Fradista fradista farkasa

A mai napon véget ér Dénes Tamás-Hegyi Iván-Lakat T. Károly “Az Otthon zöld füvén” könyvének Ferencvárosi fejezeteit bemutató sorozatunk. Huszonhárom fejezet, huszonhárom pillanat labdarúgásunk több mint száz éves történetéből. Egy virtuális képeskönyv, egy történelmi anziksz, mely körbeöleli mindazt, amit szinte születésünk pillanatától szeretünk. Legyen az győzelem, vagy vereség, történjen az a hőskorban, vagy a második világháború vérzivataros éveiben, a történetek szóljanak hétszer csengető postásról, a bányásznapok szikrázó összecsapásairól, a 100 %-ról, a 68-s lázadó hónapjairól, történelmünk legendás játékosairól, edzőiről. Mindezek együtt jelentik a Ferencváros dicsőséges múltját, azt a 114 évet melyből a szerzőhármas huszonhárom Fradihoz kapcsoló kis történetet tárt elénk, melyekkel gazdagabbak lettünk, melyeket bár eddig is ismertünk, de az a stí­lus, az a játékosság és a foci iránti szeretet, mely áthatja ezeket az emlékeket, örökké velünk maradnak. Ez még akkor is í­gy van, ha a záró fejezet labdarúgásunk egyik legborzalmasabb eseményéről szól. Bevallom becsülettel, ezt a részt nem olvastam el. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Üllői úti szí­nház, Hegedűs: a fejtetőm!

Számomra egy focimérkőzés akkor emlékezetes, ha ahhoz egy gól, egy pazar csel, egy látványos felhőfejes – röviden maga a játék kapcsolódik minden szépségével és izgalmával. Mert ami nem ezt a csodás játékot élteti az még akkor sem lehet igazán emlékezetes, ha azokat nehéz feledni. Legyen az leszakadt lelátó az Üllői úton, a 96 szurkoló halálával végződő Hillsborough tragédia az angol FA-kupa döntőjén, vagy az 1985-s Heysel stadionbeli borzalom, de voltak kisebb szurkolói rendbontások is melyek miatt félbe kellett szakí­tani egy mérkőzést, de voltak olyan esetek is, amikor bár történt egy kis rendbontás, de a végkifejletet már a pályán lévők szí­nészi alakí­tása révén kerültek reflektorfénybe. Egy ilyen Oscar-dí­jas alakí­tás fűződik 1983. október 1-hez, amikor egy “eltévedt” metrófogantyú repült be a szombathelyi kapus irányába, akit bár nem talált el (szerencsére) a labdának nem látszó tárgy, de ettől még Hegedűs kapus olyan teátrális mozdulattal vágódott el a füvön, hogy azt még Argan (Moliere – Képzelt beteg) is megirigyelte volna. A történet további részét nem mesélem el, nem akarom ellőni a poént (bár azt minden bizonnyal sokan ismerik), ezért inkább néhány mondatot ejtenék Fradi szí­vünk egyik legkí­nosabb bajnoki időszakáról az 1983-1985 közötti időszakról. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Rába-parti

Az emlékek néha önmaguktól is képesek megszépülni. Manapság, amikor tényleg konganak a stadionok az ürességtől (kivéve egy-két Fradi mérkőzést), amikor a szurkolók inkább más szórakozást választanak a foci helyett, sokszor szoktuk felemlegetni a múltat, a telt házas mérkőzéseket, a kettős rangadók tömegiszonyát. Pedig azért régen sem volt minden fenékig tejföl, játszottunk mi  is félházak előtt, de egy-egy kedves emlék annyira belénk tud ivódni, hogy azokból pillanat alatt képesek vagyunk megszépí­teni a múltat. Sokunk számára az egyik ilyen emlék az 1982. április 28-i, Rába ETO elleni mérkőzés, mely a bajnoki cí­mről volt hivatott dönteni. Két pont volt csupán a győriek előnye, amit egy győzelemmel lehetett volna egalizálni. Meg is éreztük a “vér szagát”, ráadásul remek előjelekkel vártuk a Rába EDE-t (a Rába gyár tejhatalmú igazgatójáról – Horváth Ede – hí­vtuk őket í­gy). Április közepén a Vasast vertük 4:2-ra, utána a Dózsát küldtük haza egy ötössel (érdekes, hogy ez az 5:0 nem vésődött be úgy az emlékekbe, mint az 1990-s), majd Pogány emlékezetes fejesgóljával Székesfehérvárról is elhoztuk a két pontot. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Közel a Naphoz

