A Fradi-szellem atyja

1892 — 125 éve született Blum Zoltán, az őskorszak Üllői úti legendája

Százhuszonöt éve, 1892. január 3-án született Pápán a magyar futball őskorszakának egyik méltatlanul elfeledett alakja, a fradista szellem következetes képviselője, Blum Zoltán. A valamikori fedezet; akit 25. válogatottsága alkalmából egyszerűen csak a legintelligensebb magyar játékosnak neveztek, és aki később edzőként százszázalékos bajnoki cí­mre vezette szeretett klubját, a Ferencvárost.

„A futballozáshoz ép erkölcsök kellenek, romlatlan test és tiszta lélek. Csak ideális lélek tud lelkesedni és romlatlan testben halmozódhat fel az az energiatömeg, ami egy fedezetjátékos munkájához szükséges” – idézte Blum Zoltán ars poeticáját a tempofradi.hu oldal, felelevení­tve a Ferencvárossal játékosként négyszer bajnoki cí­met (1912, 1913, 1926, 1927), háromszor Magyar Kupát nyerő klublegenda történetét. Hogy mit jelentett a 168 centiméteres termetét meghazudtoló hatékonysággal védekező játékos a zöld-fehér klub számára? Talán a legpontosabban N. Pál József megfigyeléséből sejthetjük, a jeles irodalomtörténész, sportesszéí­ró a Zöld és Fehér magazinban í­rta róla: „A törékeny, korán gyérülő hajú játékost a szí­ve vitte előre, s tudni ugyan – alapos kutatás hí­ján – nem tudom, de úgy sejtem, a Fradi-szí­v fordulat 1930 tájéki elterjedését – ami Toldi Géza alakjában ikonosodott örök időkre – az ő hozzáállásának még nagyon eleven emlékezete is erősí­thette a szurkolókban. Ahogy Gorszky Tivadar, a Blumnál majd évtizeddel korosabb Bródy Sándor, úgy az ő lénye is e tradí­ció talpköve ekként, a Fradi-szí­v metaforájáé, ami mint »öröktől fogva« létezettnek képzelt fogalom él a rajongók tudatában ma már.”

S hogy – megfordí­tva a viszonyt – mit jelentett az Üllői úti egyesület Blum Zoltánnak? Idézzük a Nemzeti Sportnak tett nyilatkozatát, amellyel Gschwindt Ernő megbí­zását fogadta, miután a klubelnök 1930 júniusában kinevezte a csapat vezetőedzőjének.

„Ki sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy visszakerülhettem a Fradihoz, amellyel én már lélekben összeforrtam. Váratlanul ért ez a fordulat, álmodni sem mertem róla. A Ferencváros trénerének lenni, az olyan nagy dolog ebben a szakmában, mint a bankszakmában a Hitelbank igazgatójának lenni.”

Weinber II., Bródy és Blum 1935-ben

Élt is a lehetőséggel, hét éven át ült az együttes kispadján, az 1931-1932-es idényben huszonkét mérkőzésen pontot sem veszí­tve segí­tette a Ferencvárost az aranyéremhez, majd 1934-ben ismét, betegség miatt távozott posztjáról 1937 márciusában az éppen a Közép-európai Kupa-diadal felé tartó csapattól.

De térjünk vissza játékosidőszakához, lapozzuk fel megint a Nemzeti Sportot, mégpedig 1927. május 11-én, amikor – utóbb többször hivatkozott -értékelést adott a Fradi helyzetéről és a klubszí­nekben rejlő erőről.

„A régi gárda lassan átadta a helyét a fiataloknak, a csapatban ma már csak Pityke képviseli a régi FTC-csapatot, de azért mind itt vagyunk, együtt a fiatalokkal és ápoljuk a régi FTC-szellemet, amely a régi diadaloknak forrása volt. A Ferencváros sikereinek titka a szakszerű, gondos és szerető vezetés és hogy a régi Franzstadt nagyságának titka, a Fradi-szellem ma is csorbí­tatlan. Ez a szellem magához vonja és átalakí­tja a hatása alá került fiatalokat. Csak a szellem legyen jó a klubban, a győzelem előbb-utóbb beköszönt.”

Noha gyakorta bí­rálták, ugratták azzal, hogy „nincsen jobb lába”, 1912 és 1925 között 38 alkalommal felölthette a cí­meres mezt, a válogatottban még Schaffer Alfréd anekdotává lett bosszantását is lenyelte: „Zolikám! Ha legközelebb a válogatottban együtt játszunk, minden labdáért, amit jobbal passzolsz, egy-egy koronát fizetek!” Persze ahogyan később Puskás Ferenc példája is mutatta, a pályán „fél lábbal” is lehetett maradandót alkotni, a pályafutása végén járó, az akkor már a kaposvári Somogy FC-ben szereplő fradistáról például í­gy fogalmazott a heti pontversenyének eredményét taglaló Nemzeti Sport 1929-ben: „Nem lehet eléggé csodálni Blum Zoltán remek játékát. A veterán half korát és a fiatalokat egyaránt meghazudtolja lelkesedésével, futballista szí­vével, amely a küzdelem hevében a játék olyan ritmusát dobogja a szí­vébe, hogy a fiatal nemzedék csak irigykedve nézheti. Blum Zoltán négy pontja a sportszerű gondolkozás, a lelkesedés, és sportszeretet diadala, amit példaképül kell állí­tanunk az ifjabb generáció elé. A futballisták nagy, vegyes táborában olyan tí­pust képvisel Blum Zoltán, amilyet a mai idők talán már nem is termelnek többet.”

