Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Ezt nem érdemeltük meg!
Vannak mérkőzések, melyek mély nyomokat hagynak a szurkolók lelkében. A legtöbb esetben ezek a nyomok kellemesek és bizsergetőek. Győzelmek, varázslatos gólok, remek cselek, mind olyan emlékkép, melyek erősítik a hitünket. Vereségre ritkán akarunk emlékezni, de az igazságtalanság, mely a csapatunkat bünteti, már fájdalmas sebeket ejthet. Egy ilyen emlékkép rémlett fel, amikor ma reggel felébredtem. 2010. március 6-án volt egy mérkőzés Zalaegerszegen, ahol Szabó játékvezető, mint a hazaiak tizenkettedik játékosa olyan ocsmányságot követett el, amit valószínűleg soha nem lehet majd elfeledni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kötelező győzelem
Ami kötelező, az mindig nehéz. Emlékezzünk csak iskolás korunkra, amikor a kötelező olvasmányok elolvasása mindig nehézségekbe ütközött, de mellette Cooper indiántörténeteit lelkesen olvastuk, nem beszélve Zola Nanájáról, ami „tiltott” olvasmány volt, de újságpapírba csomagoltuk és úgy álcáztuk szüleink fürkész szemei elől. Annak ellenére, hogy a foci elég kiszámíthatatlan játék, de ott is ismert a kötelező győzelem fogalma, főleg az Üllői úton, ahol a múltban is számtalan esetben léptünk úgy pályára, hogy az ellenfél ismeretében egyetlen elfogadható eredményt fogadott el a szurkoló, a győzelmet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Lehetőség, mellyel nem tudtunk élni
Röviden és tömören: dühös vagyok. Nem lenne szabad, főleg egy jegyzet írásának kezdetén, hiszen a düh soha sem jó tanácsadó és a legtöbb esetben olyan utakra vezeti a gondolatokat, melyekből eleve téves következtetések és főleg hamis állításokat lehet levonni. Azt meg továbbra sem akarok (egyszer megtettem, amit azóta is bánok), mert soha nem tartoztam azok közé, akik egy vereség után a pokol tűzén égetnék a csapatot. Mielőtt elkezdtem írni a jegyzetem, néhány fórumot „végigjártam”. Kár volt, mert az indulatok ismét olyan méreteket öltöttek, melyeket egyszerűen nem értek. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Debreceni emlék!
Az elmúlt évek ferencvárosi sikerei a Debrecen ellen / 1960 Népstadion: 7:0, 1963: 5:1 / már múltnak tűntek, amikor is közel száz Fradi szurkoló gyülekezett a Keleti pályaudvar csarnokában, hogy segítse csapatát, annak debreceni mérkőzésén.
Az időpont: 1964 május 10-e 7:50 volt.
A szurkolók tudták, hogy a csapat már egy nappal a mérkőzés előtt leutazott a Cívis városba és a Nagy Szállóban szállt meg.
Vidám hangulat, nótázás –közte persze többször is a Fradi induló- és még jó néhány régi szerzemény, dal éneklése jellemezte a hangulatot. Nem volt rendőri kíséret, nem volt biztosítás, de rongálás, megbotránkoztató viselkedés sem.
Az utazó szurkolók között volt egy „meglepetés tábla” is.
Ez csak a vonatból történő kiszállás után Debrecenben került elő. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Őszi séta a Farkasréti Temetőben
Két hét múlva halottak napja.
Ezt megelőzve egy kis sétát tetűnk a farkasréti temetőben ahol oly sok nagy sikert elért
ferencvárosi sportoló, labdarúgó és vezető nyugszik.
Felkerestük: Simon Tibor, Pusztai László, Nagy Béla –a krónikás-,Háda József, Kispéter Mihály, Dr. Csanádi Árpád, Zsiborás Gábor, és Toldi Géza nyugvóhelyét.
Szomorú szívvel láttuk, hogy –néhány szépen gondozott sírtól eltekintve—bizony elhanyagoltak, alig látogatottak. Az a sok öröm, melyet életükben nekünk –családnak, barátoknak, szurkolóknak- szereztek arra kötelez –kötelezne –hogy közeli, távoli nyugvóhelyeiket jobban őrizzük.
A legelszomorítóbb Toldi Géza síremléke volt ahonnan még a márványt is ellopták. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Megtört az átok!
