„Tanári etűdök” az öltözők világából – III.

A kedves, barátságos klubterem, ahol Lakat Károly társaságában ülünk, nem volt mindig ilyen csendes, hangulat ébresztő. Ha beszélni tudnának például a falak, aligha­nem egyenesen kiáltva emlékezné­nek arra a délutánra, amely valóság­gal orkánként kavarta fel a levegőt az asztalok körül, s úgy nyomta oda a játékosokat a székekhez, hogy  moccanni sem mertek.

— Igen, í­gy volt — hagyja hely­ben a hasonlatot, s miközben előké­szí­ti a tanári noteszt, hozzáteszi: Mégpedig a Frankfurt elleni, a második találkozó után tört ki ez a vihar, amikor is értekezletre hí­vtam össze a fiúkat, s megkértem elnökünket, jöjjön el ö is. Hogy is mond­jam? 45 éves vagyok, régi tanár em­ber, de azt hiszem, még gyakorló pedagógus koromban sem készültem í­gy az óráimra, mint az értekezletre — akkor. Igen… Legalább száz per­cig beszéltem, méghozzá papí­rról és lassan, holott általában kötetlenül szoktam „hozzászólni” és nem éppen tagoltan. No már most, ami a „kül­alakot” illeti: elismerem, lehet, hogy kicsit tényleg nyers voltam. Nem, nem tagadom. De ha ma volna szük­ség ilyesmire, ugyanúgy tennék, mint akkor, vagyis Novák, Mátrai, Albert és Rákosi ismét megkapná a magáét. Mert ennek az értekezlet­nek ez volt a lényege. Pontosabban az, hogy közöltem mindenkivel: az „egyenlősdi” felfogást tovább nem tűröm. Tanári prakszisomból hoztam fel példákat, amikor egy kitűnő rendű tanulónak csak hármast ad­tam, ha négyesre felelt, egy gyen­gébbnek pedig megadtam néha az ötöst is, ha — csak négyesre tudott. Vagyis … Albert sem kaphat kitű­nőt, ha azt nyújtja például amit a legjobb formában levő Katona, és Mátrai sem mérhető mondjuk Hor­váthhoz, ha történetesen egyforma hibaszázalékkal „felelnek”. Már pe­dig arról volt szó az értekezleten, hogy egyesek már-már azt hitték: elég ha csak a cipőjüket küldik ki a pályára.

— S nem lett baj a fejmosásból? Sértődés…

— Lett? Ugyan! Éppen ellenkező­leg! Azóta egyetlen mérkőzést sem játszottak végig szí­v nélkül. Gyen­gébben futballozhattak, de lélek nél­kül nem.

Azaz, hogy . . . egyszer-kétszer azért a pályán is kellett még „bizo­nyí­tania” a tanár úrnak, hogy nem­csak a katedrán szigorú. Hogy is volt csak például — Rákosival? Kez­dődött azzal, hogy í­mmel-ámmal vé­gezte az edzést és megjegyzéseket tett: minek ennyit gimnasztikázni? Lakat először „nyugira” intette a fiút, sőt — másodszor is. Ám har­madszorra nem volt más gyógyszer: leküldte a játéktérről, s közölte vele — felöltözhet.

Varga Zoli? A BEAC elleni edző­mérkőzésen gyengén ment minden­kinek. Nem csoda, hogy letörten vo­nultak az öltözőbe, s miközben La­kat még a folyosón járt. Varga Zoli odabent kifakadt:

— Annyit edzünk, hogy a végén elfelejtünk futballozni.

Lakat meghallotta a megjegyzést. S bizony, Varga is — megkapta a magáét:

— Nézze fiam, — mondta neki a mester — egyezzünk meg, hogy az idény végén maga fogja kiértékelni az edzésmódszereimet. Addig azon­ban maradjunk annyiban, hogy — tartózkodik a szavazástól. Igen?

Mátrai… Furcsa ügye? Pedig egyszer az öreg harcos is megjárta. Ennek a sztorinak az előzménye azonban még arra az időre nyúlik vissza, amikor Lakat — az MTK-nál volt. De már rebesgették, hogy a Fradihoz megy. Mátrai — szó ami szó — nem örült neki. Azon a véle­ményen volt ugyanis, hogy a tanár úrnak gyilkos módszerei vannak, az öreg játékosoknak pedig nem tesz már jót, ha sokat edzenek. Kiégnek. Nos. Lakat nem szólt egy szót sem róla, hogy — tisztában van Sanyi véleményével. Legalábbis egyelőre nem. Mí­gnem egyszer magától jött el az alkalom. Félórája tartott már az edzés, vidáman, frissen gyakorolt mindenki. Sanyi különösen. Olyannyira. hogy alig akarta abbahagyni. Ám az edző megálljt vezényelt. És hirtelen Mátraihoz fordult:

— Sanyikám. maga most már ab­bahagyhatja — mondta. — A gyil­kos módszer ugyanis csak most kö­vetkezik …

