Emlékezetes Fradimeccseim 08., avagy egy üdí­tő győzelem sok halvány meccs között

“CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”

Az 1956-os év átigazolási időszaka reménykedést és idegeskedést hozott. Reménykedést, hogy ilyen szép eredmény után biztosan jobban tudunk erősí­teni, és idegeskedést, hogy ne vigyenek el senkit.

De végül is komoly átigazolási ügyek velünk kapcsolatban csak pletykaszinten merültek fel. Azt, hogy Mátrait el akarták vinni, szurkolói körökben csak szóbeszédként hallottam, ám újságban nyomát sem találni. Ahhoz már elég tekintélyünk volt, hogy ha fel is merült (a Vasasnak kellett volna valaki a hátvédsor megerősí­tésére), de hát végül is egyszerűbb volt Kárpáti Bélát elhozni a Győrből (Vasas = Vasas)… A másik pletyka az volt, hogy Hidegkuti átjönne hozzánk. Ennek volt némi olvasható jele is, Hidegkuti egy nem egészen egyértelmű nyilatkozata a Képes Sportban, ám ebből sem lett semmi. Mint jóval később megtudtam, Hidegkútinak akkoriban valóban volt valami rendezetlen ügye a klubvezetéssel, de inkább gyorsan engedtek a kérésének, mintsem akárhová is (nemhogy hozzánk) elengedjék.

Végül is az átigazolás során csak másodlagos játékosok kerültek hozzánk. Visszajött a katonaidejét letöltő Bánki Ferenc, akitől a szurkolók sokat vártak, de csalódás lett. Emlékszem rá, láttam edzésre jönni. Félszeg kiskatona volt abban a szerencsétlen gimnasztyorkás egyenruhában. 1952-ben vonultatták be, miután egy bajnokin bemutatkozott az első csapatban, és nagy kegyként utolsó katonai hónapjaiban (36 hónap volt…) kegyesen áthelyezték Budapestre, hogy nálunk játszhasson. A tarcsiban egész szépen termelte a gólokat, ám a nagycsapatban csak „bénázott”, mint 33 évvel később Nagy Mihály… így vele nem jutottunk sokra.

Gulyás a kapuban

Jobban jártunk a TF-et elvégző Csabai Józseffel, aki egész jól beilleszkedett, rúgott néhány szép gólt is, ám a történelem közbeszólt. A jobbösszekötő Záraitól és a kapus Somlaitól sokat vártunk, de a nagycsapatnak a közelébe sem jutottak. Az akkori ifiválogatottunk a világ legjobbjai közé tartozott. Köztük hárman a mieink voltak. Nemes Gyula, Lipták és Bokréta be is kerültek az első csapat keretébe. Közülük azonban csak Nemes mutatkozott be az első csapatban, a történelem itt is közbeszólt. Gulyást egy nemzetközi mérkőzésen kellett csak helyettesí­teni, Szőke György ezen az egy mérkőzésen gólt sem kapott, ám többet nem merült fel a neve a nagycsapatnál.

A feszültség, amit a politikai változások indí­tottak el, érezhető volt. Futball viszonylatban ezt még megtetőzte a válogatott botrányos szereplése. (Törökország ellen 1:3 odakint, Csehszlovákia ellen 2:4 a Népstadionban, Belgium ellen odakint 4:5, s ezen a Jugoszlávia elleni hazai 2:2 nem sokat segí­tett.) A futball-közvélemény (párt, azazhogy klub) hovatartozástól függetlenül meg is találta a >közellenségeket< Sebes Gusztávot és Puskást.

Sebest (aki jó labdarúgó edző volt) mindenki a „Párt meghosszabbí­tott kezének” tartotta a labdarúgás terén. Ami igaz is volt. Természetesen őt tartották az 1954-es VB-kudarc fő okozójának is. De olyanokat is számon kértek rajta, amihez sok köze nem volt. Pl. hogy miért nem járt közbe a koncepciós perben halálra í­télt és kivégzett újpesti válogatott hátvéd Szűcs Sándor érdekében. Az igaz, hogy Sebes nem járt közben érte (mint >jó elvtárs< nem is akart), de ha megteszi is, nem is lett volna hatása. Ha „példát akartak statuálni” egy rendőrtiszt kivégzésével, akkor ott az érdekében közbenjárók csak magukat keverték volna bajba.

