3333 NAP AZ ELNÖKI SZÉKBEN…

Harót János

Egy évtizeden át – 1970-től 1980-ig – volt a klub ügyvezető elnöke. Az FTC-ben ilyen hosszú ideig egyetlen elnök sem tevékenykedett 1945 után. Vezetése alatt igen sok hazai és nemzetközi sikert ért el az FTC, szinte valamennyi sportágban. Tény, hogy a Fradi története során ebben az évtizedben nyerte a legtöbb magyar bajnokságot és az új FTC-klubház és a stadion is Harót János elnöksége idején vált valósággá. 

Életem egyik nagy fejezete az elmúlt évtizedben játszódott le: 1970. január 31-én megválasztottak a legnépszerűbb magyar sportegyesület, a Ferencvárosi Torna Club elnökének!

Most 1979-ben, ha visszatekintek arra, hogy mit és hogyan cselekedtem, bizony a sok tettet ismét átélve elmerengek azon, honnan volt erőm végigcsinálni? 1970-ben egy évek óta pálya nélküli, létesí­tményekben viszonylag szegény, anyagilag, gazdaságilag „megviselt” egyesületet vettem át. Amikor először nyitottam ki irodám ablakát a kilincs a kezemben maradt … A klubház egyik termében egy elnökségi ülés alatt leesett a mennyezetből egy darab vakolat… A régi B lelátó helyén homokbuckák, gödrök váltogatták egymást, s benőtte a gaz a régi hí­res helyeket…

A neves játékosok közül pedig először Páncsics átigazolási ügye borzolta fel a kedélyeket. Hosszú végnélküli tárgyalások eredménye volt, hogy a kitűnő hátvédet rábí­rtuk, az Üllői úton játsszon tovább. Illetve csak játszhatott volna, hiszen közben megindí­tottuk a régen várt stadion épí­tését, s a pálya és környéke már az új létesí­tményt körvonalazta. A Népstadion volt ekkor még az „otthonunk”, ott próbáltak a közönség vágyát teljesí­teni: bajnokságot vagy kupát nyerni!

Sok-sok probléma volt: egyeztetni kellett a különféle érdekeket, de a legjobban egyet, a klubérdeket kellett szem előtt tartani. Aránylag kevés edzőcserével „megúsztam” a csapatsportok kritikus személyi változásait.

Igaz viszont, hogy ezek a változások mindig viharosan alakultak, s ezektől volt hangos a magyar sportsajtó. Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy minden ilyen „válságos” helyzetben a legjobb, illetve legmegalapozottnak tűnő megoldást igyekeztünk választani.

Választottuk, mert nem magam dolgozom, s nem kizárólag személyemhez fűzöm a sikereket. Csak egyik alkotójának, résztvevőjének tartom magamat. Mert amiket elértünk azok tények, s azt tőlünk elvenni már nem lehet, az a mi munkánk, a mi büszkeségünk. Először 1971-ben felavattuk a modern klubházat, olyant, amilyenről az „ősök” még csak álmodni sem mertek. Azután felépült egy olyan birkózó „paradicsom”, amely ma is az egyik legszebb az országban. Amire évtizedes álomként vágytak: az új modern Üllői úti stadion, az egyesület 75 éves jubileumára elkészült! Ma is meghatódva gondolok ezekre a nagy és felemelő eseményekre. Felejthetetlen volt a 75 éves jubileum, a dí­szközgyűlés, az ünnepi kiállí­tás, a nemzetközi labdarúgótorna, s minden, ami már ehhez a klubhoz köt.

Egyszer már nyilatkoztam: az élet alakí­tja az érzelmeket! Az én érzéseim a Ferencvárosi Torna Clubhoz a sí­romig elkí­sérnek. Nem nagy szavaknak szánom, hanem í­gy érzem és érzelmeimet kimutatni sohasem szégyelltem.

