1985.VIII.10. Rába ETO – Ferencváros 4-5

Hirtelen nem is tudom, vajon mivel is kezdjem a mai muzeális bajnoki beharangozót. Egyből a “lecsóba csaphatnék”, hiszen kilenc gól történetével már be is telne a kockás füzet, de ahogy a jó magyaros lecsó is azért finom, mert olyan sok jóságot bele lehet rakni, hogy a végén már csak a nevében emlékeztet az eredeti receptre. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy sok férfitársam a lecsó helyett inkább a velős pacalt választja, de hát nem tehetek arról, hogy a népi mondás abba nem nagyon szokott belecsapkodni (legfeljebb a koleszterin). Mert az tény, hogy a nyolcvanas években úgy záporoztak a jobbnál jobb Fradi-Győr, vagyis Fradi-Verebes összecsapások, hogy azok közül számtalan került a labdarúgásunk aranykönyvébe. Gondoljunk csak az 1982-s 3:4-re, vagy az 1983-s 3:3-ra melyek a bajnoki cí­mekről is döntöttek, de a 1984/85-s bajnokság két „ötöse” (1:5, 5:2) sem volt „piskóta”. Főleg az utóbbi, hiszen ott dőlt el, hogy Sárosi Laci bácsinak végül is sikerül benntartania a Fradit az első osztályban.

Hogy végül is mégsem ezek közül választottam az talán csak a véletlennek köszönhető.

Vagyis az igazat megvallva az egyre gyatrább memóriámnak, hiszen az előbb felsorolt mérkőzésekről vannak „felvillanásaim” (főleg a Nyilasi gólok), de az 1985. augusztus 10-i, a bajnoki szezon első fordulójában, Győrött megrendezett gólparádé egyetlen mozzanata sem maradt meg. Pedig mindent elkövettem, hogy betörjek az emlékeim lezárt szobájába, hátha valamit ki tudok túrni a szekrények aljából, de a kulcs már régen elveszett, szerencsére szerkesztőségünk „kincsesbányájában” fellelhető az 5:4-re megnyert mérkőzés dokumentációja, í­gy azok segí­tségével mégis csak fel tudok tálalni egy magyaros lecsót, sok-sok érdekességgel (legalábbis remélem, hogy nem kozmálom oda).

Aránylag békésen indult 1985, bár ha a szovjet keményvonalasok előre látják a jövőt, akkor Gorbacsovot biztosan nem engedik a főtitkári székbe ülni. A késő nyár szenzációja volt, hogy megtalálták a Titanic roncsait a tenger mélyén, mi magyarok meg lelkesen tapsoltunk a Taróczy-Günthardt páros a wimbledoni győzelmének, miközben a legendás Tesla lemezlejátszón ábrándozva hallgattuk Bródy János Ne szólj szám albumát, rajta minden idők egyik legszebb és leghatásosabb dalával, a Ha én rózsa volnék-kal.

De most térjük vissza a zöld gyep világába, pontosan 1985. augusztus 10-hez, utazzunk le Győrbe, de lehetőleg időben, mert máskülönben nem jutunk be a stadionba. Nem azért mert olyan komoly biztonsági ellenőrzésen kellene keresztül vergődni, mint manapság, hanem azért, mert akkoriban Győr a magyar labdarúgás egyik fellegvára volt. A háttérben a kommunista gyáros Horváth Ede a Rába gyárával, a kispadon meg Verebes Józseffel, a „Mágussal”, bár az igazsághoz tartozik, hogy a klub legsikeresebb időszakának utolsó szezonja volt az 1985/86-s bajnokság.

