolókat, melyeken összesen 84 gólt szerzett. Négyszeres magyar bajnok, háromszor nyert magyar kupát, tagja volt az 1965-ben VVK-t nyert csapatnak, 1968-ban olimpia bajnok és 1974-től a Ferencváros örökös bajnoka. 1975-ben, az emlékezetes KEK elődöntő visszavágója után, a Crvena Zvezda edzője í­gy értékelte a Fradi továbbjutását: „Ha Juhász nálunk játszik, gólokkal verjük a Fradit.”

De ő 1976-ig Magyarországon csak a Fradiban játszott, ott érte el azokat a sikereket melyek legendás játékossá tették a „doktor urat”. Köztük volt az 1972-es Pécsi Dózsa elleni győztes mérkőzés is, ahol a mezőny legjobbja is volt és egy másik nagyszerű játékos hibájának köszönhetően a győztes gólt szerezte. A hiba „gazdáját” Rapp Imrének hí­vták, akinek közel húsz éves pályafutását a bravúrok és a magabiztosság jellemezte. De hát a foci ilyen, néha kegyetlen is tud lenni és úgy alakí­tja a sorsokat, hogy a végén van aki örül és van aki szomorú.

1972. november 25-én a Juhász Pista örülhetett a győzelemnek és Rapp Imre szomorkodhatott a vereségért. Egy mérkőzés, két legendás játékos, és egy muzeális lapszemle.

– lalolib – (2012. március)