Jegyzetek
Felejtés – a jövő nemtudásának a folyamata
Azt mondják, az idő felejtésre késztet, de van, ami állandó körforgásként mindig visszatér. Ez pedig nem lehet más számunkra, mint a Ferencváros dicsőséges történelmét megalapozó győzelmek és az azokat kivívó játékosokra és edzőkre való emlékezés. Néhány nappal ezelőtt, amikor szerkesztőségünk arra vállalkozott, hogy feldolgozza az 1938-s világbajnokság ezüstérméhez vezető utat (melyhez 8 Fradi játékos járult hozzá), volt olyan kedves olvasónk aki nemtetszését fejezte ki a sorozatunk címében szereplő “elfeledett” szó miatt, mert szerinte ez a siker soha nem törlődik ki a Fradisták szívéből. Ebben természetesen van igazság, csak sajnos a magyar sportmédia egészen a döntő napjáig nem nagyon vett tudomást a 75 évvel ezelőtti eseményekről. Ahogy “teljes sötétségbe” borult a Ferencváros 1965-s VVK sikere is, amit június 23-án “felállva” kellett volna tapsolnia a labdarúgás szerelmeseinek. De szerkesztőségünkön kívül sehol sem emlékeztek meg erről a győzelemről, mely a magyar labdarúgásnak klubszinten a legnagyobb sikere volt és valószínűleg még nagyon sokáig az is lesz. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1938, az ezüstérem pompás ragyogása
Hioszi Tatiosz szerint „szívünkbe láthatatlan papíron, olvashatatlan tintával kerülnek fel az örökkön emlékezetes pillanatok.” Örök igazság ez az ókori görög filozófustól, de felvetődik egy kérdés: vajon ezek a pillanatok hogyan kerülnek szívünk jegyzettömbjébe? És vajon van-e elegendő tárhelyünk, vagy ha lassan kezd túlcsordulni a memória, akkor akaratlanul elindítunk egy tisztítóprogramot, mely a kellemetlen emléket egyszerűen kitörli a rendszerből? Sokan úgy gondolják, a múlt valójában saját élettörténetünk értelmezése. Kiemelünk bizonyos meghatározónak vélt eseményeket, elfelejtünk másokat. De vajon miért is felejtünk? Miért is törlünk olyan eseményeket melyek nélkül a jelenünk is sokkal kevesebb lesz? Hiúság, hazugság vagy talán félelem a szembenézéssel? Nem tudom a választ, de azt igen, hogy 1938 júniusában megrendezésre kerülő III. Labdarúgó-világbajnokságon elért második helyünk az eltelt 75 év alatt a feledés homályába veszett. Az okát nem tudom, de azt igen, hogy azok számára akik a szívükbe zárták a Ferencvárosi labdarúgást, a megszerzett ezüstérem örökké pompásan fog ragyogni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1938, egy elfeledett ezüstérem: Egy kis ijedség után, irány a döntő!
1938. június 16-án csodaszép reggelre ébredt Párizs. Az előtte való napok változékony időjárását verőfényes napsütés váltotta, mintha a nap is a közelgő elődöntőt akarná beragyogni. Mivel az csak késő délután kezdődik, így a Szajnát vette célba, a sugarai szinte belekortyoltak a gyengéden hullámzó folyóba, arra csábítva a kávéházak teraszán bámészkodókat, hogy kövessék a sugarakat egészen a Tulieriák kertjéig. És ha még bírják a lábak, sétáljanak át a Champ-de-Marsra, ahol gyönyörködhetnek a szobrászat, a történelem és kertművészet különleges egyvelegében. De ne sokáig időzzenek, mert lassan már el kell indulni a Parc des Princesre ha nem akarják lekésni a Magyarország-Svédország elődöntőt. Mert ennek a nagyszerű napnak még Párizsban is a világbajnokságról kell szólnia. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Ebedli Zoltán, a király
Tegnap reggel elgondolkodva, na jó, bambulva battyogtam a szerkesztőség felé, amelynek épülete szorosan tapad a Corvin-plázához, mondhatni, sziámi ikrek. Csendes még ilyenkor errefelé minden, üresen ásítozik a földszinti kávézó is, csupán egy sportosan elegáns, jólfésült úriember kortyolgatta a kávéját kecses üvegkehelyből.
Ebedli Zoltán, a király. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1938, egy elfeledett ezüstérem: Feltörtük a svájci reteszt
A Holland-India felett aratott fölényes győzelmünk után Sárosiék kényelmesen dőlhettek hátra a karosszékben, élvezhették a visszatért nyári napsugarakat, írhattak leveleket az itthoniaknak, de felfedezhették Franciaország szépségét is. Volt rá idő és volt is mit elraktározni az emlékek tárházában, hiszen ahol egyszerre található meg a történelem, a kultúra, a természeti szépségek, a divat és a szórakozás, ott nem lehet gond az idővel. Párizsban landoltunk, majd Reims városában győztünk Holland-India ellen, onnan meg irány Lille, a negyeddöntő helyszíne. Nincs nagy távolság a két város között, 200 km az út a belga határ közelében fekvő csodaszép városig. Aki már járt Lille-ben az tudja, hogy a flamand várost a “Napkirály” (XIV. Lajos) foglalta el és csatolta a királyságához. Ahhoz, hogy a város be is hódoljon az új királynak, Lajos komoly építkezésekbe fogott, melyek közül sok még akkor is állt, amikor a magyar válogatott 1938-ban Lille-be érkezett. A kor egyik leghíresebb hadmérnökéről és építészéről, Vauban-ról elnevezett Citadella-t (a gyönyörű bejárati kaput ő is tervezte) vagy a Párizsi-kaput mely a francia behódoltság jelképe, a csapat is megcsodálhatta, de valószínűleg a legtöbb szabad idejüket Lille főterén töltötték, ahová azokban az években már “belopódzott” Párizs hangulatából egy darab. Itt nyugodtan készülhettünk a negyeddöntőre, ahová papírforma szerint a németeknek kellett volna eljutnia, de velük szemben a “svájci retesz” olyan jól működött, hogy a megismételt nyolcaddöntőn 4:2-re kikaptak a Karl Rappan irányította svájci válogatottól. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1938, egy elfeledett ezüstérem: Hat gól a nyitányon
Reims, 1938. június 5. A világbajnokság első körének talán “legbiztosabb” mérkőzése Magyarország és a Holland-India között. Már a nevéből adódik, az ellenfelünk az a holland gyarmati ország volt, melyből a második világháborút követően a mai Indonézia kialakult. Azokban az években még egzotikumnak számítottak Európában a maláj emberek, főleg úgy, hogy még focizni is megtanultak és el is jutottak a világbajnokságra, bár a “különlegességükön” kívül másban nem nagyon reménykedhettek. Már annak is örültek, hogy itt lehettek, hogy megcsodálhatták Reims történelmi szépségét, a monumentális katedrálissal ahol a francia történelemben a királyok fejére helyezték a koronát. 1938. június 5-én Sárosi Gyurkáék fejére helyezték a képzeletbeli koronát, hiszen könnyed játékkal nyertünk 6:0-ra a lelkesen és helyenként még jól, bár egy kicsit durván játszó Holland-India ellen. A találkozó előtt egyetlen kérdés foglalkoztatta csupán a szurkolókat, hogy a kisebb sérüléssel bajlódó Sárosi vállalja-e a játékot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1938, egy elfeledett ezüstérem – Prológus
Franciaország, 1938. június eleje. A kezdődő nyári meleg selymesen öleli át a Champs-Élysées dús fái alatt megpihenő vásárlókat, akik szinte rászabadultak a ruhakölteményeket áruló üzletre, ahol ezekben a napokban “kifordult” magából a divat. A ruhák anyaga a megszokott szürke és kék alapoktól eltérően a világos színekre változott, élénk színű csikózással vegyítve azt. De nem csak a világ leggyönyörűbb sugárútja kelt életre a kezdődő júniusi melegben, hanem a Montmarte is, ahol a Sacré-Coeur előtti lépcsőn a gyönyörű kilátás mellett zenészek és festők népesítik be a teret, ahonnan egész Párizs a lábunk előtt hever, de ahonnan nem lehetett látni azt a helyet, ahol nagyon sokan a nézelődők közül pályára akartak lépni 1938. június 19-én. A Yves-du-Manoir Olimpiai Stadiont Párizs külvárosában építették és már az 1924-s nyári olimpiának is fő helyszíne volt és amit az 1938-s labdarúgó világbajnokságra bővítettek ki 60 ezresre. Tizenöt nemzet játékosai reménykedtek abban, hogy a döntőben őket köszöntik majd, hogy tiszteletükre játsszák el a himnuszokat. De vajon melyik két csapatnak sikerült odáig eljutnia? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Vége van, a függöny legördült
