Már többször előfordult velem, hogy egy képtárban vagy egy kiállí­táson olyan képpel szembesültem, melyről első látásra nem nagyon tudtam megfejteni az értelmét. Olyannal is találkoztam, mely egyből rabul ejtett és mely előtt percekig álltam, mert a kép központi része pillanatok alatt hatott az érzéseimre. Ilyen esetben meg abba a hibába esünk, hogy látókörünkből kiesnek a kép egyéb mozzanatai és utalásai, melyekkel együtt válik az üzenet egységes képpé. Nem tehetünk róla, a szemünk automatikus arra a részre fókuszál amit egyből be tud azonosí­tani, mely egyből hat az érzéseinkre, mely egyből üzenetet küld a szí­vnek. így jártam most is, amikor szerkesztőtársam széles mosoly kí­séretében elém tolt egy képet. Először nem is értettem, hogy a bajsza alatti jókedv minek is szól, hiszen amikor rápillantottam a képre, a szemem ösztönösen az ismerős részekre fókuszált. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A kedves, barátságos klubterem, ahol Lakat Károly társaságában ülünk, nem volt mindig ilyen csendes, hangulat ébresztő. Ha beszélni tudnának például a falak, aligha­nem egyenesen kiáltva emlékezné­nek arra a délutánra, amely valóság­gal orkánként kavarta fel a levegőt az asztalok körül, s úgy nyomta oda a játékosokat a székekhez, hogy  moccanni sem mertek.

— Igen, í­gy volt — hagyja hely­ben a hasonlatot, s miközben előké­szí­ti a tanári noteszt, hozzáteszi: Mégpedig a Frankfurt elleni, a második találkozó után tört ki ez a vihar, amikor is értekezletre hí­vtam össze a fiúkat, s megkértem elnökünket, jöjjön el ö is. Hogy is mond­jam? 45 éves vagyok, régi tanár em­ber, de azt hiszem, még gyakorló pedagógus koromban sem készültem í­gy az óráimra, mint az értekezletre — akkor. Igen… Legalább száz per­cig beszéltem, méghozzá papí­rról és lassan, Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →