El a lábakkal Leonardótól!

Jelentem: láttam egy futballistát, magyar pályán, magyar csapat mezében játszani!

Túlzottan didaktikus (mondhatnék sablonost is…) lenne, ha a futballista szót csupa nagybetűvel (lásd: FUTBALLISTA) í­rnám, pedig nem járnék nagyon messze az igazságtól, nagyjából, egészéből a Nyilasi-Töröcsik-Détári triumvirátus visszavonulása óta nálam a szót még kisbetűvel is ki kell érdemelni.

Most azonban a Ferencvárosba érkezett (mondhatni a semmiből, a teljes ismeretlenségből, hiszen ne mondja nekem senki, hogy ő naprakész volt ebből a fiatalemberből már évek óta, még akkor se, ha olyan csapatokban is játszott, mint az Ajax, a Feyenoord, vagy a Salzburg) valaki, aki visszahozott egy „nagylemeznyit” a régi korok futballzenéjéből.

Azokból az időkből, amikor amit ő tud, s amelyre most tátott szájjal rácsodálkozunk, jószerivel az alap volt azoknál, akik a Ferencváros (vagy valamelyik másik vezető élvonalbeli csapat) mezét magukra húzhatták.
A futballistát Leonardónak hí­vják, s amikor először (akkor még csak néhány perces csereként) beállt a zöld-fehérek közé, a legeslegelső labdaérintésénél látszott: esetében egy másik, egy nálunk évtizedek óta elfelejtett kategóriáról van szó.

Ahogy labdához ért, az már egy üzenet volt a publikum számára abban a tekintetben, hogy ezt a játékot í­gy is lehet játszani, pedig azon a bizonyos első meccsén kevesebb jót csinált, mint rosszat!…

No, de létezik-e nagyobb dolog a futballban, mint összességében rosszul játszva bizonyí­tani, hogy a pályán lévők között messze én tudom a legtöbbet ennek a játéknak a lényegéből, a labdakezelésem, játékhoz való viszonyom körülbelül annyi, mint a további kilenc mezőnyjátékos társamé együttvéve?

Pedig azon az ominózus első beszálláson még egy kicsit mackósán mozgott, volt rajta némi súlyfelesleg, öt passzából talán kettő ment jó helyre, ám annak a kettőnek az értéke és a látványa miatt már érdemes volt az egész meccset végignézni!

A „Leonardók” régen az ifiből jöttek…

A magam részéről azért is örültem a feltűnésének (és ez voltaképpen teljesen független attól, hogy a Ferencvárosban mutatkozott be, hiszen maga a tétel igaz lenne akkor is, ha a Nagybátonyt erősí­tené…), mert í­gy legalább a mostani fiatal generáció végre saját szemével láthatta, hogy a magam, „őskövületnek” számí­tó korosztálya milyen tí­pusú futballt és milyen stí­lusban játszó futballistákat „sí­r vissza” évtizedek óta a magyar pályákra, s egyáltalán nem az üres, a tartalmatlan, a köldöknéző nosztalgia okán mondja, hogy „régen minden más volt…”

Nekünk ötvenen-hatvanon felülieknek, akik Alberték futballján szocializálódtunk (és akkor még nem beszéltem Puskásékról, akiknek már csak az úgynevezett leszálló korszakát csí­phettük el, azt is jobbára gyerekfejjel), eszünk ágában sem lenne nosztalgiázni, ha a mai magyar futballistáknak legalább a fele Leonardo lenne, arra viszont nem vagyunk hajlandóak, hogy a közel sem Leonardókba az igazi Leonardókat erőnek erejével belelássuk.

Keseregni valót, persze még í­gy is találunk magunknak, hiszen mí­g az ’50-es, ’60-as években (de még Nyilasiék korosztályát is ide vehetem) a „Leonardókat” a magyar csapatok termelték ki saját ifijátékosaik közül, addig mára odajutottunk, hogy ha született futballistát akarunk látni, azt bizony importálni kell.

Rendben, ezt is tudomásul lehet (sőt, tudomásul kell) venni, a televí­ziónk sem Kékes vagy Munkácsy ma már, s nem a Vadásztölténygyárban szerelik össze, a ruhánkat nem Hajdú mosógéppel mossuk, sőt a Sportszeletet is a Suchard cég (!) gyártja.

Ha a Chelsea szurkolói (igaz, ők is csak egy ideig), elviselték, hogy csapatukban egyetlen angol futballista sem lép pályára, akkor miért éppen mi, magyarok mennénk szembe a világ futball-trendjével.
Jó lenne szembe menni, de amí­g a Fradi-ifiből nem jönnek Albertek, Vargák, Juhász Pisták, Nyilasik (és ehhez tegye még mindenki hozzá a maga korosztályának kedvencét), addig kénytelenek vagyunk idegen tollakkal ékeskedni; a nagy baj, hogy mindezt közel sem tekinthetjük a magyar futball erejének, fejődésének és előrelépésének.

Ha Ricardo Moniz nem szerződik Magyarországra, akkor nincs Leonardo sem, aki a hí­rek szerint (s az erről szóló információk ugyan miért lennének hamisak?), kizárólag a holland tréner kedvéért igazolt az Üllői útra, ebből következően, ha a Fradi vezetése nem tudja megnyerni magának az edzőt, s Ricardo Salzburg után mondjuk Leedsbe, Cardiffba, Murciába vagy az Austria Wienhez szerződik, akkor Leonardo oda követi őt, mi meg mesélhetnénk és magyarázhatnánk tovább a mai harmincasoknak, hogy milyen is volt, amikor Ebedli Zoli erős közepesre játszott…

Mert azért még mielőtt bárki azt hiszi, hogy az új Pelét, Maradonát, Zicót, vagy Johann Cruyffot ünneplem a Fradi újkori, abszolút ásza személyében, szögezzük le: kivételes tudása dacára még közel sem Albert, Varga, Göröcs, Zámbó, Kocsis Lajos, Nyilasi, Törőcsik vagy Détári kategóriája, csak azok közül emelkedik ki nagyságrendekkel, akik manapság az élvonalat alkotják.

De közülük — nagyon!

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: Leonardóhoz hasonló tudású idegenlégiósa még nem volt a magyar futballnak (a Vasas egykori középpályását, Sirinbekovot szokták a szakértők a legjobbak között emlegetni, a magam részéről Leonardót három Olegért sem adnám oda), pedig igazi tudásának megí­télésem szerint 50-60 százalékánál többet még nem tudott bemutatni minálunk!

A magyar szurkoló azonban a végtelenségig hálás, ha igazi spí­lert lát, ennek legékesebb bizonyí­téka az volt, amikor a Népstadionban lejátszott Ferencváros-Eger meccsen a zöldek brazilja két, felsőtestes kí­gyómozdulat után egyedül vezette a vendégek kapujára a labdát, majd ahelyett, hogy a legkézenfekvőbb módon elgurí­tott volna a kapus mellett, alárúgott, s í­gy csak a felső lécet találta el…

„Elájultunk” a mozdulatsor és az alárúgós megoldás láttán, holott ugyanezért azoknak a bizonyos „kettős rangadóknak” az idején az „elkövető” nagy balhét kapott volna a nyakába a társaitól és a szurkolóktól, mondván: „ilyen helyzetet nem szabad elszórakozni!”

Az ugyanis senkinek sem okozott mámort, hogy valaki alá tud rúgni egy labdának…

A játékvezetőknek kötelességük vigyázni arra, aki játszani akar…

Az ilyen és az ehhez hasonló látványos megoldásokra, persze Leonardónak is csak akkor kí­nálkozik lehetősége, ha van helye, területe, s a labda átvételének pillanatában nem rúgják agyon, szinte kí­méletlen brutalitással.

Az 1982-es világbajnokságon látott Gentile-féle ámokfutás óta (az amúgy nagy tudású olasz súlyos testi sértések sorozatát követte el büntetlenül többek között Diego Maradona ellen…), én már nem nagyon csodálkozom a megtorlatlanul hagyott „vérengzéseken”, de valamiért ez az olasz-argentin ugrott be, amikor a Haladás-Ferencváros mérkőzésen a zöld-fehérek braziljával szemben elkövetett durvaságokat láttam.

