Eszenyi visszatérne a magyar fociba

Tizenhét évesen úgy igazolta le a nyí­regyháziak csatárát az Újpesti Dózsa, hogy papí­ron bevonultatták katonának

A kilencvenes évek egyik legnagyobb újpesti kedvence volt Eszenyi Dénes, aki két bajnokságot is nyert a lilákkal. Az élete azonban mostanában nem úgy alakul, ahogy szeretné, két éve munkanélküli, de nem adja fel, keresi a helyét a magyar futballban.

– Meglehetősen fiatalon, már tizenhét évesen leigazolta az Újpesti Dózsa. Ez általános, megszokott volt abban az időben?
– Cseppet sem, úgy loptak el Nyí­regyházáról. Szinte gyerekként bevonultattak katonának, persze csak papí­ron. A városvezetők, a pártfunkcionáriusok őrjöngtek, hogy képzeli ezt a Dózsa. Végül hárommillió forintot fizettek értem, és ezzel befogták a hangoskodók száját. Aztán utólag tudtam meg, hogy anyukámat ki akarták rúgni az iskolából, ahol taní­tott, és édesapámat is el akarták küldeni a klubtól, hogy ne ott edzősködjön. Ők szóltak az újpesti vezetőknek, hogy zaklatják őket. Ezután jött egy telefon a BM-ből, és azzal vége lett az ügynek.

– Melyik csapatnak szurkolt gyermek­­korában?
– Az Újpestnek. Amikor gyerekként játszottunk egymás ellen, Fradi–Újpestet rendeztünk, és én a lilákhoz kerültem. Tehát innen ered a szeretet.

– Milyen volt vidéki gyerekként a nagy Dózsához kerülni?
– Álomszerű. Akkor még tényleg nagy csapat volt a Megyeri úton. Már nem a Göröcsék- és Dunaiék-féle, de azért meglehetősen komoly, erős együttes volt az is. Olyan játékosok fociztak ott, mint Kardos, Rostás, Schróth, Katona. A korábbi nyí­regyházi kapus, Szendrei Csámpi vett a szárnyai alá. Rögtön az első évemben ezüstérmesek lettünk.

– Később, 1990-ben bajnokságot is nyertek, de nem sokan fogadtak volna az önök elsőségére az utolsó forduló előtt.
– Igen, talán még mi sem hittünk benne. Mert az kevés volt, hogy megverjük otthon a Honvédot, az MTK-nak is ki kellett kapnia a Váci Izzó otthonában. Végül mindkettő megvalósult. így aztán az MTK-val azonos pontszámmal végeztünk, a bajnoki cí­met egyetlen gól döntötte el a javunkra. Azt hiszem, erre mondják, mázli.

– Két évvel ezután Belgiumba került. Akkor még kisebb volt a különbség a magyar és a világfutball között. Azt kapta, amire számí­tott?
– Életem három legjobb évét töltöttem a belgáknál, de óriási pofonokkal kezdődött a kinti karrierem. Azt hittem, itthon jól le vagyok edzve, erőm teljében vagyok, tele önbizalommal, Szuperkupa-győztesként mentem ki. Aztán a felkészülés során minden egyes fizikai felmérésen, teszten az utolsó voltam. Szégyelltem ezt, és nagyon magam alá kerültem. Az edzőm látta, hogy kicsit megzuhantam, leült velem, és azt mondta, rövid időn belül arra a szintre hoznak, ami ott az átlag. Hozzátette, én olyat tudok, ami itt sokan nem, ezért hoztak ide, ne izguljak, ne legyek feszült. És í­gy is lett.

– Hamar beilleszkedett?
– A csapatorvosnak köszönhe­tően hipergyorsan, náluk laktam, megtanultam a nyelvet, és másfél év után már flamandul nyilatkoztam a tévének, a rádiónak.

– Elvarázsolta a profi világ?
– Én már a rendszerváltás után kerültem ki, de még az elején, és óriási volt a különbség. Ugyanakkor sok meglepetés is ért. Például hétvégén, meccs után az egész csapatnak kötelezően mennie kellett mulatni a diszkóba. Kérdezték, mit iszom, válaszoltam, hogy semmit, mondták, itt inni kell, és hoznak sört. Azt utáltam, és inkább whiskey-t kértem, gondoltam, kapok egy felest és azzal elleszek egész este. Sajna a csapatkapitányunk, Michel Preud’homme egy egész üveget tett elém. Ezek a nagy profizmusban szombat esténként fullra itták magukat, de másnap tí­zkor mindenki ott volt a regeneráló edzésen.

– Akkor néha azért kellett szurkolnia, hogy kikapjanak?
– Az nem számí­tott, vesztes mérkőzés után is menni kellett, nem volt mese, csak akkor valamivel kevesebbet ittak. Itthon, ha veszí­tettünk, arról beszéltünk szerdán is. Ott másnap már rám szóltak, ha a hét végi meccsel foglalkoztam. Belgiumban mindig előre kellett tekinteni.

