A mérkőzés vendége: Bukovi Márton

Bukovi Márton (mögötte: Furmann)

Marci bácsi labdarúgásunk nagy öregje egyik kiemelkedő egyénisége a sportágnak. Alig van olyan ember a „szakmában” aki nem ismerné s ha feltűnik jellegzetes alakja a nagypályák betonlelátóján vagy a kispályák vaskorlátai mögött kicsi és nagy, idős és fiatal illően köszönti.

Ha megtelepszik az állóhelyek valamelyik csendesebb zugában a szurkolók közelebb húzódnak hozzá, lassan körbefogják, aztán valaki megkérdi: „Marci bácsi mi a véleménye erről, meg erről a játékosról, mi a véleménye a játékról? . . .” És az idős, nagytapasztalatú sportember beszélni kezd. Szakvéleményt mond játékról, játékosról, magyaráz, érvel, indokol, a korral járó és a szakmai ismeretekből fakadó bölcsességgel teszi mérlegre a látottakat. Aztán ha vége a mérkőzésnek a szurkolóktól kí­sérve kiballag a pályáról, a buszmegállóban előhúzza zsebéből a gyűrött újságot, végigböngészi a műsort, mí­g ki nem választ magának egy másik, egy újabb labdarúgó pályát. Aztán elbuszozik oda is, lecövekel az állóhely valamelyik pontján s minden kezdődik elölről.

Ott is hamar rálelnek, ott is hamar körbeveszik s ott is kí­váncsiak mit mond a futballról Marci bácsi. És a nagy öreg ott is eszmét cserél hallgatóságával, ott is mesél, emlékszik, ott is „focizik” egy jóí­zűt. Mert Bukovi Mártonnak ez az élete. A pályák, a játék, a labdarúgás. Nélkülük talán nem is tudna élni, olyan életelem ez már nála, mint a ví­z, a levegő, ami természetes, hogy van, de nélkülözhetetlen lenne a hiánya. Amikor a szí­ve rakoncátlankodni kezdett s a kórházi ágyhoz kötötte, akkor azt szenvedte legjobban, hogy nem mehetett a pályákra, s talán az gyorsí­totta meg gyógyulását, hogy nem csak vágyta, akarta is azt a percet, amikor megint ott támaszthatta a korlátot a zöld gyep szélén.

Tehetséges fiatal gyerekként egy józsefvárosi ifjúsági együttesből indult a hí­rnév felé. Az Ékszerész együtteséből külföldre szerződött, Rómába, ahol két esztendőn át játszott. Ide ment el érte a Ferencváros s vitte az Üllői útra. Hét sikerekben gazdag évet töltött a zöld—fehér klubban Bukovi Márton, majd később ismét országhatáron túli esztendők következtek.

Három évig Franciaországban öregbí­tette a magyar futball hí­rnevét s együttesével, a Futball Club de Sette-vel nem csupán a bajnokságot, hanem a francia kupát is megnyerte. Emlékezetes kupadöntőt ví­vtak a Marseille gárdájával, ahol nem kisebb egyénisége játszott a magyar labdarúgásnak, mint Kohut Vili.

Aztán ismét haza vezetett az út, ismét egy nagyszerű, emlékezetes korszak következett életében, de most már az MTK-nál. A Hungária körúton. Itt viszont már nem csak a labdával bűvészkedett, hanem oktatott is. Hosszú esztendőkön keresztül dirigálta a patinás klub labdarúgóinak munkáját, keze alatt klassziscsapat formálódott, neveltjei is világhí­rnevet szereztek maguknak. Erről az időszakról í­gy beszélt Marci bácsi:

— Amikor átvettem a csapatot, nagyszerű játékosokat kaptam, de azt hiszem az én gárdám volt akkor a világ legöregebb tizenegy-e. Polgár, Bí­ró, Bosánszky, Finta, Palatí­nusz, Bodola, mind kiemelkedő tudású labdarúgók voltak, de bizony már nem tartoztak a legifjabbak közé. Bármennyire is becsültem őket, hosszú távon már nem számolhattam velük, neki kellett hát látni egy új, fiatal csapat épí­téséhez. Az ilyesmi pedig nem tartozik a legegyszerűbb, mi több a leghálásabb feladatok közé, hiszen a szurkolók nem tartoznak a legtürelmesebb embertí­pushoz, ők nem holnap, meg holnapután akarnak jó meccseket, győzelmeket látni, hanem ma. Rögtön. Nos hamar kellett új, fiatal tehetségeket találni s mielőbb ütőképes gárdát kovácsolni belőlük.
Elmentem hát keresni játékosokat, jártam a pályákat s lassan kikerekedett egy új, egy tehetséges garnitúra az a bizonyos Geller-Kovács II, Börzsei. Lantos—Kovács I, Zakariás—Sándor, Hidegkúti, Palotás, Szolnok, Kovács IV összetételű együttes, amelyik több bajnoki cí­met is kiví­vott magának s tagjai az aranycsapatban szereztek elévülhetetlen érdemeket a magyar labdarúgósportnak.

— Nem egy edzést meglátogatok — mesélte — lent is, fent is. Amikor meglátnak a játéktér szélén köszöntenek s egy kicsit furcsán néznek rám. Ilyenkor mindig előrebocsátom, hogy ne zavartassák magukat, nem ellenőr vagyok, csak egyszerű néző. Akit érdekel még egy hétköznapi foglalkozás is. Hát szó, ami szó nagyot változott a világ az elmúlt években a sportpályákon. Ma nem egy, hanem több edző is foglalkozik az egyes csapatokkal. Az én időmben nem volt ennyi segí­tő, mindent magam csináltam, de nem is igényeltem segí­tséget. Sokfelé megfordulok, sokfajta edzésvezetést látok, van közöttük változatos, sokrétű is, de bizony elég sok az egyforma, a sablonos gyakorlatozás.

Nem beszélve arról, hogy nagyon kevés helyen szabják egyénekre, úgymond „testre” az edzésmunkát. Mindenki ugyanazt csinálja, idős, fiatal, a tizenéves újonc s a 30 éves kész futballista, a vékonydongájú, meg a kötött izmú, súlyfelesleggel küszködő egyaránt. Az is akinek esetleg ma több kellene, az is, akinek éppen vissza kellene venni a terhelést. S ez nem jó dolog, az edzőnek napra készen tudnia kell, kinek hogyan porciózza a munkát, kit kell meggyötörnie, s kinek járhat esetleg könnyí­tés. Én minden játékosom fejadagját „grammra” tudtam, s ennek szellemében dolgoztattam.

Bukovi Márton ma is kritikus szemmel figyeli a labdarúgást. Sajnálja, hogy egyre kevesebb a klasszist í­gérő futballisták száma, de azért vannak még tehetséges fiatalok. Az idős mester szerint a mai játékosok lábbal sok mindent meg tudnak csinálni, de a pályán a fejre is nagyon nagy szükség van. Látni és gondolkozni is kell „futballésszel” s itt már akadnak problémák.

Valamikor még szí­vesen elüldögélt a „futballpresszók” kis asztalai mellett s napi hat-hét feketéje mellett elpolemizált. Két infarktus után már elmaradtak a kávék, a dohányfüstös presszók s maradtak – csak a pályák …

V. S.
1980.június