Vannak mérkőzések, melyeket örökre kitörölnék az emlékeimből. Sőt, meg is büntetném azokat, akik előttem szóba hozzák. Rémálmaimban három ilyen mérkőzés van, melyből kettőre elég tisztán emlékszem, sőt az egyiken személyesen is részt vettem. A harmadik “áldozat”, bár nem történt olyan régen (pedig elég régi), de abból csupán apám szenvedő arca maradt meg, majd másnapi tiltó határozata, amit elég teátrálisan adott elő anyámnak és melyben megtiltotta bárminemű lila szí­n használatát a lakásban. Anyám, mint minden ilyen döntést rezzenéstelen arccal vett tudomásul. No nem azért, mert félt volna apámtól, hanem azért mert tisztában volt azzal, hogy otthon úgyis az történik, amit ő akar. Ráadásul a vázában ott ragyogtak a kert legszebb lila orgonái, amit az előző napon szedett… amikor is 8:3-ra kikaptunk az Újpesti Dózsától. Az évre is pontosan emlékszem, hiszen akkor léptem a felnőttek világába. így utólag már az is lehet, hogy apám csak azért változott át “dühödt” Fradistává 1976. május 15-én, és azért adta ki az “aranybullát”, mert nem szerette volna, ha fia 18. születésnapján erre a keserű napra emlékezzen. Megjegyzem, a lila orgonák a vázában maradtak addig, amí­g el nem hervadtak… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Avatók és aratók

1911, 1974: két emlékezetes dátum a Ferencváros történelmében, melyek nem bajnoki cí­mhez és nem kupagyőzelemhez kapcsolódik, hanem az otthonunk zöld füvéhez, az Üllői úti stadionhoz. A Fradi első stadionját 1911. február 12-én avatták fel, majd a történelem viharaiban számos fejlesztésen, bőví­tésen esett át: új tribünök, cementlépcsők, számozott helyek, Springer-szobor. 1936. június 21-én már gyepszőnyegen vertük a Slaviát 5:2-re. Aztán 1947. május 4-én az osztrákok elleni válogatott mérkőzésen leszakadt a tribün egy része. És bár 1954-ben még felújí­táson esett át a stadion, de 1962-ben már kimondták rá a “halálos í­téletet”. Szakaszosan kezdték bontani, az öreg, legendás fatribün 1962. október 14-én búcsúzott el a csapattól. Tí­z évvel később lett újra otthonunk az Üllői út, addig albérletben, a Népstadionban játszott a csapat, mely a Ferencvárosi labdarúgás egyik legeredményesebb korszaka is egyben. A stadiont 1970-ben kezdték épí­teni, a négy évig tartó munkálatok során a szurkolók szinte naponta zarándokoltak az Üllői útra, hogy figyelemmel kí­sérjék az épí­tkezést. Bár akkor is voltak fanyalgók, de a zöld-fehér álmok végül is beteljesedtek és 1974. május 19-én átadásra került a stadion, mely sokunk számára több volt egy focipályánál, az maga volt Szentély. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Gagarin is nézte Gránert

Amikor először megláttam a fejezet cí­mét egy kicsit értetlenül meredtem a semmibe. Azt tudtam, hogy ki volt Gagarin, de Gráner nevéről nem ugrott be semmi. Pedig ha tökéletes memóriával rendelkeznék, akkor eszembe kellett volna jutni, hogy valamikor a hetvenes években olvashattam róla Moldova György egyik szociográfiai könyvében. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a “Tisztelet Komlónak” c. könyv annyira nem tud megelevenedni előttem, mint az “Akit a mozdony füstje megcsapott” és a “Szent Tehén”. Ettől függetlenül el sem tudtam képzelni, hogy vajon Gagarin mikor is láthatta Gránert, akit valójában nem is í­gy hí­vtak, csak í­gy becéztek. Már ez a kettősség felkeltette az érdeklődésemet és olyan mohon faltam a fejezet sorait annak érdekében, hogy kiderüljön a “titok”, hogy el is felejtkeztem arról a tényről, hogy itt valójában a Fradi 1974-s MNK győzelméről szól a fáma. Gagarin és Gráner kapcsolatát most nem is leplezem le, azt meghagyom az olvasás élvezetének. Azt meg a Fradi szurkolók előtt nem kell titokban tartani, hogy az 1973/74-s Magyar Népköztársasági Kupát (maradjunk a hűségnél, akkor í­gy hí­vták) mi nyertük meg. Legfeljebb az okozhat meglepetést, hogy az ellenfél a Komlói Bányász csapata volt, akik akkor a másodosztályban játszottak. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Hé, ’68!

