1975.IV.23. KEK, Crvena Zvezda – Ferencváros 2:2

A huszonegyedik században a média teljesen rátelepedett a mindennapjainkra. Ma már szinte el sem tudnánk képzelni az életünket mobiltelefon, internet nélkül, az egyes kábelszolgáltatók már annyi tv csatornát ömlesztenek ránk, hogy ha már az is egy esti elfoglaltság, ha egyenként végigpásztázzuk a kí­nált műsorokat. Most arról természetesen nem szeretnék vitát nyitni, hogy a média milyen hatással van ránk, hiszen csak egyetlen mozdulatra van szükség ahhoz, hogy le is vessünk magunkról ezt az erőszakos terhet.

Arra azért kí­váncsi lennék, hogy a média által uralt világba született nemzedék vajon eltudja-e képzelni a mindennapjait ezek nélkül. Mert bizony voltak olyan idők, amikor ezek nélkül éltünk. Voltak idők, amikor (és itt csak a huszadik századra gondolok), amikor csak rádió volt. A hatvanas évek elején már hazánkban is megjelent a TV. Ezzel együtt a világ nem nyí­lhatott ki előttünk, mert az akkori hatalom kézi vezérléssel irányí­tott, igaz a rádión lehetett fogni a „Szabad Európát”, bár ezért az „ellenséges tevékenységért” börtön is járhatott.

Ezek a gondolatok azért jutottak eszembe, mert bár a hetvenes években egyre több háztartásban volt tévé, de mivel csak két adó volt fogható, nem voltunk olyan kényelmes helyzetben, mint manapság, hogy nincs nap focimérkőzés közvetí­tés nélkül. Azokban az években legfeljebb a hazai meccsekből lehetett néhányat látni, ezért aki „élőben” akarta követni a mérkőzéseket, fülét a rádióra tapasztotta. A ma már nyugodtan legendásnak minősí­thető körkapcsolásos közvetí­tés a rádió legnépszerűbb műsora volt.

1975. április 23.-án, a továbbra is kimondhatatlan nevű Crvena Zvezda elleni belgrádi visszavágót is rádión keresztül izgultuk végig. Bár akkor volt nekem egy Videoton táskarádióm, apámat nem lehetett eltántorí­tani a „Diadal” mellől, melyen kész művészet volt megtalálni a Petőfi rádiót, ráadásul recsegett és ropogott is rendesen, í­gy nehéz volt kitalálni, hogy vajon a százezres közönség hangorkánja, vagy a rádió recsegése nyomta el Novotny Zoltán (vagy Vass István Zoltán, erre már nem nagyon emlékszem) hangját.

Más szavakkal nehéz jellemezni, de elképesztő egy mérkőzés volt! Bár a Fradi eddig is sok nagy csatán volt túl, amí­g eljutott a döntőbe, de az a pokoli hangulat mely a belgrádi Maracana stadionban (ma már csak 56 ezer a befogadóképessége) fogadta, az még a tapasztalt játékosokra is béní­tóan hathatott volna. A szakmai stáb Dalnoki Jenő vezetésével azonban remekül felkészí­tette a csapatot…

…és a vérmes hazai szurkolók legnagyobb megdöbbenésére már a hetedik percben megszereztük a vezetést Pusztai góljával (aki pályafutása egyik legfontosabb góljának nevezte), ezzel összesí­tésben már 3:1-re vezettünk.

A gól meg is nyugtatta a csapatot és a félidő további részében is a Fradi akarata érvényesült. A jugoszláv csapat kevés helyzetet tudott kidolgozni, és amikor a szünetben a csapatok az öltözőbe vonultak, még a hazai nézők sem adtak túl sok esély a Zvezda továbbjutásának. Talán ezért vették elő idő előtt a petárdákat és olyan tűzijátékot rendeztek, hogy percekig sötét felhő takarta el a stadiont. A közönség „tüzes” kedve átragadt a hazai játékosokra is. Heves Zvezda támadásokkal indult a második félidő, ami az 50. percben góllá is érett. Szinte felrobbant a százezres stadion! Addig sem volt egy barátságos „babazsúr” a mérkőzés, de ami ezután jött, az örökké emlékezetes marad a Ferencvárosi játékosok számára.

A jugoszláv játékosok teljesen „bevadultak”, melyhez a német bí­ró jó partnernek is bizonyult. Amikor a 70. percben minden előzetes figyelmeztetés nélkül kiállí­totta Bálintot már mindenki tudta, kegyetlen 20 perc vár még a csapatra. Öt perccel a jogtalan kiállí­tás után Filipovics góljával le is dolgozta hátrányát a Zvezda. Elkeseredetten rohamoztak a hazaiak, önfeláldozóan védekezett a Fradi, tombolt a százezer felajzott jugoszláv szurkoló. A drámai fordulat a 80. percben következett be. Mátét szabálytalanul szerelték a tizenhatoson belül. Tizenegyes!

Azt nem tudom, hogy végül is mikor született döntés arról, hogy Megyesi Pista végezze el a büntetőt. Talán a rutin, és a tapasztalat döntött. A lényeg az, hogy olyan nyugalommal helyezte a labdát a jugoszláv csapat kapujában, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.

Itt kapcsolódik össze a mérkőzés, a rádió, a riporter és a személyes emlékek. Most is hallom a büntető előtti füttykoncertet, a riporter remegő, elcsukló hangját és apám örömkiáltását a gól után. A vége 2:2, ami azt jelentette, hogy a Ferencváros bejutott az 1974/75-ös KEK sorozat döntőjébe!

Sajnos, az a rádió, amin végigkövettük a mérkőzést, már nincs meg. A következő nagy nemzetközi sikerre 20 évet kellett várnunk (1995, BL). Ha folytatódik ez a tendencia, akkor legközelebb 2015-ben számí­thatunk egy újabb bravúrra.

Mi marad nekünk addig? A bizakodáson túl, az emlékezés. Szerencsére van még dolgunk bőven, hiszen 1975. április 23.-án továbbjutottunk a Crvena Zvezda ellenében és bejutottunk a KEK döntőjében, ahol a Dinamo Kijev várt a csapatra.

A Bázeli döntőről, május 14.-én emlékezünk meg részletesen.

Crvena Zvezda – Ferencváros: 2-2, KEK Elődöntő