A Császár és utána a sötétség

A már nem túl fiatal mester két kapavágás között megvetően nézett rám. Jó néhány évtizedet eltöltött már a pályán és a pálya szélén ahhoz, hogy unja a kérdéseket, unja az újságí­rókat. Csak akkor mondott véleményt, ha valami nagyon felingerelte.

Mint például most.

– Ide figyeljen! – vágta oda a kerti szerszámát. – Tudja, hogy unom már az örökös rágcsálódásaikat a mi úgynevezett nagy vereségeinkről? Mert mindig csak valami jelentéktelen körülményt nagyí­tanak fel; annak idején azon kérődztek, hogy a madridi Európa-bajnokságon a kapitány összeveszett a balösz-szekötővel, később a londoni VB után az volt a téma, hogy az elődöntőbe jutásért folyó mérkőzés előtt a fiúk sokat vonatoztak és hogy zajos volt a szállodájuk, aztán amikor újra eljutottunk a VB-re, 1978-ban, a focistafeleség meg a menyasszony lopásával szórakoztak… És miközben kiragadták ezeket az eseteket, pontosan a lényegről terelték el a figyelmet!

– Hol van a lényeg?

– Hol? – tűnődik el, és hirtelen nem is tudja, mivel kezdje a választ. – Időnként megkapom a Kickert, a legnagyobb nyugatnémet sportmagazint. Abban olvasom, hogy szerintük a mostani Bundesligának csak két-három szuperklasszisa van. Schumacher, Rummenigge és esetleg Förster. És mégis micsoda válogatottat csináltak sokáig velük! Nekünk az aranycsapat utáni korszakokban is mindig összejött volna két-három szuperklasszis és hozzájuk egy csapat. Megvoltak a képességek, kezdetben megvolt a felkészültség is, és mégha az erőnlét nem is volt tökéletes, csodákra lehettek volna képesek. De nem lettek, mert valami hiányzott belőlük. Nem a lábukból…

– Bocsánat, ha ezt elmagyarázná!

Most már nincs visszaút, a mester lemondóan búcsút int a kertnek, leporolja tréningruhájáról a gazt és bekí­sér a verandára, de már útközben dohogja:
– Egy élet kevés lenne, ha fel akarná kutatni azokat a tehetségeket, akik nálunk elvesztek. De annak utánajárhat: mi lett a hatvanas évektől kezdve azokkal, akik olyan képességekkel születtek, mint Kocsis Sanyi, mint Puskás Öcsi. Mi lett a mi igazi őstehetségeinkkel, a legnagyobb „művészeinkkel”? Albert volt az utolsó, aki még Császár lett. De van magának fogalma arról, hogy micsoda császári adottságokkal lépett később pályára Varga Zoltán, aztán Kocsis Lajos, vagy a legutóbbi időkben például Törőcsik? Nem hiszem, hogy a világnak sok ilyen képességű játékosa született volna. És nézze meg, mi lett belőlük: a legkülönfélébb módon hányódtak vagy hányódnak, mit értek el ahhoz mérten, hogy mekkora tehetségek voltak! Mintha a mi futballvilágunk egy nagy temető lenne, csupa dí­szsí­rhellyel: itt nyugszik egy különleges aranyláb, amely úgy istenigazából nem fénylett soha. Mintha a sportba, ebbe a viszonylagos pontossággal mérhető, ennélfogva tisztességesebb területre is betört volna az élet: a tömeg elnyeli, magával sodorja, kéjjel falja fel a nála nagyobbat, a tehetséget… Teheti, mert nálunk a tehetségek ott belül… ott lettek egyre gyengébbek!

– Ez azért túlzás – jegyzem meg bátortalanul, inkább csak azért, hogy vitára ingereljem.

A mesternek összeszűkül a szeme.
– Az lehet. Nekem már akkor is azt mondták: szemellenzős vagyok, nem értem meg az új időket. Magának nem is mondok többet. De tessék: keresse meg, boncolja őket és a környezetüket, azt a kis mikrovilágot, amelyben éltek. Keresse Albertet, járjon utána, hogyan tudott még utoljára futballcsászár lenni és hogy milyen császár lett? Az utódaiban pedig keresse, hogy miért nem jutottak az ő közelébe?…

Lehet, hogy a mester ma egy kicsit durcás.

De amit mond, az tulajdonképpen jó ötlet.

(könyvrészlet)

Szerző: Bocsák Miklós
Sport, 1984