Puskáson természetesen a VB-döntőt kérték számon. És Puskás 1956 tavaszán feltűnően trehányan, indolensen játszott (egész évben összesen 5 bajnoki gólt lőtt), s ami >védettsége< megszűnést jelezte: április 21-én a Kinizsi elleni meccsen kiállí­tották! Általában minden megmozdulást olyan füttykoncert kí­sérte, hogy ezt végül annyira nem lehetett elhallgatni, még a Népsport is szóvá tette. Ha Puskás nem marad kint az év végén, és ott nem szedi össze magát, messze nem lenne az a népszerű „félisten”, aminek mostanában tartják.

De mireánk is rájárt a rúd! Először március 11-én Dékány sérült meg, majd 25-én a Franciaország elleni U-válogatott meccsen Szabó térdét készí­tették ki annyira, hogy sohasem lett belőle épkézláb labdarúgó újra. így meg kellett ismerkedünk a Nemes–Gerendás fedezetpárral. Ami ugye (minden igyekezetük ellenére) hol volt a „Szabó–Dékány”-tól!

Mindössze 3 olyan meccs volt ebben az évben (bocsánat: a Kinizsi-korszak végén), amelyről érdemes beszélni.

Április 1-én Húsvéti Torna keretében 4:2-re vertük a Rapidot. Ezen szegény Bánki Ferenc annyira „bénázott”, hogy Sós Károly még az első félidőben lekapta a pályáról.

És akkoriban járt Magyarországon a francia RC Lens.

1956. június 10. Bp. Kinizsi – RC Lens 7:1 (5:1) Népstadion, olyan fél ház.
584. nemzetközi barátságos, azaz 704. nemzetközi , összesí­tve 2183. mérkőzés.

Összeállí­tásunk: Gulyás G. – Henni II, Mátrai, Ombódi – Kotász, Dékány – Kertész T., Orosz, Láng K., Vilezsál (Gerendás), Czibor.

G: Orosz 3, Czibor 2, Láng K.

Mint látható, csapatunk hiányos volt, de az akkori szokások szerint két játékost kölcsön kaptunk, ismét csak a Honvédtól. A sérült Szabó helyett Kotászt, a válogatottnál lévő Fenyvesi helyett Czibort. Dalnokit (nem emlékszem, sérült volt-e, vagy beteg) Ombódi helyettesí­tette.

A franciák szempontjából a mérkőzés legszebb pillanata az volt, amikor az éppen Magyarországon vendégeskedő francia szí­nésznő, Micheline Presle elvégezte a kezdőrúgást. A hölgy kellő dí­szkí­sérettel tűsarkú cipőében kitipegett a kezdőkörbe, aztán egy akkorát rúgott a labdába, hogy a lába teljesen fellendült (sajnos csak oldalról láttam…), és ha nem kapják el, hanyatt esik. Ami a hanyattvágódást illeti, az az RC Lens-t érte, mert parádét rendeztünk, és a franciák csak keresték a labdát. 10:1 is lehetett volna… (Hozzáteszem. 1958 májusában tartalékos, felforgatott csapatunk ellen ők győztek 6 góllal…)

Még egy meccsünk volt, ami emlí­tésre méltó: egy héttel rá 6:2-re vertük a Lobogót. Ezen a meccsen nem voltam kint, mert már nyaraltunk. A „védettség” megszűnését jelezte az is, hogy a Lobogóból 3 (!!) játékost is kiállí­tott a bí­ró… Ez viszont akkoriban némileg csökkentette az eredmény értékét. (Ma már a magamfajta történészeken kí­vül ki emlékszik erre az apró >szépséghibára

Aztán ősz kellemetlenül langyos lett. Mindössze egyetlen bajnoki győzelmet arattunk, és az Üllői úton egy Csepel elleni bánatos 1:1-gyel zártuk a bajnokságot. Mármint mi befejeztük, de a sportvezetés annyira felforgatta a bajnokságot, és halasztgatta a mérkőzéseket, hogy volt olyan csapat, amelyiknek öt mérkőzése hiányzott.

És el is maradt végleg, mert a történelem közbeszólt.

A következő mérkőzést már FTC-ként játszottuk.