Közel harmincezer szurkoló, két nagyszerű csapat, remek idő és két felkészült tréner a kispadon. Verebesről már szóltunk, akit előszeretettel neveztek Mágusnak, de nekünk Fradistáknak is volt egy mágusunk a kispadon, igaz ő nem varázsolt, csak pipázott, játékosként meg a szurkolók szerint „túl puha volt”, de örökké hű maradt és nekünk Fradistáknak az egyik legnagyobb legendánkká vált az élete során. Azt talán kevesen tudják, hogy Dalnoki Jenő és Verebes József a kispadon „ellenfelek” voltak, de játékosként két bajnoki mérkőzésen egyszerre viselték a Fradi zöld-fehér mezét. Sőt, az 1961. február 26-án, at SBTC ellen 4:1-re megnyert találkozón a harmadik gólunkat az akkor 20 éves Verebes szerezte, akinek az volt az első tétmérkőzése a Ferencvárosban. Dalnoki Jenő akkor már „öreg”, rutinos játékosnak számí­tott (1950-ben játszott először), í­gy elképzelhető, hogy a fiatal csatárt jól „megbúbolta” a gólja után, talán a fülébe is súgta, hogy „jó van fiú, csak í­gy tovább”. A tovább sajna elmaradt, mert folyamatos sérülések gátolták a fiatal ferencvárosi fiút.

Ami játékosként nem sikerült Verebes Józsefnek, az edzőként már többszörösen. 1981-től ült a Győri Rába ETO kispadján, a csapattal csak dobogós helyezést ért el (köztük volt két bajnoki cí­m is). A kezdeti „varázslat” 1985-re már kopni látszott, ennek ellenére a bajnoki nyitányon megrendezésre kerülő Fradi elleni rangadónak még a győriek voltak az esélyesei.

Bánki József

A találkozó előtt a pipás mester „morgolódott” is a sorsolás miatt, miszerint az első négy fordulóban háromszor játszunk vidéken, de ami végleg kihozta a sodrából a trénert, az egy banális hiba volt. Történt, hogy a friss nyári szerzeményünk, Strausz László igazolásába „elfelejtették” bepecsételni, hogy a csatár már a Fradi játékosa, í­gy nem léphetett a pályára. Helyette a mester Bánki Józsefnek adott bizalmat, aki egy rövid kitérő után 1982-től játszott ismét a Fradiban, de igazán nem tartozott Dalnoki Jenő alapemberei közé. Legalábbis a Győr elleni mérkőzésig, mert utána már a legtöbb bajnokin pályára lépett, de igazi „focikirály” a következő években lett az Üllői úton Bánki Dodó.

Rossz sorsolás, igazolás baki – nem a legjobb előjelekkel kezdődött a rangadó. Strausz nem léphetett pályára, de volt egy nagy visszatérőnk, Ebedli Zoltán személyében. Tudom, hogy eleve balgaság őt „visszatérőnek” nevezni, hiszen egy olyan játékosról van szó, aki egy évtizeden át egyet jelentett a Ferencvárossal. Mert ha azt halljuk, hogy „Ebédlő” vagy „Ebi”, akkor mi Fradisták nem a konyhára és nem is a békák egyedfejlődésére gondolunk, hanem egy örökké bohém, szertelen játékosra, aki úgy irányí­totta a csapatot, mint Leonard Bernstein a Londoni Filharmonikusokat, és aki olyan pontos, tért ölelő átadásokkal indí­totta a csatárokat, hogy arról csak a legendák szintjén lehet beszélni. De 1984-ben, Vincze Géza érkeztével el kellett hagynia a Fradit, majd a második „apjaként” tisztelt Dalnoki Jenő hí­vására 1985 nyarán visszatért oda, ahová mindig is tartozott.

Bár már 500 Fradi mérkőzés volt a lábában mégis tartott egy kicsit attól, hogy vajon a közönség megbocsájtja-e neki azt a gólörömöt, amit lila-fehér mezben mutatott be a Fradinak lőtt gólja után 1984. október 27-én. A szurkolók igazán soha nem felejtenek, í­gy Ebédlő is fölöslegesen izgult, hiszen tudtuk, hogy az akkori öröm nem a Fradi ellen, hanem Vincze Gézának szólt. Ráadásul a kételkedőknek nem is hagyott túl sok időt, hiszen a találkozó hatodik percében, egy Bánkitól kapott labdát a tőle megszokott könnyedséggel helyezett a győri kapuba, ezzel megszerezve a korai vezetést.