Kedvenc Ady versem első sorával kezdeni a jegyzetet, talán nem volt a legszerencsésebb választás, de mivel minden áron utalni akartam a bajnokság végére, így felvállaltam, bár egyből tudtam, hogy az esetleges félreértések elkerülése végett néhány mondattal a “helyére kell raknom”. Ami ráadásul nem is esik nehezemre, hiszen biztos vagyok abban, hogy bár nem értük el, amit reményeink diktáltak, de ettől még senki sem bukott meg, senki sem játszott velünk komisz játékot és senki sem csapta be a szurkolókat. Ezt meg annyi hányatott év után jó leírni még akkor is, ha egy “butuska” cím magyarázatának szánom. Ráadásul itt most nem is készül egy végső értékelés, arra még aludni kell néhányat, ízelgetni a 2012/13-s bajnoki szezon történéseit, melyre visszagondolva, azért hozott néhány váratlant, melyek többsége a mérleg jobbik oldalára kerültek. Ezektől függetlenül ahhoz, hogy a búcsú igazán szépre sikeredjen, nyernünk kellett ezen a furcsa időpontban és még furcsább helyszínen megrendezett hazai mérkőzésen. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Záróra előtt – 2012/13
Számunkra péntek este 9 óra körül végett ér a 2012/13-s bajnoki szezon. Túl sok izgalom nem marad a végére, legfeljebb a szép búcsú idillje vár a csapatra Győrött. A negyedik hely még összejöhet, sőt pontszámban még harmadikok is lehetünk, de ez csak szépségfolt lehet, hiszen a célunkat, a nemzetközi szereplést nem tudtuk elérni. Arról lehetne vitát nyitni, hogy vajon érdemes lenne egy nem kész csapattal kilépni Európába, de én kezdettől fogva úgy vélekedtem, hogy egy Ferencvárosnak mindig készen kell állnia arra, hogy folytassa a több évtizedes hagyományokat. Az utolsó forduló előtt természetesen nem akarom még értékelni az egész évet, de annyit azért megjegyzek, hogy bár nem érhetünk oda a dobogóra, de egy győzelemmel annyit elérhetünk, hogy az újbóli NB I-es tagságunk (leírni is méltatlan volt az “újbóli” szót) legjobb bajnoki eredményét érjük el. Ez persze egy kicsit csalfa, hiszen 2010/11-ben a harmadik helyen végeztünk, sőt egy fordulót túl is éltünk az Európa-ligában, de abban a szezonban 50 pontot értünk el, idén meg egyet többet szerezhetünk, ha pénteken legyőzzük a Kaposvárt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Pulykakakas helyett három pont
Végre nyugodt hetünk volt. Győztünk az örökrangadón, és bár volt néhány bizakodással teli napunk, de tudtuk, hogy a dobogós álmáink legfeljebb szombatig fognak tartani, mert azt igazán senki sem gondolta, hogy az Eger meglepheti a Honvédot. Abban azért bíztunk, hogy a nagy csinnadrattával beharangozott győri bajnoki ünneplésbe az MTK nem fog belerondítani, de tisztában voltunk azzal, hogy ez legfeljebb arra lesz elég, hogy még “harcban” lehetünk a negyedik helyért. Az persze egy külön történetet érdemelne, hogy a bajnoki aranyérem átadását a zsúfolt lelátók helyett csupán négyezer-ötszázan “ünnepelték” (csak zárójelben, a Fradira két hete még több mint tízezren voltak kíváncsiak), de ez legalább fényes bizonyítéka annak az eddig is tudott ténynek, miszerint lehet célfocival bajnokság nyerni, de erre a szurkolók nem nagyon vevők. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