Annak ellenére, hogy igazából soha nem hittem az átkok hatásának és abban sem, hogy ezek igazából be tudják folyásolni a jelenünket, de ettől függetlenül legbelül, ahová az agy befolyásoló képessége már nem ér, folyamatosan dobolt bennem a kétely, melynek okozója saját magam voltam. Mert megszegtem egy fogadalmat, amiről már akkor tudtam, hogy képtelen leszek betartani, amikor eldöntöttem, hogy többet nem teszem be a lábam a Szentélybe, és örökké fotelszurkoló maradok. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Testvérharc” előtt?
A rövid és nem éppen sikeres aktív játékos pályafutásom során egyszer kerültem olyan helyzetbe, hogy azok ellen kellett pályára lépnem, akikkel együtt tanultam a foci tudományát, és akikkel évekig együtt játszottam. Ráadásul a mérkőzés elején az egyik gyerekkori barátomat egy félresikerült becsúszás után labdástól „küldtem” ki a pályáról, amiért meg is kaptam a határozott bírói fenyítést (ha jól emlékszem, akkor még nem volt sárga lap, így csak „hatos, ez volt az utolsó húzása” figyelmeztetést kaptam). A becsúszásom áldozata, Zsáki Matyi meg csak széttárta a karját miközben fájdalmasan mutogatta a dagadt bokáját. Utána percekig csak tébláboltam a pályán, még a labdát is megpróbáltam elkerülni.
A mérkőzés után barátilag rendeztük az összetűzést (ittunk egy sört, mert az akkoriban még így „dukált”), de még nagyon sokáig nem tudtam feldolgozni az esetet. Az egész történet természetesen a szombati Kaposvár elleni mérkőzés apropóján jutott az eszembe. Azt még nem tudni, hogy a Fradi kaposvári „különítményéből” hányan lépnek a pályára (Maróti és Stanic valószínűleg), de egy valaki biztosan ott lesz és valószínűleg neki lesz a legnehezebb, hiszen Prukner László személye évekig egybeforrt a Kaposvárral, nélküle talán már nem is lenne NB1-es csapat a somogyi gárda. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – “Egyfélidős” győzelem
Az eddigi fotelszurkolós jegyzeteim írásánál akkor voltam gondban, amikor kikaptunk. Olyankor szörnyű egyből a gép elé ülni és valamilyen magyarázatot vagy esetleg bírálatot megfogalmazni. Egy győztes mérkőzés után miért kezdem magyarázkodással? Rájöttem, hogy néha nem is olyan könnyű egy sima győzelemről írni, főleg úgy, hogy úgy telik el 90 perc, hogy nem kellett feszengenem a fotelban. A sör sem loccsant ki a szőnyegre, a karfa is érintetlen maradt és bár az nem volt veszélyben, hogy esetleg elbóbiskolók, de a szokásos „nyugtató injekciókat” most nem kellett belém döfködni ahhoz, hogy végig tudjam élni a mérkőzést. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Fradista anekdoták: Korányi Lajos
Öngólveszély – felsőfokon
Korányi, a magyar labdarúgás legkiválóbb hátvédjeinek egyike ragyogó fizikai felépítésű, atletikus mozgású játékos volt. Gyorsaság, jó rúgótechnika, kitűnő helyezkedési képesség és fejjáték jellemezte. Ugyanakkor — nagyszerű adottságainak a tudatában — hajlott a könnyelműségre. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Örökrangadó előtt: múlt és jelen, valamint egy ropogós libasült
Bevallom őszintén, hogy nagyon sokáig hittem azt, hogy az örökrangadó szót a Fradi-MTK meccsre „találták ki”, mert évekig a családban csak akkor került említésre a szó, ha a Fradi játszott a kék fehérekkel. Ilyenkor számtalan „jószomszédi iszony” is borzolta a kedélyeket, hiszen néhai nagyapám szomszédja, üzlettársa (vagyis helyesebben seftelő társa a hatvanas évekből), vallási eredetéből kiindulva MTK szurkoló volt. Mivel a két öreg szinte naponta ugratta egymást, így az örökrangadók előtti és utáni tréfák természetesek voltak a családban.
Az egyik biztos hozadéka a liba volt egy ilyen örökrangadónak. Ha a Fradi nyert, akkor öregapám egy zöld kendővel átkötött libát ajándékozott Feri bácsiéknak, ha pedig az MTK nyert, akkor a liba maradt, de kék-fehér kendővel került a mi asztalunkra. Annak ellenére, hogy ez évente kétszer-háromszor is megismétlődött, mindig remekül mulattunk rajta, igaz, még mindig a számban érzem a kemencében sült liba ízét és illatát.