A Fradi Ausztráliában VI. – Magical Magyars & Wiener Wizards II.

A következő állomás: Sydney

Mottó: ha rövid a lábad, toldd meg egy balegyenessel…

Július 16-án délután „átugrunk” Sydneybe. A közel 900 km-es utat 2 és negyed óra alatt repüljük be. Az ilyen rövid kis kirándulások szinte már nem is számí­tanak. A fiúk úgy szállnak be a gépbe, mintha Pesten a csepeli gyorsvasútra szállnának fel.

Nincs is sok időnk az elmélkedésre a repülőgépen. Éppenhogy elfogyasztjuk a délutáni kávét, máris jelzi gépünk a leszállást: Sydneybe érkeztünk. Ausztrália egyik legszebb, legérdekesebb és főleg legnagyobb városába.

Sydney nemcsak a lakosok száma, hanem kiterjedése tekintetében is a legnagyobb város. Ennek az a magyarázata, hogy területén sok a tengeröböl.

Szerkezete, felépí­tése hasonló Melbourne-höz. A központi City körül épültek a lakás célját szolgáló kis kertes házak, villák. Sydney területe óriási. Legnagyobb átmérője túlhaladja a 80 km-t is!

Fekvése egészen elragadó. A City egyik oldalán a tengeröböl vize csillog. A „pesti” és a „budai” részt egy közel 3 km hosszú, hatalmas hí­d, az ún. Harbour Bridge köti össze. A külső kerületek domborzata amolyan budai. Élő hullámvasút autóval például Cremorne, Mosman utcái vagy a Bondi Beach környéke. Több helyről, í­gy például az állatkertből is, fenséges kilátás nyí­lik a városra.

Persze, nemcsak fekvése, hanem más, egyéb szempontok is érthetővé teszik népszerűségét. Ugyanis a legtöbb ausztrál — nem beszélve a bevándorlókról — Sydneyben kí­ván letelepedni. A város klí­mája szinte tökéletes. Az élet talán a legjobban hasonlí­t az európaihoz. Nemzetközi város Sydney. Megtalálhatja benne mind az európai, mind az amerikai, mind pedig az ausztrál ember igényeinek kielégí­tését.

Egyes kerületei magukon viselik az ott lakó nemzetiségek jellegzetességeit, í­gy például a Kings Crosson, vagy a Double Bay nevű kerületekben az angol nyelv nélkül is nagyszerűen lehet érvényesülni az üzletekben. Vannak olyan utcák, ahol túlnyomóan, házak, ahol tisztán csak magyarok laknak. De ugyaní­gy megtalálhatók a görögök és az olaszok lakónegyedei is. Sydney a legkülönbözőbb népek hatalmas olvasztókemencéje.

Mindegyik nemzetiség jellegzetes foglalkozást űz. A magyarok között sok a kisiparos, kiskereskedő. A legelegánsabb éttermek tulajdonosai között is sok a magyar. Az olaszok — ha egy kis tőkét gyűjtöttek maguknak — gyümölcsüzletet vagy eszpresszót nyitnak. A görögök szintén az eszpresszókra specializálják magukat. Lehet is kapni ragyogó feketét, nem úgy, mint Melbourne-ben, vagy más ausztrál helyen. Bebizonyosodott, hogy a fekete nemcsak a babkávé mennyiségének a kérdése, ahogy ezt Pesten sokan állí­tják.

Sydney nevezetességek tekintetében kb. egy szinten áll Melbourne-nel. A Harbour Bridge-t, a Taronga-parkban levő állatkertet, a Bondi Beach tengerparti fövényét, a White Cityt, a teniszezők városát, sokan látogatják. De azután meg is áll a tudomány, hacsak nem szánjuk rá magunkat egy kirándulásra. Ragyogó kirándulóhelyek vannak Sydney környékén. A Blue Mountains, Bulli, a Csendes-óceán partvidékén, a királyi park őseidői és állatvilága: mind-mind ragyogó látnivalók!

A Kings Cross lakói voltunk

Kings Cross! … Nevét onnan kapta, hogy egy ponton öt utca torkollik egy szűk kis térbe. Van is zűrzavar ezen a téren. Itt bizony a közlekedési szabályok nem érvényesek, mert egyszerűen nem érvényesí­thetők. Előzés, keresztezés, indulás és megállás: aki kapja marja alapon. Aki érzelgős, az félóráig is álldogálhat a villamos-, autóbusz- és autórengetegben. Mert itt senki sem udvarias!

Kings Cross! … Néhány évvel ezelőtt amolyan párizsi Pigalle-szerű kerületnek számí­tott. Nem volt különösen jó hí­re. És ma? — Ha valaki jól akar enni, inni, szórakozni; ha valaki í­zléses, finom, európai dolgot akar vásárolni, a Kings Crossra megy.

Ma is van ennek a városrésznek egy egészen különleges í­ze, levegője, azonban ma már az ausztrálok becsülik ezt a két szót — és sokat lemásolnak az ott tapasztaltakból.

Hát ennek a kerületnek Springfield Avenue nevű utcájában, a Bernly Hotelben kaptunk szállást arra a 3 hétre, ameddig még Ausztráliában tartózkodunk. Eléggé csendes hely. Ugyanakkor a belváros a hotel elől induló emeletes busszal 8 perc alatt elérhető.

Vivian Chalwin palotájában

No, nem kell megijedni, Kedves Feleségek! Nem másról, mint egyik legjobb ausztrál férfi barátunkról van szó — mégha a név mást is sejtet.

Mr. Chalwin önzetlen sportszeretetéről már 1955-ben tanúságot tett, amikor a New South Wales-i amatőr atlétikai szövetségnek felajánlotta, hogy vendégül látja az öttagú magyar atlétacsapatot. Viv — ahogy később őt hí­vtuk — családjával együtt mindent megtett a csapat érdekében, mint ahogy most is.

Még Melbourne-be jelezte táviratilag, hogy Sydneyben vár bennünket a repülőtéren. így is volt. Gyönyörű Rolls Royce kocsija ott dí­szelgett a repülőtéri épület előtt. Elnézésünket kérte, hogy nem tudja házában elszállásolni a csapatot, mivel az éppen átépí­tés alatt áll. De felajánlotta szolgálatait és azonnal ki is nevezte saját magát:
— Assistant Manager — ez jól hangzik, jegyezte meg tréfásan. Ettől kezdve Viv barátunk nem maradt el tőlünk egy percre sem.

Már a második nap tökéletesen ejtette ki mindegyik fiú nevét. Pedig ez elég nehéz volt egy ausztrál számára. Minden edzésen ő maga is levetkőzött, sőt meglepetésünkre elvégezte azt az edzés-adagot, amit a fiúk.

A találkozásról soha el nem késett, mindenre gondolt, mindent pontosan elintézett. S mindezt megbí­zás vagy felkérés nélkül, saját szórakozására. Nagyszerű fickó ez a Viv!

És ami talán még kellemesebb volt: nem tartotta be a sokszor merevnek és talán gyakran terhesnek is tűnő ausztrál konvenciókat. Igaz, hogy szinte minden évben Európában jár. Néhány évvel ezelőtt pedig az angol válogatott labdarúgó-csapat egyik szakvezetője volt.

Állandóan tréfán járt az esze. Egy í­zben, ha jól emlékszem, Bulliban, mérkőzés előtt nem tudtam kimenni, a fiúk bemelegí­tését levezetni, mert vezetőinknek tolmácsra volt szükségük, őt kértem meg a bemelegí­tés irányí­tására. Viv barátom igen lelkiismeretesen végezte el a feladatot. Olimpiai uniformisban (magyar olimpiai nyakkendővel a nyakában) együtt futott a fiúkkal, sőt együtt is gimnasztikázott. A végén pedig civilcipőben rugdosott Virágnak kapura.

A fiúk hamarosan legjobb barátjukká fogadták Mr. Chalwint. Igaz, hogy nem volt olyan kérés, amit ne teljesí­tett volna.

Az egyik nap szabad délutánján hirtelen mozilátogatásra határoztuk el magunkat. A kezdésig azonban nem volt több, mint 10 perc. Se villamos, se taxi! Mit lehet tenni?

— Never mind! — oldotta meg Viv a gordiuszi csomót. — Come on, boys!

Tizenegy deli legény követte Chalwint. Hiszen a Rolls Royce mindent kibí­r. Valóban! Alig telt bele 6 perc és a futballcsapatra való szállí­tmány a mozi elé érkezett. Persze, kényelemről nehéz volt beszélni. Az egész úton csodálkozva nézték a járókelők a furcsa látványt. A közlekedési rendőrök hahotázva adtak előnyt Vivnek, aki minden sarkon kihajolt a kocsiból:

— Hurry, hurry! This is the Hungarian soccer-team!

És erre az utak megnyí­ltak. A szállí­tás időre megtörtént. (Nem egy rossz „cég” ez a Chalwin-cég!)