A gyors gól válasz is volt azoknak akik féltették a csapatot a győriek fergeteges kezdésétől amiről nagyon is hí­res volt a Verebes-legénység. Mindig „gondolkodás” nélkül estek neki az ellenfélnek, épp úgy, ahogy a Fradi tette mindig az Üllői úton. Ebedli vezető gólja után közel fél óráig dúlt az „adok-kapok”, mindkét csapat a támadásra helyezte a hangsúlyt, a kapuk felváltva kerültek veszélybe. A hazaiak minél gyorsabban szerettek volna egyenlí­teni, de a Rab-Takács-Jancsika trió remekül szűrt, hátul Pintér elegánsan „söprögetett”, elől meg Zsinka úgy száguldozott a jobb oldalon, mint egy vadra hajtó jaguár.

Zsinka és Pintér …

Az első félidő végén eldőlni látszott a mérkőzés. Kvaszta a felezővonalnál támadta le a győrieket, megszerezte a labdát, begyorsí­totta a rakétáit és mire feleszméltek a hazai védők már Mészáros mellett is elhúzta a labdát, majd nem cifrázva tovább a dolgot, úgy harmincról az üresen tátongó kapuba gurí­tott. A csapat még ünnepelt és készült a pihenőre, amikor két percre rá jogos büntetőből szépí­tett a Verebes legénység.

Az első negyvenöt perc is remek küzdelmet hozott, de a második már duplán kiérdemelte az ötcsillagos minősí­tést. Hat gól, az egyik szebb, mint a másik, nagyszerű támadások, lüktető iram, parádés egyéni teljesí­tményeket. Előbb Bánki lőtt húszról parádés, jobb külsős gólt, majd Hannich 25-ről bombázott Zsiborás kapujába. Pintér „öngóllal” egyenlí­tett, de néhány perc múlva Zsinka hagyta faképnél az egész győri védelmet, mely után újra nálunk volt az előny. A hajrában Rab „utánozta le” Pintért, újabb öngól és 4:4! Ezzel még nem volt vége a gólparádénak. Ezekben a percekben úgy estek a gólok, mint az Indul a bakterházban a Banya kukoricagombócai.

A végső „csapást” a mezőny legjobbja Zsinka vitte be, amikor is a 85. percben a lesre játszó védők mellett kiugrott és az elébe Zrinyi Miklósként kirontó Mészáros fölött egy hanyag, de elegáns mozdulattal a hálóba í­velte a Fradi ötödik gólját. A középkezdés után még Hannich lőtt egy zúgó kapufát, de maradt az 5:4 egy olyan parádés mérkőzésen mely méltó folytatása volt a nyolcvanas évek Fradi-Győr összecsapásainak.

A „záróra” előtt még néhány érdekességet meg kell emlí­teni, hiszen a két csapat története nem csak az edzőkön keresztül kapcsolódik össze. Pintér „Pinyő” Attila 1985-ben, 19 évesen (!) volt a Fradi középhátvédje – majd egy kalandos út után 1993/94-ben 13 mérkőzésen játszott a Győri ETO-ban, jelenben meg ő ül a csapat kispadján. Rubold Péter, a Fradi saját nevelésű játékosaként 1978-ban mutatkozott be az első osztályban, majd Verebes mester hí­vó szavára, 1985 nyarán Győrbe igazolt, és ezen az 5:4-s mérkőzésen játszott először bajnokit a Győr zöld-fehér mezében.

Az egyesületi szí­nek mellett sok egyéb kapcsolódási pont is van a Ferencváros és a Győri (Rába) ETO csapatai között. De épp ez bizonyí­tja, hogy két csapat 94 éves múltja mennyi nagyszerű emléket, edzőt, játékost adott a magyar labdarúgásnak.

Az egyik ilyen maradandó emlékű mérkőzést 1985. augusztus 10-én játszottuk és nyertünk egy gigászi csatában 5:4-re.

Jó volt emlékezni rá.

– lalolib –

Képes Sport, 1985. augusztus