1983.VI.11. Csepel – Ferencváros 1-1

Nyí­l utolsó mérkőzése zöld-fehérben

Néha csak akkor vesszük észre az idő múlását, amikor visszatekintünk a múltba és egy-egy régmúlt esemény felidézése olyan közelinek tetszik, mintha tegnap történt volna, pedig azóta már egy fél emberöltő is eltelt. Persze az is elő szokott fordulni, hogy néhány évvel ezelőtti eseményt is már távolinak látunk, de azok melyek igazán közel esnek a szí­vünkhöz évtizedek után is olyanok, mintha megállt volna az idő. Ilyenkor az emlékek örvényébe kerülünk, szinte egyhelyben pörgünk és a szemünket sem kell becsukni ahhoz, hogy azt higgyük, amire emlékezünk az nem a múltunk egy darabja, hanem a jelenünk egy igen értékes pillanata. Mielőtt bárki is „rosszra” gondolna, a fenti dátum nem kapásból jutott az eszembe, ehhez kellett egy kis szerencse is mely most a lehető legjobbkor talált meg, í­gy megemlékezhetek egy olyan eseményről mely bár akkor szomorúságot okozott, de mégis fontos állomása volt egy legendás Ferencvárosi labdarúgónak.

Rendezgettem a képeimet (valójában egy grafikát kerestem amit feltehetek a facebookos oldalunkra) és amikor megpillantottam Nyí­l ezüstcipős karikatúráját az rémlett fel, hogy annak valamikor júniusban van az évfordulója. Annyit azért tudtam, hogy Tibor 1981-ben kapta meg az ezüstcipőt, mely csupán egy kis bolgár „fifikának” köszönhetően nem lett aranycipő (az utolsó fordulóban a bolgárok annyi gólt lövettek Szlavkovval, hogy végül is megelőzte Nyí­lt), de mivel a pontos dátumra nem emlékeztem, megnéztem Nyilasi Tibor adatlapját. Mivel az 1980/81-es bajnokság június 17-én ért végett, í­gy túl közelinek tartottam a karikatúra közzétételét, de mielőtt becsuktam volna az „ablakot”, egy másik dátum sietett a segí­tségemre. Nyilasi Tibor utolsó mérkőzése: 1983. június 11. Csepel-Ferencváros 1:1.

Amikor szembesültem a dátummal, akkor tárult fel igazán az emlékek tárháza. Közelmúltunk egyik legizgalmasabb és legszí­nvonalasabb bajnokságát vesztettünk el a Verebes József által dirigált győriekkel szemben. Akik látták az 1983. május 22-i, mindent eldöntő Rába ETO-Ferencváros rangadót, azok valószí­nűleg soha nem felejtik el. Nem csak amiatt, mert az akkori hí­radások az évtized meccsének titulálták és a 3:3-as döntetlen végül is a hazaiak bajnokságát jelentette, hanem Nyilasi Tibor mesterhármasa is örökre belénk ivódott. Főleg az első gólja, melynél a félpályáról indulva fektetve el az egész győri védelmet majd hidegvérrel gurí­tott a jobb alsó sarokba. Már vezettünk 2:0-ra, de a vége 3:3 lett, í­gy maradt a Győr egypontos előnye. És bár a 29. fordulóban felcsillant a remény, hiszen a Honvéd 71. percig vezetett a Győr ellen, de a végén Szepessy egyenlí­teni tudott, í­gy a végső döntés az utolsó fordulóra maradt. Nekünk csak egy Győri vereség jelentette volna a végső diadalt, de az utolsó fordulóban hazai pályán kiütötték az Újpestet (6:1), í­gy megvédték bajnoki cí­müket.

Abban talán már Novák Dezső taní­tványai sem reménykedtek, hogy elmarad a győri fieszta. Nem is bí­rtunk az utolsó fordulóban a Csepellel, bár vezettünk 1:0-ra, de ahogy rádión érkeztek a győri mérkőzés góljai, a csapat úgy engedett le. 1:1 lett a vége, ráadásul ismét a Verebes alakulat nyert előttünk, bár az előző bajnokságban 5 pontos volt a különbség, 1982/83-ban meg csak egy, de azokban az időkben ennek a második helynek nem nagyon tudtunk örülni. Utólag persze már másként vélekedünk, hiszen a következő évek a ferencvárosi labdarúgás „vesszőfutását” hozták és sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újból bajnoki cí­met ünnepelhessünk. Mely bajnoki cí­m Nyilasi Tibor nevéhez fűződik.

Szokolai és Mészöly párharca

Talán ő sem gondolta 1983. június 11-én amikor is utoljára futott ki a pályára zöld-fehérben, hogy kilenc év után már edzőként fogja ünnepelni a Fradi közönség. Egy fergeteges tavaszi hadjárat után érkeztünk el 1992. június 20.-hoz (ahogy látom lesz mire emlékeznünk ebben a hónapban), ahol a Diósgyőr legyőzésével foglalta keretbe Nyilasi Tibor Ferencvárosi pályafutását.

Talán egy kicsit elkalandoztam, de annyira gazdag a Ferencvárosi labdarúgás története és Nyilasi Tibor pályafutása, hogy nem volt nehéz elveszni az emlékek között. Pedig egy karikatúrával kezdődött, melynek „segí­tségével” jutottam el a mai dátumig, mely 30 évvel repí­tett vissza Nyí­l búcsúmeccséig, majd egy ugrással már a diósgyőri arénában találtuk magunkat egy olyan mérkőzésen mely sokunk számára „életünk meccse” volt és akkor még meg sem emlí­tettem a hazafelé vezető utat és az Üllői úti fiesztát.

Ezért is jó dolog néha elveszni dicsőséges múltunkban, mert nem csak felidézzük a régmúlt dicsőségét, de erőt is merí­tünk a jelenünkhöz és reményt is ad a jövőnkhöz.

– lalolib –