Ez a kis fejezet köszönet is akar lenni Mr. Chaiwinnek, akinek sehol nem tapasztalt segí­teni akarása nagymértékből hozzájárult ahhoz, hogy a Ferencváros-különí­tmény nagyszerűen érezte magát Sydneyben.

Thank you, Mr. Chalwin!

Ellenfél-nézőben a Sports Groundon

Sydneybe érkezésünk estéjét sem töltöttük tétlenül. Hétfőn este megnéztük a bécsiek és Hongkong válogatottjának találkozóját.

Hát bizony meglepődtünk. Az apró termetű kí­naiak az első félidőben igen ötletes, gyors, technikás játékot nyújtottak. A bécsiek ólommadaraknak tűntek a hongkongiak mellett. (Igaz azonban, hogy a lila-fehéreknek ez már a harmadik mérkőzésük egymás után.)

A sydneyi közönség lelkes biztatása közben a hongkongiak a vezetést is megszerezték, azonban védelmük eléggé „kétéves” volt. Megingásaikat Mateszék jól kihasználták, és a végén biztosan nyertek 5: 2-re.

A mérkőzés végén azonban az az általános vélemény alakult ki, hogy a szerda esti Hongkong elleni találkozó bizony nem lesz séta-mérkőzés. És már csak ezért is érdemes volt kijönni.

Ferencváros — Hongkong 8:3

Július 17-én, szerdán esti világí­tásnál került sor a találkozóra. Őszintén szólva— a hétfői tapasztalatok után — tartottunk egy kissé a mérkőzéstől, annál is inkább, mivel az Austria legyőzése, ha fizikailag nem is, de idegileg egy kissé megviselte a csapatot. S hogy az idegi fáradtság mit jelent nálunk, azt már tudjuk: három egymásután elveszí­tett mérkőzést. Ez az utóbbi néhány év alatt már törvény lett a Fradinál. Sajnos…

A hűvös esti levegő azonban, úgy látszik, jó hatással van a fiúk idegeire. Már az első percekben magukhoz ragadják a kezdeményezést és Borsos két remekbe szabott góljával 2 :0-ra vezetünk az ötödik percben.

Csatáraink olyan sokmozgásos csatárjátékot nyújtanak, amit — őszintén megmondom — még sohasem láttam tőlük. Szinte tökéletes!

A félidő vége felé egy kissé magukhoz térnek a hongkongiak. Sikerül két gólt lőniök, de ebben „benne van” a védelem is. Az egyiket például szögletből érik el, érintés nélkül.

A Fradinál a közönség az utóbbi időben megszokta, hogy a játékidő egy részében játszik csak igazán jól. Ez a „legenda” is megdőlt ezen a mérkőzésen. A második félidőben tovább folytatódott a jó játék. Mint 11 varázsló, úgy bűvészkedtek a zöld-fehér fiúk a labdával s a hongkongiak csak nézték a bemutatót. Mintha ők is élvezték volna a játékot… Volt is rá idejük. Percekig nem jutottak labdához.

A mérkőzés alatt sokat gondoltunk a mi lelkes szurkológárdánkra:
— Ha ezt ők láthatnák!

Bizony, a mi hűséges szurkolóinkat az utóbbi időben nemigen kényeztették el a fiúk szép, élvezetes játékkal… S mit í­rnak a lapok?

„A Ferencváros tegnap este egy eddig Sydneyben ismeretlen játékot nyújtott” — í­rja a Daily Telegraph.

„A magyarok megmutatták, miért tartoznak a világ legjobb futball-nemzetei közé …”

„Futhall-csapat Sydneyben még nem mutatott ilyen biztonságot és művészétet a labda kezelésében.”

Nagy szavak ezek, de úgy éreztük, most megérdemelte a csapat.

A nyolc gólon Borsos (4), Szigeti, Friedmanszky, Fenyvesi és Mészáros osztozott.

„Immigranto”

— Halloo, Johny! How a re You?
— Köszönöm, Mary, well. Happy vagyok, hogy találkoztunk, Mary. Olyan régen láttam.
— Sorry, Johnykám, de mostanában nagyon busy vagyok.
— No, csak nem kapott valami új job-ot?
— De igen. Tudja, Johny, nagyon untam már a country-t. Ezért feljöttem ide a városba, bár ez a heavy traffic is az idegeimre megy, ami itt Sydneyben van. És az office-ban is csak a wages-t kapom.
— Hova megy, Mary? Adhatok egy liftet?
— Oké, Johny. Egy sürgős appointmentem van az egyik ausztrál girl-friendemmel a cityben. Tudja, az ember majd megbolondul ebben a rohanásban. Tegnap anyám permitje ügyében voltam a Migrant-office-ban, ma shoppingolni kell. Hát lehet ezt kibí­rni?
— Nem jönne velem, Mary, egy picture-ra ma este — for relaxation?
— Ali right! De akkor bookoljon ticketteket!
— Oké!
— Thanks, Johny. Itt azonban droppoljon engem. Girl-friendem már vár. Tudja, egy partyt kell megbeszélnünk.
— By-by, Mary! Este a flatje előtt, akkor majd pick-uppolom magát, by-by!
— By-by, darling!

Mit gondolnak, kedves olvasóink, kiktől lestük el ezt a párbeszédet. Nem régen kivándorolt magyaroktól.

Alig egy éve vannak hőseink Ausztráliában. Máris elfelejtették az anyanyelvet? Nem. Dehát í­gy elegánsabb. Nem? Megnyugtatásul azonban elmondjuk, hogy sok 10—15—20 éve kint élő magyarral találkoztunk, akik nagyszerűen beszélik a magyar nyelvet, ha talán a kiejtésen olykor érződik is az idegen környezet.

Persze, csak úgy zárójelben, megsúgjuk, hogy ezek az újdonsült ausztrálok nagyon nagy zavarban vannak, ha angolul szólnak hozzájuk. De miért ne rázzák a rongyot? Mibe kerül ez nekik? Pesten is í­gy szokták. Nemde?

*

A kint élő magyarokkal folytatott rövid beszélgetés után máris tudjuk, kivel állunk szemben: régi vagy egészen új kivándoroltakkal.

A régiek nem túlságosan bőbeszédűek. Nem akarják Ausztráliát mindenáron a korlátlan lehetőségek országának bemutatni. Elmondják előnyeit, lehetőségeit, de nagyon jól látják az ország nehézségeit is. Legtöbbjének — annak ellenére, hogy anyagi jólétük biztosí­tott — honvágya van.

Az új bevándoroltak legtöbbje (nem mind!) fölényes. Úgy viselkednek, mintha már évtizedek óta Ausztrália polgárai lennének. Minden a legjobb, minden a legszebb. Hol van ehhez Magyarország? — kérdik tőlünk ajkbiggyesztve. Ruházatukon, hajviseletükön, körmükön és szempillájukon már jobb ausztrálok, mint a „bennszülöttek”. S az „immigranto’-nyelvet beszélik. Ezeket a „magyarokat” bizony nem nagyon szeretik. Sem az ausztrálok, sem pedig a régi magyarok. S mi egyáltalán nem csodálkoztunk ezen.

*

A magyar közösségeket a különböző egyesületek, szövetségek sokasága jellemzi. Valahol akad 4—5 magyar, akinek egy bizonyos kérdésben egy a véleménye, már egyesületet, szövetséget létesí­t. Az egyesületek között persze sok olyan van, amelyik célja emberi, becsületes: egymást segí­tik; kultúrkapcsolatokat létesí­tenek; hangversenyeket, előadásokat szerveznek. Egyszóval kialakí­tják, irányí­tják a helyi magyarság társadalmi életét. A magyarság ilyen nagyszerű összefogását tapasztalhattuk például Adelaide-ben, ahol minden ellenséges megnyilvánulástól mentesen, őszinte szeretettel vettek körül bennünket.

Sok helyen azonban ezek az egyesületek — legtöbbször személyi ellentétek következtében — egymás ellen harcolnak. Leleplezik egymást, nemegyszer sajtócikkekben, nyilvánosan is; akciókat és ellenakciókat szerveznek. Előfordul olyan eset is, amikor érvek hí­ján az öklök ereje dönti el a vitát.

Az első és az utolsó vereség

Egy héten belül ismét az osztrákok ellen.

A melbourne-i 3:1, majd az utána következő 8 :3 igen megnövelte a fiúk mellényét. A sajtóban, a rádióban, a televí­zióban, az utcán és mindenütt a Ferencváros játéka és eddigi veretlensége volt a beszédtéma. Ez sem használt éppen a túlzott önbizalom ellen

Ezen a mérkőzésen csak az osztrákok nyerhettek, ők már két í­zben szenvedtek vereséget, mi egyszer sem. Ők százalékos alapon részesedtek a bevételekből, mi pedig fix összegre kötöttünk meg-állapodást. S ami még szerepet játszott: Stotz, a középhátvéd, az egyik hétközi mérkőzésen megsérült. Ez még elbizakodottabbá tette a mi fiainkat. A lila-fehéreket pedig még elszántabbakká.