Csendes, visszafogott stí­lusát, kifinomult személyiségét három korabeli történettel igyekszünk érzékeltetni. A szemérmes fedezetet 1922 januárjában, a Ferencváros olaszországi túráján váratlanul zavarba hozták.

„Érdekes szokásuk az olaszoknak, hogy a játék kezdete előtt a kapitányok csokrot adnak egymásnak és megcsókolják egymást – í­rta a sportlap. – Blum már egészen otthonos volt az új szokásban, de Firenzében mégis zavarba jött, mert a csokrot nem a csapatkapitány, hanem egy csinos nő nyújtotta át! Blum nagyot nézett, csaknem leejtette a csokrot, már-már megcsókolta a kapitány kedves helyettesét, de rávillant Pataky szeme, nagyot sóhajtott és a csók – elmaradt.”

Két évvel később nézeteltérése támadt Kiss Gyula szövetségi kapitánnyal, és a posztjáról leköszönő szakember őt sem kí­mélte az MLSZ székházában tartott búcsúértékelésében. A vádakra a szelí­d futballista helyben igyekezett felelni, felemás sikerrel.

„Erősen agresszí­v része volt a szövetségi kapitány beszámolójának a Blum Zoltán ellen irányí­tott támadás, ami el is érte taktikai célját, zavarba hozta az ilyen zöld asztal melletti harcokhoz hozzá nem szokott játékost, aki nem tudta úgy elmondani felszólalását, ahogy tervezte. Mindamellett, hogy Blum beszéde kezdetben rapszodikus, különleges szónoki képességek nélkül való volt, később, amikor leküzdte kezdő elfogultságát, tárgyilagosan, igazi praktikus meglátással, hévvel előadott szónoklattá alakult ki. Bár csak beszédének felerészét mondta el Blum, mégis sikerülten tapintott rá a bajok elevenére, kár, hogy a tanács kissé cinikusan vette Blum szí­vből jövő kijelentéseit.”

Ami pedig a meccs előtti rituáléit illeti, a húszas évek tudósí­tója valósággal ámuldozott a rutinos labdarúgó komótos öltözőbeli szertartásán.

„Blum öltözködése valóságos művészet. Bokáját hihetetlen nagy gonddal és aprólékossággal fáslizza be. Egyes helyekre vattát dug, máshol meg háromszorosan csavarja a fáslit, majd jól megtapogatja, hogy nincs-e valahol baj vele, a végén pedig még mielőtt ráhúzná a harisnyát, lábujjhegyre áll, ugrál egy kicsit, hogy nem kötötte-e szorosra, vagy túlságosan puhára. De nincs semmi hiba. Mindezt a többiek szemében olyan lassúsággal csinálja, mintha csak lassí­tott filmen játszaná az egészet. De ő mindezzel nem igen törődik. Tudja, miért teszi!

– Fütyül a bí­ró – szól hirtelen valamelyik Blumnak, aki még csak az egyik cipőjét húzta fel akkor.

– Hadd fütyüljön, az a dolga. Még nem vagyok készen, látod.”

Később a történelem vihara is félreállí­totta, elhallgattatta a zsidó származású sportembert, aki Hegedűs Henrik NST blogon közzétett, 2009-es cikke szerint a második világháborúban tevékeny részt vett az ellenállásban.

„Tóth Potya Istvánnal nemcsak a pályán értették egymást. Megvetettek mindenféle igazságtalanságot, erőszakot és vallási megkülönböztetést – antifasizmusukat tettekben is vállalták. A faji törvények bevezetésekor Tóth vezetésével kialakul egy futballista kör (pl.: Blum Zoltán, Kertész Géza, Fogl Károly), akik számos sportolót és művészt látnak el hamis igazolvánnyal – melyek jelentős részét Schlosser ős-zseni Imre szállí­tja, aki ekkor a VI. kerületi anyakönyvi hivatalban dolgozik a náci megszállás után pedig a bújtatásokat és a szökött katonák segí­tését szervezik.

A Potya-Blum kör tevékenységében a döntő változást a Szálasi-puccs és a nyilasterror hozta meg. Az antifasiszta baráti kör csoporttá szerveződik, és már nemcsak igazolványokat szerez, hanem fegyvereket, lőszereket tárol, röplapokat terjeszt. Árulás következtében 1944. december 6-án a csoport többsége hazaárulás vádjával a Gestapo kezére került, de társai Blumot nem adták fel. 1945. február 6-án Tóth Potyát és Kertész Gézát kivégezték, pedig kiszabadí­tásukra több akció indult, különösen Berkessy Elemér (FTC, Barcelona) és a magyar futball egyik legnagyobbja, Sárosi doktor próbált meg mindent – eredménytelenül.”

A háború után 1947-ben az ITA Aradot még román bajnoki cí­mre vezette, 1959-ben bekövetkezett haláláig azonban visszavonultan élt a magyar fővárosban. Ha az élet távolabb is sodorta az aktí­v futballélettől, szí­ve zöld-fehér maradt.

(Csillag Péter, Nemzeti Sport, 2016. január 2.)