Az a csodálatos és szerencsétlen 1970-s esztendő!

12 éves voltam 1970-ben. Mint minden ilyen korú a grundon nőttem fel, ellentétben Nemecsek Ernővel, Bokával és Áts Ferivel mi labdával hadakoztunk és nem kellett a játszóterünket megvédeni. Már kora reggel a grundon voltunk, anyánk ránk adta bátyáink kinőtt klottgatyáját és egész nap kergettük a focilabdát. A grund császára az volt, aki labdát tudott hozni. Neki biztos helye volt a csapatban még akkor is, ha csak arra volt jó, hogy időnként szeretetteljesen megsimogassa a középén jó nagy öltésekkel összevarrt bőrgolyót. A varrás, ha éppen ott találtad el, elég mély sebeket tudott ütni, de ki foglalkozott ilyen apróságokkal? Ha esetleg kivérzett, a közelben biztos volt homok, az remek kötszernek bizonyult, csak néhány percig kellett a seben tartani, utána már rohanhattál is vissza a pályára annak tudatában, hogy úgy “bőrözöd” be az ellenfelet, mint Albert Flóri Káposztát, vagy éppenséggel Mészöly Kálmánt.

A napi grundfoci mellett egy közelgő világesemény is lázban tartotta az országot. Annak ellenére, hogy azokban az években még Vargák, Albertek, és Benék kergették a labdát a grundokon, a mexikói világbajnokság szele már minket is megcsapott. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy a hatvanas évek végétől már egyre több tévékészülék volt a háztartásokban, és az is egy elterjedt „pénzkeresési” lehetőség volt (legalábbis vidéken), hogy néhány forint ellenében át lehetett menni tévét nézni oda, ahol már beszerelték a “világlátót”. Mivel apám örök életében focirajongó volt (plusz fiatal korában kapus, majd később edző), í­gy a család szűkös költségvetéséből már az 1968-as olimpiára „kisajtolt” egy tévét, természetesen anyám rosszallását közepette. Végül is hárman voltunk gyerekek akiknek valamilyen formában mégis csak biztosí­tani kellett a szükségleteket, bár mi remekül elvoltunk egy szál gatyában is, csak labda legyen hozzá. Addig nem nagyon hallottunk a világ focijáról, egyrészt jobban érdekelt „kamaszkorunk legszebb nyara”, másrészt a hí­rek sem terjedtek olyan szélsebesen, mint manapság.

Ennek fényében az 1969. december 3-án történtek sem érintettek meg minket igazán. Azt láttam apámon, hogy egy világ omlott össze benne, és mondott is néhány „keresetlen” mondatot egy akkori mérkőzésről, de 12 évesen még igazán nem nagyon foglalkoztam a marseille-i tragédia okozta sokkal. így nem is olvashattam az azóta már örökérvényű megállapí­tásokat, melyek a magyar foci egyik legsúlyosabb válságáról szóltak. „Tudjátok mi volt a magyar történelem három legsúlyosabb vereségének a szí­nhelye? Muhi…Mohács…Marseille!” – a Lakat Károly doktorra oly jellemző irónia inkább mosolyt csalt az arcokra, de Mészöly Kálmán rövid summázata, „Mi időnk lejárt” már hűen tükrözi azt a szomorú tényt, mely szerint a magyar labdarúgás 1954-től tartó aranykorszaka, a csehszlovákok ellen elszenvedett 4:1-es vereséggel véglet lezárult.

Miközben a világ labdarúgása a VB-re készült, nálunk szinte „forradalmi” hangulat alakult ki. A magyar foci irányí­tói egyszerre akartak mindent átszervezni és lerombolni is egyben. A hatvanas évek sikereitől egy kicsit „elkábult” szurkolók meg hirtelen elfordultak a focitól és távolmaradásukkal tüntettek a megbocsájtatlan marseille-i vereségért. A vezetők „lányos” zavarukban a bajnokság átszervezésével próbáltak visszatalálni az Európai labdarúgás élmezőnyébe, de ebben volt egy kis mosakodás is, miszerint azért nem sikerült kijutni a VB-re, mert a klubokban nem megfelelő munka folyt. 1963 után, minden indoklás nélkül újra visszatértünk az ősz—tavaszi rendszerhez. Ezért az 1970-s bajnoki szezon csak félévig tartott és abban tért el elődeitől, hogy két csoportban ví­vták, oda-vissza rendszerben, s a végén a két csoportgyőztes küzdött meg a bajnoki cí­mért. A helyezések alapján pedig még jutalompontokat is kaptak a csapatok a következő évi bajnokságra.

Brazilia az 1970-s VB-n

Miközben a magyar foci nyalogatta a sebeit, és folyt a félszezonos bajnokság, 1970. május 31-én, Mexikóban útjára indult a „gyönyör”. Annak ellenére, hogy azóta több világbajnokságot kí­sérhettem végig és volt köztük olyan is melyen hazánk is részt vett, de a mexikói az (pontosabban az 1970-s), mely örökre belém ivódott és örökre megszeretette velem ezt a csodálatos játékot. 12 évesen olyan csodában volt részünk a késő éjszakai órákban, mely a mai napig meghatározza a labdarúgáshoz való viszonyomat. Akik látták az akkori VB-t azok tudják, hogy mi, vagyis inkább kik is okozták az akkori extázist. Ezen a VB-n láthattuk minden idők talán legjobb brazil válogatottját, olyan játékosokkal, mint: Pelé, Gérson, Jairzinho, Carlos Alberto, Rivellino, Clodoaldo, Tostao, Everaldo, a kispadon Zagallo mesterrel. A futball legnagyobb csillagai voltak, a foci istenei, a labda felejthetetlen zsonglőrjei. 12 évesen akkor láttam őket először játszani és bár Peléről már hallottam, de „élőben” akkor varázsolt el először. Simán megnyerték a VB-t, igazán még ellenfelük sem volt, a döntőben játszi könnyedséggel gázoltak át az olaszokon és mivel harmadszor nyerték meg a VB-t, í­gy végleg haza is vihették a Jules Rimet kupát. A brazilokon kí­vül volt még egy mérkőzés, mely azóta is lázban tartja a foci iránt rajongó szurkolókat: az elődöntőben Olaszország-NSZK 4:3. Sokak szerint (ebben mi magyarok nem tartozunk bele) az évszázad mérkőzésének tartják.

Az olaszok Roberto Boninsegna találatával már a mérkőzés elején megszerezték a vezetést. Bár a németek utána végig nagy erőfeszí­téseket tettek az egyenlí­tésért az csak a rendes játékidő hosszabbí­tásában sikerült Schnellinger találatával. Az igazi drámát a hosszabbí­tás hozta el. Gerd Müller a 94. percben megszerezte a vezetést is a nyugatnémeteknek, majd az olaszok egyenlí­tettek ki, majd a 104. percben Riva már 3–2-es vezetéshez juttatta az azzurikat. Hat perccel később Gerd Müller egalizált és amí­g a televí­zió még ismételte ezt a gólt, az olasz középpályás Rivera a 111. percben megszerezte a győztes találatot csapatának. Elképesztő egy mérkőzés volt, két nagyszerű csapat részvételével és olyan zseniális játékosokkal, mint a gólok szerzői akiknek a neve még több mint negyven év után is bizsergető emlékeket ébreszt.

Géczi és Páncsics

Ahogy az előbbiekben már emlí­tettem, a VB alatt még folyt a magyar bajnokság. Mintha nem is vettünk volna tudomást róla, mintha í­gy akartunk volna tiltakozni az ellen az „igazságtalanság” ellen, mely Marseille-ben érte a magyar focit. A szurkolók is szép lassan megbocsájtották a kudarcot, hiszen egyre többen jártak újra mérkőzésekre. Csak emlékeztetőül, hogy az 1969-es bajnokság utolsó fordulóját, négy nappal a „jönnek a csehszlovákok” után, soha nem látott érdektelenség (vagy inkább tiltakozás?) mellett rendezték meg. Az Újpest bajnoki cí­mét Csepelen mindösszesen 600 néző „ünnepelte”, de a számunkra egy korszakot végleg lezáró Honvéd elleni találkozót is csupán ezren követtek végig! Pedig az a mérkőzés a Ferencváros labdarúgás egyik legendás alakjának az utolsó fellépését jelentette. Az 5:2-re elvesztett mérkőzésen ült utoljára a zöld-fehérek kispadján Lakat Károly doktor, aki többé már nem ment ki a Fradi pályára. Nem volt búcsúztatás, nem volt ünnepélyes éremátadás, a klub képtelen volt megélni azt, hogy két bajnoki cí­m után “csak” a harmadik helyen végezzen a csapat.

Nagyon sokáig úgy „tudtuk”, hogy 1969-ben Albert Flórián állt a Lakat mester elleni “puccs” mögött, de ezt éppen a mester fia cáfolta az „Apám regénye” cí­mű könyvében: „Nem a Császár, hanem néhány gyalogos, cí­m és rang nélküli kiskatona buktatta meg.” Albert sérülése után a Géczi Pista által vezetett “csoport” vette át az öltőzőben az irányí­tást. A belső viszályok és az a tény, hogy a fiatal játékosok egyre nehezebben viselték el Lakat doktor „csipkelődő” stí­lusát a váltáshoz vezetett. 1970-től már Kalocsay Géza foglalta el a Fradi kispadját. Irányí­tásával megnyertük a „B” csoportot, í­gy reménykedve várhattunk a bajnoki döntőt az Újpesti Dózsával szemben. Bár számomra a lilák mindig is örök ellenfelek maradnak és általában nem jó kedvemben szoktam róluk jókat í­rni, de az tény, hogy Baróti Lajos edzősége alatt egy olyan csapat alakult ki, mely a meghatározta a hetvenes évek magyar labdarúgását, olyannyira, hogy 1969-től hét bajnokságot nyertek zsinórban, ezalatt hazai pályán csak négyszer kaptak ki, és kereken 500 gólt lőttek! Van olyan focit szerető ember aki nem ismeri a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II., Zámbó csatársort?

Az 1970-s bajnoki cí­mük mégis a szerencsének és a Fradi pechjének is volt köszönhető. Ahogy már emlí­tettem, a bajnokság két csoportban zajlott. Az „A” csoportot az Újpest fölényesen, a „B” csoportot a Fradi magabiztosan nyerte, í­gy a szabályok értelmében oda-visszavágós rendszerben döntötték el a bajnoki cí­met. Az első mérkőzésre 1970. június 6-án, 30 ezer néző előtt a Megyeri úton került sor. Annak ellenére, hogy az Újpest volt az esélyesebb, a 86. percig (!) még vezettünk 2:1-re, a vége mégis 3:2 lett a lilák számára! A majdnem győzelem a „verhetetlennek” tartott Újpest ellen a visszavágóra közel 60 ezer embert csalogatott ki a Népstadionba.

A mindent eldöntő mérkőzésre, 1970. június 27-én került sor. Erőteljes „családi nyomásra” már 12 évesen a Fradinak szurkoltam, de a visszavágóról igazán semmilyen emlékem nincs. Egyszerűen elnyomták a brazilok játéka, í­gy arra sem emlékszem, hogy közvetí­tette-e a TV, vagy rádión követtük a mérkőzést. Talán csak apám szomorú megjegyzése maradt meg, miszerint „Ha a Császár itt van, biztosan miénk a bajnoki cí­m”. De Flórinak még a döntő első mérkőzésen elrepedt a lábán a kisujj-csontja, í­gy nem tudta vállalni a játékot. Azt már csak én jegyzem meg (amit akkor biztosan nem mertem volna közölni apámmal), hogy kifogásnak jó volt Flóri hiánya, de a döntőt mégis csak mi vesztettük el, ráadásul úgy, hogy mindkét mérkőzésen nekünk állt a „zászló”, de a mindkét mérkőzésen elszúrtuk a hajrát.

Branikovits László

A visszavágón Branikovits góljával egészen a 72. percig ismét mi vezettünk, de akkor jött az 1970-s esztendő legpechesebb pillanata. Noskó (nála keményebb „favágót” nem nagyon ismertem) tőle szokatlan módon 18 méterről eleresztett egy bombát, amire Géczi Pista rá is mozdult, de Vépi lába „közbeszólt” és arról a már a másik oldalra elinduló Géczi mellett a jobb sarokba pattant! A szerencsétlen gól ellen még a stadion reflektorai is tiltakoztak, hiszen a 80. perc környékén a fele kialudt és emiatt percekig állt a játék. Aztán „sajnos” újra kigyulladtak és be lehetett fejezni a döntőt, mely már nem hozott gólt, í­gy az Újpest tovább folytathatta nagyszerű bajnoki sorozatát.

Mi meg a magyar focihoz hasonlóan tovább ápolhattuk a sebeinket. Az 1970/71-es, újbóli ősz-tavasz rendszerben lebonyolí­tott bajnokságba hiába vittünk magunkkal 8 jutalom pontot, Kalocsay Géza 1970. szeptember 2-án, három egymás utáni vereség után távozott a csapat éléről. Helyét eleinte megbí­zottként Dalnoki Jenő vette át (3 mérkőzést kapott csupán), majd jött Csanádi Ferenc, akivel újra megtalálta a csapat a régi énjét, de sajnos a végén nem sikerült már utolérni az Újpestet, és 2 ponttal ismét lemaradtunk a lilák mögött. A történelem iróniája, hogy az „öregedő”, átalakuló Fradit éppen Dalnoki Jenő “fiatalí­totta” és vezette bajnoki cí­mre az 1975/76-os idényben, ezzel megszakí­tva az Újpesti bajnoki szériáját.

Számomra örökké emlékezetes marad az 1970-s esztendő, mely kamaszkorom egyik legszebb nyarát hozta el. Nem úgy mint Hermiennek a csodálatos „Summer of ’42” cí­mű filmben, akinek a beteljesült szerelemet jelentette a nyár. Nekünk 1970-ben egy soha nem felejthető világbajnokság jutott Pelével, Riverával és Gerd Müllerrel. És a Fradinak egy pechesen elvesztett bajnokság.

A szí­vem bármennyire is hí­ve mindennek mely zöld-fehér, de abban az évben mégis csak Pelé jelentette a nyár igazi varázsát.

– lalolib –