Félperc csend támadt a fiúk kö­zött. Aztán: Lakat is, Mátrai is — elnevette magát. Sanyinak talán akkor jutott először eszébe hogy nem véletlenül kapott remek kritikát va­sárnap is a sajtóban, Lakat pedig — nem tagadja — annak örült a leg­jobban, hogy Mátrai esetében is következetesen kitartott elvei mellett. Méghozzá úgy, hogy közben fegyelmet is teremtett, sőt egységes bajtársi szellemet, vagy — többet is …

— A Rákosival történt eset, nekem is nagyon fájt a dolog – emlékezik csendesen.  Főként, az edzés végén nem szólt senki egy szót sem, szinte nesztelenül öltözött mindenki. Aztán, amikor már én is indultam hazafelé, egyszercsak odalépett hozzám Juhász és ennyit mondott:

– Nézze Karcsi bácsi, ne vegye szí­vére. Meglátja, holnap ő lesz az első, aki bocsánatot kér, és belátja, hogy Karcsi bácsi jót akar.

Másnap Rákosi tényleg bocsánatot kért. A hangulat pedig egyszerre vidám lett újra és a fiúk jó kedvűen indultak kifelé edzeni …

***

— Számí­tott rá, hogy biztos tavaszi első lesz a csapat?

— Egyáltalán nem. Csupán azt tettem biztosra — a játékosok ké­pességei alapján — hogy ott leszünk az élcsoportban. Az első helyben akkor kezdtem reménykedni, amikor legyőztük az Újpestet, s előnyünk a hatodik forduló után — négy pontra nőtt. Szerintem nem a Vasas-meccs, hanem az FTC—Dózsa találkozó volt a tavaszi szezon abszolút legjobb mérkőzése, iram, szí­nvonal tekinte­tében egyaránt…

Lapozgatni kezdi a noteszt, s va­lamennyi mérkőzéshez fűz egy-egy mondatot. Pár perc alatt szinte újra játssza az egész bajnokságot:

— DIÓSGYŐR: Nagyon nehéz volt. Csak a győzelemnek örültem, a já­ték kiábrándí­tott. PÉCS: 2:0-ra nyer­tünk, ez a mérkőzés valamelyest visszaadta az önbizalmamat. Bár — csak közepesen játszottunk. SALGÓ­TARJÁN: Egyik legbiztosabb győzelmünk volt. És ami nagyon lényeges: ekkor született meg az „új Al­bert”. CYÖH. Miután nyertünk, a kedélyek megnyugodni látszottak. TATABANYA: Érthetetlen volt. Ezen a meccsen közel álltunk a — vereséghez. CSEPEL: Még mindig tartott a hullámvölgy. Szerencsére a győzelemhez a közepes játék is elég volt. ÚJPEST: 100 százalékig elége­dett voltam mindenkivel. SZOM­BATHELY: Ismét csak mezőnyben játszottunk jól. Ennek ellenére nem voltam elégedetlen hiszen benne voltunk abban a bizonyos 12 napos sorozatban amikor is a jugoszlávok elleni válogatott meccs, az MNK-döntő, a szerencsétlen svédországi kirándulás, a Szombathely, majd a Dunaújváros elleni találkozó mind-mind erre a szűk két hétre esett. Ennek ellenére DUNAÚJVÁROS­BAN is nyerhettünk volna. Soós Gábor azonban két szabályos gólunk közül az egyiket sem adta meg. Meg­adott azonban egy szabálytalant. EGER: Itt bizonyí­tottuk be először, hogy tudunk mi azért még — könnyelműsködni is. KOMLÓ: itt má­sodszor bizonyí­tottuk — ugyanezt. MTK: ezzel a találkozóval kezdődött meg a hajrá, számunkra pedig a rangadó sorozat. Nem játszottunk jól. de — nyertünk. HONVÉD: jobban játszottunk, de — lehetett volna dön­tetlen is. Persze 4:1 is — a javunk­ra. VASAS: Biztos győzelmet arat­tunk. Csak azt nem tudom ezzel a meccsel kapcsolatosan ma sem, hogy miért lehetett Szőke lesen a Rákosi­ gólnál, amikor Köves a kapufát fogta? SZEGED: a Dózsa-meccs után ekkor játszottunk a legjobban. Igaz. csak az első félidőben. De — így is szép volt.

— Szép és eredményes. Hiszen 15 meccsen 29 pontot szerzett az együt­tes, 40 gólt rúgtak, és csak kilencet kaptak. Tudná pontokba foglalni a legfontosabb okokat?

— Először: alaposan feljavult a védelem. Másodszor: óriásit javult a küzdőszellem. Harmadszor: fe­gyelmezettebb lett a csapatjáték. Persze volt azért árnyékos oldal is.

— Éspedig?