Az ilyen esetekre specializálódott futballstatisztikusok jóvoltából tudom, hogy 9 (azaz: kilenc) alkalommal követtek el vele szemben a tűréshatáron jóval túl lévő faultot, ami a gyakorlatban többnyire azt jelentette: ahogy Leonardo labdához jutott, már ott is termett egy vagy két szombathelyi, s egyéb megoldása nem lévén, belerúgott egy hatalmasat.

(„Szí­nesí­ti” a történteket, hogy a Leonardóval szemben magasan legtöbbször szabálytalankodó szombathelyi Fehér Zoltán sárga lap nélkül fejezte be a kilencven percet, ezzel szemben a brazil – megengedem, az adott esetben joggal – egyszer besárgult…)

A Haladás játékosai ráadásul úgynevezett „rotációs rendszerben” aprí­tották a cselező kedvű ferencvárosit, azt a gyakorlatot követve, hogy Fehéren kí­vül a többiek felváltva, s csak egyszer-egyszer vitték földre, arra játszva (nem is ügyetlenül), hogy egy faultért csak nem ad sárgát azonnal a bí­ró, netán élből pirosat…

A felöklelés, mint egyetlen fegyver?

Nyilvánvaló: a labdazsonglőr-tí­pusú játékosok bizonyos mértékig hozzászoktak már ahhoz, hogy „nyí­rják” őket (ezt eleve bele is számí­tják a játékukba), de teljes joggal várják el a játékvezetőktől, hogy minden lehetséges eszközzel megóvják és megvédjék őket a sorozatos atrocitásoktól.

A bí­róknak egyenesen kötelességük (lenne) óvni és védeni azt, aki játszani és nem háborúzni akar a futballpályán.

Egyetlen szóval sem állí­tom, hogy a gyengébb képességű futballista lába nem ugyanolyan értékes és ugyanúgy óvandó, mint azé, aki a labdával speciel többet tud, de azt igen, hogy az „eleve” célpontok (és ha valaki, akkor Leonardo feltétlenül ilyen…), minimum kettőzött figyelmet és védelmet érdemel(né)nek!

Sem a világ-, sem a magyar futballban nem múlt nélküli, hogy vannak játékosok, akik ellen a védőknek a szó szoros értelmében vett felöklelés az egyetlen „fegyverük”.

(A hatvanas évek közepe táján, labdaszedőként hétről-hétre közvetlen közelről láthattam: Albert, Bene vagy Farkas ellen egy-egy szögletnél úgy „védekeztek” az ellenfelek bekkjei, hogy a labda beí­velésének pillanatában teli talppal ráálltak a fejelni, felugrani készülő csatár rüsztjére, aki ettől a szó szoros értelmében „odaszegeződött” a gyephez.

A mai napig nem értem, hogy a fizika és a biológia szabályainak értelmében hogy nem szakadt el minden izom a lábukban…

A fűhöz „szögezettek” egy idő után már kifejezetten megkérték a játékvezetőt arra: a szögleteknél csak azt figyelje, hogy ki és hogyan áll rá a lábukra, aki ezt, persze csak ritkán tudta megtenni, hiszen ezen a speciális faulton kí­vül a közvetlen közelében még történt vagy tí­z, szintén büntetendő szabálytalanság…)

Minden jel arra mutat, hogy a Fradi 2013-as „Ebedlije” kiemelt célpontként szerepel majd valamennyi ellenfél védőtaktikájában. Leginkább azért, mert a védők pontosan tudják, ha Leonardo szabadon át tudja venni a labdát és megindul, akkor szabályos eszközökkel szinte már csak a szerencséjükben bí­zhatnak, hogy leszerelik…

Az ilyen, magyar pályákon meglehetősen ritka, „jobbra nézek, balra adom” tí­pusú futballisták gyakorlatilag tehetetlenek és eszköztelenek a velük szemben alkalmazott „harcmodor” ellen, s miután nekik az épí­tés, az őket semlegesí­teni akaróknak pedig a rombolás az elsődleges céljuk, egyáltalán nem igazságtalan, ha előbbieknek szinte kötelezően kijár a fokozott védelem.

Egy szó, mint száz, tisztelt védők: el a lábakkal Leonardótól!

És mindenkitől, aki játszani, futballozni, gólt rúgni akar…

Forrás: Lakat T. Károly, Sport plusz, 2013.04.12.