Feljegyzések a fotelból – Egy falat kenyérrel hangoltunk a derbire

Mivel tegnap nem követtem a bajnoki fordulót, í­gy ma reggel a kávém mellé a sporthí­reket tálaltam fel desszertként. Először jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a „gyomorbántalmakkal” küszködő kecskemétiek simán verték a milliárdosok csapatát, majd arcomon kaján mosollyal olvasgattam a portugál edző ismételten nagyképűre vett nyilatkozatát („új klubot és új csapatot épí­tünk!” – na persze, egy bajnokcsapat lerombol mindent és újraépí­t?), de elég volt ránéznem a tabellára és a desszert egyből a torkomon is akadt. A kávé majdnem az orromon távozott amikor egyszerre próbáltam nyelni, szürcsölni a kávémba és megemészteni azt, amit a szemem látott. Mivel az előttünk álló csapatok most nem tették meg a szokásos szí­vességet és pontokat szereztek, í­gy egyre mélyül a szakadék, ráadásul a Pápa elleni meccsünk előtt rendezik az Újpest-ZTE kiesési rangadót mely után a totál utolsó helyen is kezdhetnénk a mérkőzésünket.

Bár az Újpest „jóvoltából” ez nem következett be (nyertek 4:2-re), de ezzel a tudattal végigélni egy hideg, de napos vasárnapot nem a legkellemesebb feladat. Délelőtt még gereblyéztem egy kicsit az udvaron, megpróbáltam a lehulló levelek és gallyak társaságában kiüldözni az agyamból a rémképet, de nem nagyon sikerült. A tudat, hogy egy újabb vereséggel már vitán felül az NB I egyik biztos kiesőjelöltjének számí­tanánk, méregként hatolt belém és pillanatok alatt gyomorgörcs és bizonytalanság lett úrrá rajtam. Mert ilyen szégyenben a Ferencvárosi labdarúgásnak még soha nem volt része. Soha, de soha sem! Bár most nem néztem utána és szerkesztőtársamat sem kérdeztem meg az előbbi állí­tás valódiságáról, de ennek most nem is lett volna semmi értelme. A tabella, a csapat eddigi gyalázatos szereplése, a klub vergődése, az edzőváltás, játékosok elengedése, elüldözése és visszavétele, a Ligakupa kí­nok, a szinte nevetségessé váló edzőmeccseken mutatott játék, mind-mind egy-egy százas szöget jelentettek a képzeletbeli koporsón. Amit már ácsolnak, kalapálnak és melyben mi magunk verjük a rozsdás szögeket. Innen meg ki kell törni, venni kell egy jó nagy baltát és darabokra zúzni a készülő koporsót, mert az nem lehet, hogy mi egyszer is a föld alá kerüljünk. A Fradi örök és halhatatlan. A gond az, hogy ezt az öröklétet és halhatatlanságot a múltunk jelenti csupán.

A jelennek is lépnie kellett és ezt egy fájdalmas és keserű vereség sorozat után Pápán meg is tettünk. Néhány szöget kiütöttek a fiúk, és tegyük hozzá gyorsan, teljesen megérdemelten! Egy ilyen mondatot az elmúlt hónapokban nem sikerült leí­rnom, a fotelszurkoló egy morgolódó, házsártos öregúrrá változott, olyan lettem mint Statler a Muppet showban, de emlí­thettem volna a másik öregurat is akit talán Waldorfnak hí­vtak. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy visszagondolva az elmúlt hetekre, szinte fájdalmat okozott egy-egy jegyzet í­rása. Most meg örömet. A reggeli bizonytalanság és gyomorgörcs elmúlt, a meccs után a vacsora is akadálymentesen gördült le, amihez a sör is segí­tséget nyújtott, de főleg az, hogy végre megszabadultunk attól a lidérctől, hogy ismét egy góllal kapunk ki egy olyan mérkőzésen, ahol nem érdemeltünk volna vereséget (ahogy a Videoton ellen).

Pedig a Pápa vezető találta után tényleg azt hittem, hogy itt a világ vége. Hangozzék bármilyen patetikusan, de azokban a percekben tényleg rosszul éreztem magam. Nem játszottunk jól, de a hazaiak vezető találata nem volt benne a mérkőzésben. Ráadásul a második félidőre Détári Lajos át is szervezte a csapatot. Hakola középre jött és beállt Somalia. Ettől sokkal pergőbbek lettünk, de elől még nem találtuk a ritmust. A döntő fordulatot érdekes módon a pápaiak vezető találata jelentette. Mintha akkor szabadultak volna fel a gátak, egyre szervezettebb játszottunk és a párharcokból szinte mindig mi kerültünk ki győztesen.

Ennek meg is lett az eredménye. Először Somalia majd utána Klein bólintott zseniálisan és a 73. percben azon vettük észre magunkat, hogy vezet a Fradi! Talán a világ összes hí­rügynöksége is közölte a hí­rt, mert annyira hihetetlennek tűnt. Most talán túlságosan is pikí­rt voltam, de azoktól akik velem együtt átélték az elmúlt heteket biztosan nem kell elnézést kérnem. Ráadásul most még jókat is lehet í­rnom, hiszen feltétlenül ki kell emelnem Jovát (ismételten), középen Klein magabiztosságát, az Otten-Józsi szűrőpáros nagyon hatékony szűrését, Hakola második félidős rakkolását és Jovanovics megalkuvást nem tűrő játékát. Ma ennyi is elég volt, és ha ehhez hozzátesszük, hogy ma végre visszatért a száműzött Abdi, a hónapokig „sérült” Józsi és a NB II-ben ismét pályára lépett Andrezinho, talán ha lassan is, de elindulhatunk felfele. Mert nekünk nem a tabella végét kell figyelnünk, hanem az elejét. Ezt szoktuk meg, ezt nevelte belénk a Ferencváros dicsőséges múltja.

Munka van még bőven. Ma csak egy-két szöget sikerült kivernünk a készülő koporsóból, ahhoz, hogy végleg összezúzzuk, a következő mérkőzéseket is hoznunk kell. Melyek közül a jövő heti az egyik legfontosabb lesz: a derbi. Ennek fontosságáról egyetlen Fradistát sem kell meggyőzni, jövő héten mindenkinek a Szentélyben a helye!

A mai győzelem úgy kellett mint egy falat kenyér, de azt mindenkinek tudnia kell, hogy a derbin való győzelem nem egy falatot ér, az egyenlő az ország összes frissen sült, ropogós péksüteményével. Ehhez megtettük az első lépést. Nem volt légies, nem volt varázslatos, de egy biztos: ma végre jól laktunk ezzel a falat kenyérrel. A győzelem semmivel sem pótolható bizsergető zamatával.

– lalolib –