“1968 fényes éve volt a Ferencvárosnak.” – ezzel a tömör és mindent kifejező mondattal indul “Az Otthon zöld füvén” újabb fejezete. Ezzel akár le is lehetne zárni a bevezetőt, hiszen kevés olyan zöld-fehér rajongó van, aki nem ismerné labdarúgásunk történetének kultikus évét. De ahogy a fejezet cí­me is utal rá, 1968 nem csak emiatt emlékezetes. “A világ végérvényesen megváltozott” – fogalmazta meg Robert Merle a kiváló francia í­ró “Üvegfal mögött” cí­mű regényben. A sokaságból nehéz kiragadni azokat az eseményeket melyek alátámasztják az előbbi mondatot. A prágai tavasz, az európai diáklázadások, Robert F. Kenedy meggyilkolása, az új gazdasági mechanizmus bevezetése hazánkban – mind-mind olyan események melyek lezárták a hidegháborús hatvanas éveket és egy új világ kialakulásának a reményét vetí­tették elő.  1968 azonban nem csak a politikának egy sötétebb részét próbálta lezárni. A Ferencvárosi labdarúgás egyik legdicsőségesebb korszaka is véget ért… egy újabb bajnoki cí­mmel, a VVK döntővel, Aranylabdával, három világválogatottal és a mexikói olimpia győzteseivel (Novák, Szűcs, Páncsics, Juhász “+” Varga Zoltán). Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Beatles – Rolling Stones 3:0

Vannak mérkőzések, melyek örökre a szurkolók lelkébe költöznek. Ezek azok, melyekre mindig lehet hivatkozni, melyről áhí­tattal lehet mesélni a gyereknek, az unokának és melyekre ha emlékezünk, olyan dallamokat játszanak mint a Beatles vagy a Rolling Stones. Az, hogy éppen melyik duruzsol a fülünkbe, az főleg a hangulatunktól függ. De vajon mi köze van a rockzene két legendás bandájának az 1967-s Ferencváros-Újpest rangadóhoz? Természetesen nem sok, vagy talán semmi, de mégis ha engedünk a fantáziánknak és imádjuk a focit és a rockzenét, akkor biztosan találunk összefüggést. Pedig akik jól ismerik a két banda történetét, azok tudják, hogy a Beatles a rangadó évében már a feloszlás határán volt, és bár 1969-ben még jelent meg albumuk, de koncerten utoljára 1966-ban léptek fel.  Az “ellenfél” Rolling Stones más karriert futott be, ők később is alakultak és 1967-ben épp a csúcson voltak, a legendás “I Can’t Get No” számukra az egész világ “csápolt”.

Ahogy a zöld-fehér szurkolók “csápoltak” 1967-ben minden idők egyik legjobb Fradijának. Talán az nem is igazi Fradista aki nem fújja még álmában is a Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Katona összeállí­tást. Kispadon Lakat tanár úr, a pályán VVK bajnokok, olimpiai elsők, labdazsonglőrök, leendő világválogatottak és egy aranylabda várományos. Ők olyanok nekünk, mint a rockzenének a Mick Jagger, Keith Richards, John Lennon és Paul McCartney. Az utóbbiak a zene világát nyűgöztek le, a zöld-fehérek meg a világ labdarúgását. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Angyalföldi paradicsom

Ennél a fejezetnél most tényleg nem hozzuk szóba a mérkőzés eredményét és nem is próbálunk a mai fejezet cí­mét bármilyen módon is összekötni a Ferencvárossal. De annyi mezőgazdasági utalást kell tennünk, hogy a paradicsom termesztése, a magok  kiválasztása, a palántázás, a hajtások gondos ápolása nagyon is fontos ahhoz, hogy a végtermék  sokunk kedvenc zöldségévé válhasson. Ebből a kis “mezgés” ismertetőből már nem is olyan nehéz ugorni egy nagyot a hatvanas évek Angyalföldjére. Ahol legfeljebb egy-két balkonon termesztettek paradicsomot, és nem is angyalok lakták a XIII. kerületet, hanem főleg az iparban dolgozó munkások. Magának a kerületnek a névadása is rejtély, a legvalószí­nűbb feltételezés szerint a korábban a Rákos-patak mellett található Ördögmalomról kapta nevét, amit a pestiek játékosan Angyalföldre változtattak. Kassák Lajosnak is van egy verziója (még verset is í­rt róla), de az inkább az í­ró- költő fantáziában született meg. Van egy pejoratí­v magyarázat is, mely szerint a terület nyomortanyáiról kapta a kissé gúnyos elnevezést. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →