Táncos Ferencváros

A kötet harmadik fejezetének ajánlójában egy kicsit “méltatlankodtam”, hogy egy 11:2-s vereségről kell néhány mondatos ajánlót í­rnom (nehezemre is esett), most meg amikor elolvastam a “Táncos Ferencváros” részt, legszí­vesebben én is táncra perdültem volna, bár valójában soha nem számí­tottam a parkett ördögének. Egyből meg is bocsájtottam a szerzőknek, pedig tudom, a következő fejezetekben is lesz még szó Fradi vereségekről. De egy magyar kupa derbit “közte mócsingos” gólaránnyal nyerni olyan élmény, mint mikor Gene Kelly dalol és táncol egy szál esernyővel a rend őrének szeme előtt a zuhogó esőben.

1933-ban nem zuhogott az eső, de olyan csárdást táncolt a Fradi amit még az újpesti szurkolók is megtapsoltak. Gene Kelly helyett meg olyan legendás játékosok táncoltatták a labdát a lábukon és a fejükön, mint Sárosi Gyurka, Táncos, Takács II., Toldi és Kohut. Tizenegyet rámoltak az újpesti kapuba, Aknai annyiszor nyúlt hátra a labdáé, hogy megfájdult a válla.

A mérkőzés után az Újpest klubigazgatója odaállt a játékosai elé és a győztes iránti tiszteletből (vagy talán í­gy akart büntetni?) háromszor is “Éljen a Ferencváros!” vezényelt a játékosoknak. A magyar kupát megnyertük, de a bajnokság már nem sikerült ennyire fényesen.

De erről már meséljen a “Táncos Ferencváros” fejezet.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Száz százalék FTC

Kevés olyan uralkodó-hadvezér van a világtörténelemben aki soha nem vesztett csatát. Amí­g nem “fedezték” fel az ókori Egyiptom fáraóit, addig a spanyol armada legyőzhetetlenségéről regéltek, de az a XVI. század végén csúfos vereséget szenvedett, igaz nem az angolok győzték le, hanem a tenger istene, Poszeidón zúdí­tott olyan vihart a tengerre, hogy szinte az egész flotta elpusztult a tomboló habokban. Egyiptom felfedezése után jött II. Ramszesz fáraó, aki tényleg nem vesztett csatát uralkodása alatt. Ahogy a Ferencváros labdarúgó csapata is veretetlen maradt az 1931/32-s bajnoki szezonban. A két legyőzhetetlen között eltelt közel 3000 év, és a történelem is biztosan ismer még II. Ramszeszhez hasonló hadvezéreket, de a magyar labdarúgásban abban a bajnoki évben fordult elő először és utoljára is, hogy egy csapat úgy fejezzen be egy teljes bajnokságot, hogy egyetlen pontot sem veszí­tsen (1901-ben a BTC is hibátlant hozott, de akkor 5 csapat vett részt és 7 mérkőzést kellett játszani).

A Fradi 1931/32-s produktuma szinte földönkí­vüli teljesí­tmény, amiről lehet ugyan í­rni, de egyből felvetődik is a kérdés: vajon minek? Elég lenne felsorolni a 22 forduló győzelmeit, a 105 gól szerzőjét, miközben folyamatosan tapsolunk és elismerően bólogatunk. A szí­vünk amúgy is már magába zárta ezt a varázslatos szereplést, bár ahogy a harmincas évek többi sikereit, í­gy talán ez is “berozsdásodott” egy kicsit.

Ezért is magával ragadó a mostani fejezet, főszerepben a verhetetlen armada Blum Zoltán parancsnoksága alatt, olyan játékosokkal mint Takács I., Lázár, a fiatal Sárosi és a 105 gól szerzésében főszerepet vállaló hí­res “T”-betűs csatársor.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Két büntető, egy 11-es

Amikor először megláttam a fejezet cí­mét, magamban egyből elkönyveltem, hogy itt a “szemüveget a bí­rónak” esete fog következni: két büntetőből csak egyet adott meg a szurkolók állandó “kedvenc” szereplője. Ismerve a szerzők egy kissé “vitriolos” stí­lusát, már előre dörzsöltem a kezem, de ahogy megpillantottam a mérkőzés eredményét, egyből elhagyott minden erőm, a kezem helyett a szemem dörzsöltem, közelebb is hajoltam a monitorhoz, hogy jobban lássak. “Ez csak tévedés lehet…” – mormoltam. A Fradi nem kaphatott ki 11:2-re az MTK-tól. Ilyen nincs, és ha volt is, erről minek kell í­rni?

Oké, hogy a történelmünk része, és a mi adatbázisunkban is szerepel (bár becsülettel be kell vallanom az ilyen súlyos vereségeket nem nagyon szoktam tanulmányozni), mégis egy kicsit ódzkodtam az olvasástól. Úgy voltam vele, mint az a római hadvezér, aki a szenátus előtti csatavesztő beszámolóját ezzel a mondattal kezdte: Nem lehetne a múltkori győzelemről beszélni? A történet folytatásától inkább eltekintek, nehogy én is úgy járjak mint a 6. légió parancsnoka, ezért inkább az olvasás mellett döntöttem.

Bár az eredményt tovább sem kedvelem, de tudom, hogy a húszas évek eleje olyan volt az MTK-nak, mint a Fradinak a kezdetektől az első világháborúig: sikersorozat. Bajnoki cí­mek zsinórban, olyan legendás játékosok mint Orth György (5 gólt is magára “vállalt” a 11-ből), Braun József, Opata Zoltán és olyan klubvezető mint Brüll Alfréd.

Valójában róluk szól a fejezet. Mi csak szenvedő alanyai vagyunk a történetnek.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Első osztályú pályamunkák

1911, 2014 – vajon mi köti össze ezt két évszámot? Elsőre ez egy több milliós kérdésnek látszik, de ha a “zöld fű” és a “pályamunkák” szavakhoz hozzáadjuk Fradista szí­vünket, a múlt és jelen egyből érinthető közelségbe kerül. Azt valószí­nűleg kapásból kevesen tudják, hogy a Ferencvárosi labdarúgás első stadionját az Üllői úton 1909-ben kezdték épí­teni és 1911. február 12-én avatták az MTK elleni (február 5-én volt egy “felvezető” edzőmérkőzés is). Arra még nincs pontos dátum, hogy 2014 nyarán/őszén melyik nap és ki ellen fogjuk avatni a Ferencváros új stadionját, de ha manapság az Üllői út 129. környékén járunk már szinte kézzelfogható közelségbe kerül az átadás.

De tudnunk kell azt is, hogy az új stadion sem épülhetne, ha száz évvel ezelőtt, a Ferencváros akkori vezetői és támogatói nem fogtak volna bele a közel 200 ezer koronás épí­tésbe. Száz évvel ezelőtt bí­ztak abban, hogy amit akkor felépí­tenek, az alapja lehet a jövőnek. Azóta leltünk otthonra, azóta lett az Üllői út 129. a Fradisták Szentélye.

Tisztelet az elődöknek.

A mostani fejezet természetesen nem csak az első stadionunkról szól, hanem mesél az avató FTC-MTK mérkőzésről, a korszak nagy egyéniségeiről, a “karikalábú” Sloziról, aki a Fradi góljait szerezte, de emlí­tést tesz a többi klub stadionépí­téséről is.

így kapcsolódik össze jelen és múlt, í­gy öleli át egymást 1911 és 2014.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A Postás hétszer csenget

James Mallahan Cain 1934-s világhí­rű (és persze botrányos és sokáig tiltott) regényében a “Postás mindig kétszer csenget”-ben egyetlen postás sem bukkan fel, ezáltal egyszer sem csenget, de ettől még a csavargó és a görög fogadó fiatal feleségének viharos, gyilkossággal spékelt történetét minden olvasni szerető és filmrajongó (ki tudná feledni a Nicholson-Lange zseniális párosát) ismeri. Mellesleg az í­r származású í­ró évekkel később bevallotta, hogy a postás csengetését ő maga várta, amikor elküldte a kéziratát a kiadónak és várta annak válasz levelét. A Postás kétszeri csengetése a regény megjelenése óta nem csak egy új levél érkezését jelenti, hanem utal a szenvedélyre, a megcsalásra és a bűnre is.

De vajon mire utal ha a postás hétszer csenget?

Talán a házigazda elbóbiskolt és nem hallotta a kissé türelmetlen postást? Aki ismeri a szerzők eddigi munkáit, azok tudják jól, itt bizony a hétszeri csengetésnek a focihoz van köze, de akkor mit keresnek itt a postások? A válaszra a labdarúgásunk hőskoráig kell visszamennünk. Egészen 1905. november 12-ig, egy Postások-Fővárosi TC bajnoki mérkőzésig, mely a magyar foci első “bunda” botránya volt és mely végül is befolyásolta a végső bajnoki helyezést… mely érintette a Ferencvárost is.

Postások, hét gól, pofonok, állásajánlat, tárgyalás, bajnoki lakoma, újabb vallomás, perújrafelvétel, végül egy több sebtől vérző határozat, mely a Postások helyett a Ferencváros bajnoki cí­mét jelentette. Röviden ennyi, de ha végigolvassák a “A postás mindig hétszer csenget” fejezetet a könyvből, ennél sokkal többet tudhatnak meg labdarúgásunk hőskoráról.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →