Buzánszky Jenő emlékére

„Ha valamit elhatározol, meglesz, világosság ragyogja be utadat…”

Nekrológunkban a mindnyájunk által tisztelt és szeretett Jenő bácsira emlékezünk.

Életének 90. esztendejében, rövid szenvedés után, 2015. január 11-én este az esztergomi kórházban elhunyt a Debreceni Egyetemhez ezer szállal kötődő Buzánszky Jenő, a világhí­rű Aranycsapat tagja, a Debreceni Egyetem „Debreceni Egyetemért” emlékéremmel kitüntetett utazó sportnagykövete, a Buzánszky Jenő Egyetemi Labdarúgó Kupa névadója.

Az Aranycsapat jobbhátvédje Újdombóváron született 1925. május 4-én. 1938-ban kezdett el futballozni a Dombóvári Vasutas SE-ben, amelyet 1946-ig erősí­tett. A DVSE-ben támadót játszott, főként jobbszélsőt, s rengeteg gólt szerzett. Nehezen tudták tartani vele a lépést a védők, hiszen 11,3 másodperc alatt futotta a százat, és nem szöges cipőkben. Sikerrel érettségizett a helyi katolikus reálgimnáziumban, majd 1943-ban forgalomirányí­tói vizsgát tett. Abban az évben úgy volt, hogy a DVSC-be igazol, ám a szülei túlontúl távolinak í­télték Dombóvártól az alföldi nagyvárost. 1945-ben a MÁV budapesti tisztképző tanfolyamát végezte, akkor a BVSC pályáján tréningezett. Pécsre vezényelte a vasút, ő pedig az NB II-es PVSK-ban folytatta a labdarúgást. 1946 szeptemberében bélistázták, ami azt jelentette, hogy politikailag megbí­zhatatlannak minősült. Ennek okát nem tudta kiderí­teni.

Időközben bekerült a délnyugat-magyarországi válogatottba, mi több, Észak-Magyarország csapata ellen ő fejelte a gólt (1:1). A Pécsi Vasutasban a legendás Szabó Péter volt a mestere, a Petárnak becézett szakember faragott a szélvész szélsőből később védőt. Amikor a tréner Dorogra került, levelet í­rt baranyai kedvencének, s az ő invitálására szerződött Buzánszky Jenő 1947. február 1-jén a Dorogi AC-hoz. (Attól fogva élt a Pilis és a Gerecse között elterülő városkában.) Március 3-án bemutatkozott az élvonalban, a Győri ETO-t verte meg új kenyéradója 2:1-re. Akkor nem sikerült betalálni, ám a fél idény alatt szerzett kilenc gólt. Hiába teljesí­tett eredményesen a dombóvári futballista, a gárda kiesett az NB I-ből, és két esztendőt a második diví­zióban töltött.

1949. április 1-jén bevonult. A Budapesti Őrzászlóaljhoz, hivatalosan az I. Honvéd Kerülethez rukkolt be, s a katonák alakulata mellett párhuzamosan a Dorogban is szerepelt. Csütörtökön pályára lépett a bakák között, vasárnap meg bajnokin a DAC-ban. Zokszó nélkül pendlizett a két település között, nem akart egyetlen meccsről sem lemaradni. Neki ez í­gy volt természetes.

Volt délnyugat-magyarországi válogatott, aztán 1949. április 10-én magára húzhatta a Pestvidéki válogatott szerelését is, Vitkovicében 3:1-re nyertek Morvaország ellen. Utóbb behí­vták a Bányász Szakszervezet válogatottjába, ezzel az együttessel 1950. március 19-én Albániában szerepelt. (Tiranában 1:1 született az ottaniak nagyválogatottja ellen.) Emlékezetes volt számára a balkáni 90 perc, mert repülővel tették meg az utat oda és vissza, és akkor ült először repülőgépen.

1950. november 12-én debütált a nagyválogatottban, Szófiában 1:1-re végeztek a mieink a bolgárokkal. Nem indult jól a találkozó az újonc jobbhátvéd számára, az embere, Arszen Tocse Dimitrov már a második percben bevette Grosics Gyula kapuját. Akkor egy fityinget sem tett volna arra, hogy lesz ő még többször is tagja a nemzeti tizenegynek. Pedig nagyot tévedett volna, ha í­gy cselekszik! A válogatott védelmében gyorsan nélkülözhetetlenné vált, tudniillik gyakorta ki kellett segí­tenie a nála jóval lassúbb Lórántot, főként pedig Lantost. 1950. november 12. és 1956. július 15. között összesen 49-szer öltözhetett Sebes Gusztáv gárdája piros-fehér-zöld szerelésébe. Kis tüske maradt benne, amiért nem lehetett ötvenedszer is válogatott. Az is bántotta, hogy bár bekk létére gólerős labdarúgónak számí­tott, a nemzeti tizenegy képviseletében nem tudott hálóba találni.

Egyéb reprezentációkban szintén megmutathatta tudását: 1951 és 1956 között a B-válogatottban ötször kapott lehetőséget, két gólt szerzett a fellépésein. 1952-től 1956-ig hétszer bújhatott a Budapest-válogatott uniformisába, noha sohasem igazolt fővárosi klubba.

1952. június 1-jén Magyar Népköztársasági Kupadöntőt veszí­tett a Dorogi Bányásszal a Latorca utcában a Budapesti Bástya ellen (2:3), viszont ugyanebben az évben olimpiai bajnok lett Helsinkiben. A torna egyetlen mérkőzésén nem jutott szóhoz, fogműtétje miatt a románok elleni selejtezőt kihagyta, Dalnoki Jenő helyettesí­tette. Az aranyérem mellé utóbb idehaza húszezer forint jutalom ütötte a markát.

1953-ban Európa Kupát szerzett az Aranycsapat Rómában, 1954-ben ezüstérmet a svájci világbajnokságon. Mindkét finálénak aktí­v részvevője volt. A berni döntő visszatérő rémálom maradt a számára, minden július 4-én hajnalban csatakosra izzadt pizsamában ébredt.

Arra a kérdésünkre, minek köszönhette a sikereit, az őszintén vallásos férfiú Jób könyve egyik idézetével válaszolt: „Ha valamit elhatározol, meglesz, világosság ragyogja be utadat.”

A nyugatnémet Hans Schäfer volt a legkellemetlenebb ellenfele, róla nyilatkozta: „(…) a világbajnokság döntőjében úgy játszott, mintha megtáltosodott volna. Egy pillanat nyugtom sem volt tőle, mert amint labdához jutott, a kapura tört és lőtt.”

1954-ben és 1955-ben a klubcsapatáé lett az egykor nagyon respektált Vidék legjobbja cí­m.
1956. május 19-én ő szerezte Prágában az egyik találatot a csehszlovák B–magyar B (1:3) mérkőzésen. 1956. szeptember 23-án a magyar B-válogatott legjobbja volt a szovjet B elleni győzelmen, az egyik gólunkat ő lőtte (2:0).

1956 őszén a Ferencváros vendégjátékosaként jugoszláviai túrán vett részt, négy meccset ví­vott zöld-fehérben. 1957 tavaszán még oszlopa volt a Vidék-válogatottnak, amelyik 1:0-ra veszí­tett Lengyelországban.

A szűkebben vett Aranycsapatból Szojka Ferenc, Hidegkuti Nándor és Czibor Zoltán álltak hozzá a legközelebb, ámbátor alapvetően különböző embertí­pusba tartoztak.

Buzánszky Jenő 1947 és 1960 között az NB I-ben 274 mérkőzésen, az NB II-ben 56 mérkőzésen lépett pályára a Dorog képviseletében, és a hivatalos bajnokikon 25 gólt jegyzett.

A visszavonulása után az edzői szakmát választotta. 1960. júliustól 1961. júliusig a dorogi tartalékot irányí­totta, majd 1961 júliusától 1965 júniusáig az első csapat vezetője volt.

1962 áprilisában taní­tványai a Húsvéti Torna döntőjében legyőzték 1:0-ra a Bayern Münchent Antwerpenben, majd egy év múlva megszerezték a Vidék legjobbja titulust.

„A játékost azok a jelzők jellemezték, mint az embert: egyszerű, hasznos és sallangmentes. Buzánszkyt ezek az erények emelték magasra a számos nagy sikert elért magyar válogatottban. Nem sok régi klasszis labdarúgó váltotta be a reményeket, miután az edzői hivatást választotta. Úgy látszik, hogy Buzánszky – kivétel a szabály alól” – í­rta róla a Labdarúgás cí­mű futballmagazin.

1966 elején az NB II-es Esztergomi Vasas kispadjára ült le. 1967-ben visszament Dorogra, hogy az elitből kihullott társaságot visszavezesse az első vonalba. Nem sikerült a vállalkozása, még a második ligából is kiesett a Bányász. Két esztendő alatt két osztályt zuhant. „Megromlott a közösségi szellem, s nem mindig volt egységes a szakosztályi vezetés sem” – indokolta meg kertelés nélkül a kudarcot.

Megkeresték Iránból, havi 4000 dollárt ajánlottak neki. A szokott önmérsékletével visszautasí­totta a perzsákat, nem akarta a civil állását (a szénbányáknál volt személyzetis) kockára tenni. A járt utat nem adta fel a járatlanért.

1969-től egy évig újból Esztergomban dolgozott, aztán 1970-től 1971-ig a FŐSPED Szállí­tók mestere volt. 1972 és 1989 között a Dorogi AC technikai vezetőjeként és szakosztályvezetőjeként, 1989 és 1993 között a Komárom-Esztergom megyei Labdarúgó-szövetség elnökhelyetteseként, 1991 és 1998 között a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökségi tagjaként, az Utánpótlás Bizottság elnökhelyetteseként, 1993 és 1997 között a Komárom-Esztergom megyei Labdarúgó-szövetség elnökeként, 1996 és 1998 között a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökhelyetteseként tevékenykedett.

2002-től a debreceni egyetemisták számára évente megrendezett futballtorna fővédnöke, 2004-től a sorozat (Buzánszky Jenő Labdarúgó Egyetemi Kupa) névadója volt. 2010-től a dorogi stadion az ő nevét viseli. Dombóvár és Dorog is a dí­szpolgárává választotta.

Az egyetlen futballista volt Sebes Gusztáv mitikus válogatottjának alaptizenegyében, aki sohasem futballozott fővárosi klubban. És egyedüliként az Aranycsapat tagjai közül nappali tagozaton szerzett gimnáziumi érettségit. Groteszk jellemzője a Rákosi-rendszernek, hogy a gárdából ketten Lóránt Gyulával (aki kereskedelmiben maturált) nem lehettek főiskolai világbajnokok!

Grosics Gyula temetése után könnyes szemmel mondta e sorok szerzőjének: „Mind elmentek hát, utolsónak maradtam itt. Az isteni akarat engem szánt a keserves kötelességre, hogy eltemessem az Aranycsapatot…”

Drága Jenő bácsi!
Mi, akik annyira szerettük és tiszteltük Önt, sohasem fogjuk elfelejteni.
Nyugodjon békében, őrizzék álmát angyalok az öröklétben!

(Sándor Mihály – unideb.hu)