– Azt mondta, élete legjobb három éve volt a Mechelennél. Miért nem maradt tovább, ha annyira jó volt?
– Azt mondták, előbb bizonyí­tsak, és aztán tárgyalhatunk egy hosszabb szerződésről. Nem is volt baj, ragyogóan ment a játék, sok jó meccsem volt. Talán sokan emlékeznek rá, UEFA-kupa-mérkőzésen 5-0-ra nyertünk az MTK ellen, és én három gólt rúgtam. Nagyon meg voltak velem elégedve, két év után megállapodtunk plusz három évben, de csak egy esztendőig tartott, pedig zseniálisan ment a játék, ontottam a gólokat.

– Mi történt?
– Azóta sem tudom, miért, de a harmadik év után kicserélődött a vezetőség, a szakmai stáb, az edző és a csapat. Az elnök elment, és az új tulaj azt mondta, ennyit nem tud és nem is akar fizetni nekem. így hát nem volt más választásom, kaptam egy kis pénzt, és ingyen mehettem, amerre láttam.

– Hazajött a Pécsbe. De miért nem maradt Belgiumban, vagy jött vissza az Újpestbe?
– Próbáltam én kint játszani, de nem jött össze. A szí­vem természetesen a Megyeri útra vitt volna, de az Újpesttől olyan piti ajánlatot kaptam, amelyre mindenki nemet mondott volna. Akkoriban volt Pécsett egy vállalkozó, aki óriási pénzt kí­nált, nagy csapatot akart épí­teni, és a járandóságom felét előre oda is adta, de aztán csőd lett a vége, fél év után el is jöttünk.

– Ezután sem a szeretett klubjánál kötött ki.
– Nem, Nagy Antal hí­vására a Kispest-Honvédhoz kerültem. De ez csak féléves kitérő volt, külföldre akartam igazolni, ami végül össze is jött, az izraeli Hulonhoz kerültem. Én téli gyerek vagyok, ezért szeretem a meleget, még a kánikulát is. Szóval élveztem ott a klí­mát és az életet.

– Egy év után onnan is távozott, de jól döntött, hogy hazajött az Újpestbe, hiszen megint bajnokságot nyert.
– Nagyon jó kis csapat jött össze a Megyeri úton, megérdemeltük azt az aranyat. Azonban akkor már harmincéves voltam, és Várhidi Péter inkább a fiatalokat játszatta, í­gy megint következett Izrael és a jó kis meleg.

– A Szentföld után sokan meglepődtek, hogy a Ferencvároshoz igazolt. Ez hogyan jött össze?
– Akkor már komoly anyagi gondok voltak Újpesten, és a Simon Tibor keresett meg, menjek hozzájuk. Én is tartottam tőle, de a Tibi azt mondta, elintézi, egy rossz szót sem fogok kapni a szurkolóktól, és í­gy is lett. Tisztelettel és szeretettel fogadtak. Ám belül úgy éreztem, mintha megcsaltam volna magam, ezt nem kellett volna.

– Az élet iróniája, hogy az Újpest helyett a Fradiból vonult vissza.
– Én sem í­gy terveztem, de elhasználódott a bal térdem, eltűnt belőle a porc. Nehezen fogadtam el, hogy ennyi volt, vége. Bizony még ma is van, azt álmodom, pakolok a táskámba és megyek edzésre. Sőt, az első években még meg is történt ez, a feleségem szólt rám, mit csinálok. Hiányzott az öltözők hangulata, a társak, a barátok.

– Ezért edzősködött a visszavonulása után?
– Igen, de csak egy évig voltunk Turán, Véber Györggyel. Jó volt, élveztük, de elfogyott a pénz, í­gy eljöttünk.

– Mit csinált azután?
– Egy barátom közbeszerzési cégénél helyezkedtem el, vissza nem térí­tendő uniós pénzekért pályáztam hétfőnként a parlamentben. Ezt öt évig csináltam, és annyi elég is volt.

– Manapság mivel foglalkozik?
– Két éve már munkanélküli vagyok. Szí­vesen dolgoznék bármelyik klubnál, de látni kell, ez egy zárt kör. Azért beadtam a pályázatomat az MLSZ-hez, hátha. Mostanában nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, el is váltam, de azért közel maradtam Zuglóban a két gyönyörű lányomhoz, naponta találkozunk.

Pályakép

Eszenyi Dénes, labdarúgó (1968. január 9., Nyí­regyháza).

Klubjai: Nyí­regyházi VSSC (1984–86), Újpesti Dózsa (1986–92, 98 mérk./39 gól), KV Mechelen (1992–1995), Pécsi MSC (1995, 11/2), Kispest-Honvéd (1995–96, 5/1), Hulon (1996–97), Újpesti TE (1997–98, 23/8), Bné Jehuda (1998-99), FTC (1999, 9/0).

Magyar válogatottság (1990-94, 12/1).

Eredményei: magyar bajnok (1990, 1998), ezüstérmes (1987, 1999), bronzérmes (1988), Magyar Kupa-győztes (1987, 1992), Szuperkupa-győztes (1992).

(Kiss B. László, Magyar Hí­rlap, Fotó: Horváth Péter Gyula)