— Először: biztos győzelmeket — sajnos csak háromszor arattunk. Ahogy Papp Laci mondaná; főleg csak pontozásos győzelmeink voltak, kiütéses kevés. Ráadásul néha bi­zony izzadni is kellett. Másodszor: amilyen jó a hazai mérlegünk, olyan gyenge a nemzetközi. Tehát van még tanulnivaló.

— Igen … Külföld. Úgy hallot­tuk, a hétpontos sikernek határain­kon túl is nagy visszhangja volt.

— Igen. Hogy is fogalmazzak? Talán…

Elharapja a mondatot. Aztán — újra kezdi.

— Szóval, ez az, amiért még na­gyon boldog vagyok. Ugyanis szinte hömpölyög a levéláradat azóta is a klubhoz. A Szovjetunióból éppen úgy í­rnak ott élő magyarok, mint Párizsból, vagy a tengerentúlról. Es­küszöm, meglep! Hogy ennyire sze­retik még ma is a Ferencvárost?! Az itthoni szurkolókról nem is be­szélve. Kicsi falvakból küldtek táv­iratokat. És vidéki nagy városokból. Bányászok, vasutasok, mérnö­kök, parasztemberek. De ha már itt tartunk. Hadd mondjak meg vala­mit. Annál is inkább, mert közönségünk egy része még most is úgy tudja, hogy a Népstadionból men­nünk kellett. Nos: nem kellett. Mi magunktól határoztuk el, hogy a ki­sebb mérkőzésekre a Hungária útra költözünk, persze az MTK vezetők segí­tőkészsége, kedvessége révén. Tettük pedig azért, mert úgy reméltük, hogy a Hungária út a régi FTC-pálya hangulatát adja majd vissza, közel a játéktér, jobban tudják biz­tatni a fiúkat.

***

— Való igaz. hogy dicsérni keve­sebbszer szoktam, mint bí­rálni — jegyzi meg nevetve. — Különösen a fiúkat. Ez azonban nem azért van, mert a véremből ered, hogy csak bí­ráljak. Hanem, mert kizárólag a meggyőzőt, az igazán eredményeset tudom elfogadni, az alibi futballt nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fiúk összteljesí­tményével végül is elégedetlen vagyok.

Ismét noteszéhez nyúl. Egészen hátralapoz, s nevetve tartja elém:

— Tessék! Itt van az osztalyzó-könyv. Egytöl-tí­zig osztályoztam a fiúkat, de csak még ezután mutatón meg nekik, í­me: kinek van itt rossz jegye? Senkinek.

— Szabad tehát megnézni?

— Hogyne! De inkább diktálom az átlagot. Tehát: Géczi 7, — Novák 7, Mátrai 8, Páncsics 9 — Juhász 8, Szűcs 9 — Szőke 6, Varga 8, Albert 9, Rákosi 8, Katona 6. A tartalékok­nál szeretném megjegyezni, hogy a jegyek nem egészen reálisak. Hisz ők csak egy-két mérkőzést játszottak. Tehát: Horváth 6, Rátkai 6, Ko­rába 7, Branikovits 6. Vagyis összesen 15 játékost szerepeltettünk.

— Igen. Ehhez nem kell kommen­tár.

— De kell! Három játékosnál leg­alábbis. A kilenceseknél. Páncsics : azért kapott kilencest, mert számomra a legkellemesebb „csalódást” okozta. A védelem legbiztosabb em­bere lett. Szűcs? Kiszorí­totta Sipost a válogatottból, s ma már nemcsak az FTC-nek, de a nemzeti tizenegy­nek is az egyik legbiztosabb tagja. Kell több? Albert? Ő — külön szám. Most van élete legjobb formájában. De akad ennél talán még egy fontosabb dolog is: mint barát, mim ember is nagyszerűen fejlődik. Miat­ta vagyok a legboldogabb. Mert si­került meggyőznöm, hogy nem azért nagy játékos mert Albert, ha­nem azért Albert, hogy — nagyjátékos legyen. Igazi világklasszis. Ma ö az egyedüli Magyarországon, aki­nek épí­teni és befejezni — mindegy.  A többiek: vagy ékként értékesek csak — ahogyan ma furcsa mód nevezik az előretolt csatárokat — vagy csak „középpályásként” képesek… egy-egy meccsen egy-egy feladatot megoldani, ö mindkettőt — egy­szerre tudja: S ősszel még jobb le­het.

– Ősz … Lám, milyen gyorsan telik az idő. A rajt máris a küszöbön ko­pogtat. Mi lesz?

— Nem tudom. Sorsolásunk ked­vezőtlenebb, hatszor megyünk pél­dául vidékre. Az első mérkőzés: mindjárt Tatabánya… De — hadd ne jósoljak, legfeljebb annyit: nem engedjük kiénekelni a sajtot a szánkból. Ezt a csapat nevében is í­gérhetem…

Részletek a LABDARÚGÁS 1967 júniusi számából -Nagymarosi László

A teljes interjú itt érhető el.