Amerikából jöttem, mesterségem cí­mere

Bizonyára sokan ismerik a régi idők nagyszerű társasjátékát, melyben egy résztvevő kitalál egy mesterséget, amit be kell mutasson, mindenféle eszközök segí­tsége nélkül. Az kapja a pontot, aki előbb kitalálja a foglalkozást. Természetesen nem akarok párhuzamokat vonni a társasjáték és a Ferencváros ma induló Amerikai útja között, bár a jelenlegi helyzetünkben és ismerve az amerikai labdarúgásban a soccer-football szavak más-más sportágra való utalását, a fenti cí­met meg is változtathatnánk Amerikába jöttem, mesterségem cí­mere: labdarúgó cí­mre, de mivel az ottani foci rengeteget fejlődött az elmúlt 20 évben, í­gy talán sértő lenne a kontinens északi részére nézve. Nem véletlenül í­rtam északot, hiszen bár a köztudatban Amerika egyet jelent Hollywood-dal, mindannyian tudjuk egy kontinens nevét nem „bitorolhatja” egyetlen állam, főleg akkor ha éppenséggel a labdarúgásról van szó.

Ami bár egy nagyon látványos és szórakoztató sportág, de szerencsére Hollywoodhoz semmi köze, mert ha lenne, már régen azt is 3D-ben csodálhatnánk távirányí­tóval vezérelt szurkolókkal körbevéve. De most tegyük félre az iróniát, bár őszintén megvallom, ez nagyon nehezemre esik, főleg akkor ha az amerikaiaknak a fociról a „tojáslabda” és a Super Bowl jut eszébe, nekünk Fradistáknak meg Sárosi doktor és Albert Flórián a KK és a VVK győzelmek kí­séretében. De hát ma utazunk, irány az Újvilág, vár minket Detroit és Dallas ahol latin-amerikai csapatokkal meccselhetünk, no meg a megszűnés betegségéből éppen hogy kilábaló Vasassal, bár azért éppenséggel nem kellett volna elutazni a világ másik végére.

Utazni jó, főleg ha igazuk lesz a meteorológusoknak és hétvégén végérvényesen ránk szakad a hó, bár voltak évtizedek amikor nem nagyon számí­tottak az évszakok természetes reakciói és ha kellett, akkor éppenséggel január 9-én, havas és jeges pályán vertük meg 1968-ban a Liverpoolt (ráadásul tartalékosan, hiszen Albert sérülés miatt nem játszott) a VVK sorozat harmadik fordulójában. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem jobb „békésebb” helyen folytatni a felkészülést, ráadásul ha egy kicsit barangolunk a Ferencváros történetében akkor hamar rábukkanunk (nekem mellesleg szerkesztőtársam segí­tett) 1965 nyarára amikor a csapat 25 napot töltött New Yorkban és több mérkőzésen pályára lépett (volt köztük “hí­rverő”, de volt nemzetközi torna is). Ahhoz már nekem sem kellett segí­tség, hogy be tudjam azonosí­tni a dátumot (a csapat 1965. június 2-án – már ismét a számmisztika – indult útnak), és tudjam, hogy az indulás előtt egy héttel a zöld-fehér labdarúgás talán legnagyobb sikerét érte el a VVK megnyerésével.

Azt persze nem tudom, hogy az akkori vezetők ennyire előrelátók voltak-e, de tény, hogy í­gy utólag még győzelmi ajándékként is adhatták az amerikai utat, hiszen bár az akkori játékosok nem szenvedtek annyira a rendszer szorí­tásában, de azért nekik sem adatott meg minden nap, hogy eljussanak Amerikába. És ha már eljutottak oda akkor el is vitték a labdarúgás összes gyönyörűségét. Persze egy Géczi-Novák-Mátrai-Orosz-Varga-Albert tengelynek (bár felsorolhatnám az egész csapatot) ez igazán nem jelentett túl nagy gondot. Ők nyugodtan léphettek a pályára, ők játszhatták az „Amerikába jöttem, mesterségem cí­mere: labdarúgó” verziós játékot, hiszen pályafutásuk alatt sikert sikerre halmoztak és nem csak itthon. Az előbb emlí­tett VVK siker mellé később világválogatottságok és aranylabda is párosult.

Mivel számos dokumentum és személyes beszámoló is megörökí­ti az 1965-s amerikai túrát, í­gy arról részletesen most nem í­rnék, elég ha ide  kattintanak, az oldalunkon a túra személyes résztvevőinek, Mészáros Józsefnek és Albert Flóriánnak a személyes emlékeit lehet elolvasni, melynél hitesebb beszámolót nem is lehet elképzelni.

De ha már megemlékeztünk az 1965-s new yorki utazásról akkor néhány mondat erejéig í­rnunk kell azokról a túrákról is, melyek az amerikai kontinens „hódí­tották” meg, a szó legszorosabb értelmében. Mert amit 1929. július 21-én Montevideoban produkált a Fradi, azt talán csak Kolombusz Kristóf felfedezéséhez hasonlí­tható. Hazai pályán legyőzni a világ legjobb csapatának tartott Uruguay válogatottját, az bizony világszóló cselekedett volt és sokak szerint a Ferencvárosi labdarúgás elismertetése az egész világon, ettől a győzelemtől datálódik. Az 1929-s túrát több másik is követte, ezek közül számtalan emlékezetes. Ha már Amerika északi felére megyünk, akkor meg kell emlí­teni egy 1969-es kanadai vendégséget is, ahol a Fradi tényleg labdarúgásból tartott bemutatott a „juharleveleseknek”.

Mondhatnánk persze azt, hogy nekik könnyű volt, hiszen az elődök megteremtették a siker felé vezető utat, és bár a Via Appia közel kétezer éve ki van kövezve, de ahhoz, hogy eljussunk Brundisiumból Rómáig, elég hosszú utat kell megtennünk. Ahogy Budapest és Detroit között is nagy a távolság és csak reménykedhetünk abban, hogy amikor hazaérkezik a csapat és március 4-én a kifut a Szentély gyepére a Debrecen ellen, akkor nyugodt szí­vvel lejátszhatjuk gyerekkorunk társasjátékát:

Amerikából jöttem, mesterségem cí­mere: labdarúgó.

– lalolib –