Büszke vagyok arra, hogy ebben az egyesületben olimpiai-, világ- és Európabajnoki sikerek születtek. Büszke vagyok egyéni és csapatsportágaink bajnoki és kupasikereire, büszke vagyok az általunk nevelt ifjú ferencvárosi reménységekre.

Tevékenységem alatt élveztem a vezető sportszervek, bázisszerveink, az Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezetének és a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium erkölcsi és anyagi támogatását. Segí­tségük nélkül nem tudtunk volna eredményesen dolgozni. Amit alkottunk az sok-sok ember és sportbarát — versenyzők, edzők, vezetők — közös erőfeszí­tésének, együtt-tevésének gyümölcse, eredménye.

Sokan segí­tettek ki önzetlenül, őszinte lelkesedéssel és klubszeretettel, ki „csak” munkaidejét rendesen ledolgozva, de mindent elkövetve a jó minősí­tésért. Természetesen ilyen hosszú idő alatt én is, mások is hibázhattak. De a mondás szerint is: csak az hibázhat aki dolgozik! Ha jó szándékot láttam, még jelentős hibák után (ez is hiba volt…) sem büntettem. A sportvezetés nem lakodalmi menet, itt a fény mellett sok-sok árnyék is beborí­thatja a népszerűség nimbuszát. Ha észrevettem, hogy hibáztam, sokat rágódtam, lelkileg nagyon megviselt. Ilyenkor nagyon jólesett egy-egy bátorí­tó szó, szeretetből fakadó vigasz. Külön öröm volt, ha ezt szurkolóktól kaptam…

Kaptam természetesen mást is. Névtelen, durva leveleket, szidalmazó hangnemben, s őszinte nyilatkozataimat félremagyarázva hol ezt, hol azt kérték tőlem számon. Amikor aztán jöttek a sikerek, ezek a levelek elmaradtak és én újból jó vezető lettem …

A fényben, a sikerben sokan mellettem álltak, de a kudarcok idején — akik nem is olyan régen még öleltek és csókoltak — már elpártoltak mellőlem. Az 1978-as tavaszi szezonban egy-egy vesztett mérkőzés után néhány sportbarátomon kí­vül ajtót sem nyitottak rám. Rádöbbentem: tényleg a bajban tudja meg az ember, hogy kire számí­that, ki az igazi barátja?

Sokáig tartotta magát a hí­r, hogy 1978 tavaszán megválók az egyesülettől. Őszintén megmondom, ez nem volt alaptalan. Nagyon belefáradtam az elmúlt évek hajszájába, a sokszor nem is nyí­ltszí­ni küzdelembe. Azonban maradtam. Hogy meddig?

Úgy érzem, az a legkorrektebb ha úgy mondom: nem tudom, mert az élet útjai kiszámí­thatatlanok … Novemberben voltam 50 éves. (27 éve hivatásom, munkám a sportvezetés!). Születésnapomon munkatársaim jelképesen 5 perces kis ünnepséggel köszöntöttek és átadtak emlékül egy „ezüstlabdát”. Jólesett ez a váratlan megemlékezés, és bizony könnyeimet nyelve, talán először fordult velem elő, hogy én aki beszédekhez szoktam, egy köszönő mondaton kí­vül mukkanni sem tudtam …

A beszédek lehetnek szépek, de az érzéseket sokszor egy-egy tekintet villanása és a tettek sokasága mutatja. A Ferencvárosról órákig tudnék beszélni, de nekem inkább tenni kell ezért a klubért. Amí­g erőm és lehetőségeim engedik, élek is ezzel a jogommal, s mindent elkövetek a Ferencvárosért. Utána pedig, ha már nem én ülök az elnöki székben — kiülök a lelátóra és szurkolok a Fradistáknak. Nem fogok kiabálni, hiszen, mint elnök sem kiabáltam soha senkivel. Úgy érzem, sokan í­gy is megértettek …

Harót János, 1979