Hiába mondottuk el a játékosoknak mindezeket. Előfordul a labdarúgók életében gyakran, amikor eszükkel ugyan felfogják az érveket, de ez mégsem tudja elnyomni a tudat alatti elbizakodottságot, önteltséget, amely már jó előre és szinte megváltozhatatlanul beleivódik a játékosba.

így jártunk mi is ezen a mérkőzésen.

— Túl „hidegek” a fiúk — ez volt Kispéter szakszerű megállapí­tása már az első percekben.

Fenyvesi góljával hamarosan 1 :0-ás vezetésre teszünk szert, de ennek ellenére érezni kí­vülről is az erőtlenséget, annak a bizonyos „csakazértis” hangulatnak a hiányát a pályán, ami oly sok szép diadal szülőanyja volt.

Nem és nem megy! Minden hiába!

Az egyenlí­tő osztrák gólt ugyan óriási leshelyzet előzte meg, de ezzel együtt el kell ismerni: ma az osztrákok jobban akarnak és jobban te játszanak, mint mi.

2:1-es félidő után végül a bécsiek 3 :2-re nyerik a mérkőzést. Második gólunkat Dalnoki 11-esből szerezte.

Fáradtan, csüggedt ábrázattal vonulnak fiaink az öltözőbe. Annál inkább örvendeznek az osztrákok. Érthető! Nekik ez a mai győzelem esetleg azt jelentheti, hogy portyájuk nyereséges lesz.

— Pedig akartunk, s mégse ment!
— Meggyökerezett a lábunk!
— Ha a játékvezető megadja Vilezsál gólját, amit Ondreischka a vonal mögül halászott ki… (Két nap múlva a hí­radóban valóban meggyőződtünk, hogy belül volt a labda.)

Bántja a fiúkat nagyon a vereség. De hát most már nem lehet ellene tenni. Késő!

— Azért a KK-ban mégis továbbjutottunk — „vigasztalta” a fiúkat az örökké jókedvű Mészáros Dodó.

Keserű mosoly a válasz. 3:1 és 2:3 valóban 5:4 a javunkra. De hát ezzel most nem sokra megyünk.

Most már nincs más hátra, mint az ausztrálok és a hongkongiak elleni veretlenség. Ezt kell megőriznünk. Ez is szép siker lenne, hiszen ezzel sem a Rapid, sem az Austria, sem pedig az itt járt dél-afrikai válogatott nem dicsekedhet.

Kis kirándulás, semmi más…

Július 21-én, vasárnap egy Sydney környéki kisvárosba rándultunk ki. Felejthetetlen utat tettünk meg, csaknem végig a Csendes-óceán partján. A betonút a tengerpart mellett meredeken emelkedő fennsí­kon vezet. Ahogy egy-egy erdővágás mellett elsuhan az autóbusz, gyönyörű kilátás nyí­lik a végtelennek tűnő, kékes ködbe vesző horizontú tengerre.

Különösen csodálatos kilátásban van részünk Bulli előtt. Egyetlen vaskorlát állja utunkat egy kb. 200 m mély, vadonnal borí­tott szakadék előtt. Lenn a mélyben az óceán ezüstös hullámai csapdossák a sziklákat. A hullámverés mennydörgése enyhe, mély zsongásként ér fel hozzánk. Jobbra tőlünk, alig 4—5 km-re, Bulli és Wollongong ipari városok piroscserepes, ezerszí­nű kis házai mintha csak egy gyerek-mesekönyvből lépnének ki. Alig tudunk elszakadni a természetnek ettől a remek egyvelegétől: mérhetetlen ví­ztenger, titokzatos őserdő, szikrázó napfény, füstölgő játékgyárak, ember-hangyák. Milyen kicsiny is az ember! És mégis milyen óriás!

Talán estig is a kilátásban gyönyörködtünk volna, ha nem hí­v a kötelesség. Márpedig a „műhely”-ben ismét tennivalónk van: South Coast válogatottjával kell mérkőznünk. Amolyan vasárnapi bemutató jellege van a találkozónak: az ausztrálok bemutatják, hogy egyáltalán milyen keményen lehet játszani a labdarúgást. Itt bizony még Dalnoki is tanult újat… Mottó: ha rövid a lábad, toldd meg egy balegyenessel… Még szerencse, hogy azért néha futball is folyt a pályán. Az eredményből legalábbis erre lehet következtetni, mert az 5 :3 a javunkra (csak a gólokat számoltuk).

Csanádi Árpád

(folytatjuk)